Muglai Mikes Kelemenné

 Május 19.

Ma megint ünnep van, a fiatalok ünnepe. A belvárosban koncert, Atatürk szobra körül játszóház az apróknak, egy kicsit lejjebb, egy másik téren ugyancsak koncert, és szabadtéri alkotóműhely. Nos, ez nem kisgyermekeknek szóló játékos foglalkozás volt, persze az is volt, hanem hús-vér, igazi művészek alkottak. Ki kőből, ki fából. És honnan? Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából és természetesen Törökországból. Izgalmas látvány volt azt látni, hogyan alakul át egy darab kő vagy fa műalkotássá, és különös élmény volt a művészeket figyelni alkotás közben.

Május 20.

Ma csend borult a városra. A legtöbb üzlet zárva, az utcák üresek. Biztosan elfáradtak az emberek az ünneplésben.

            Úgy egy óra körül elindultam ebédelni. A „mi” dzsámink közelében éppen egy autóba készülődtek beszállni: egy fiatal férfi, egy pár hónapos kisbaba és a nagymama. Ahogy a közelükbe értem, az asszony rögtön rám köszönt, s azonnal a kezembe nyomta a kisbabát.  Ő tudta, ki vagyok. Közben kicsoszogott egy nagyon öreg bácsi, akinek bemutatott: dr. docent az egyetemen – mondta rólam a bácsinak. Az meg azonnal nyújtotta felém erősen feldagadt kezét, és gyógyszert kért rá. Zavarba jöttem. - Nem vagyok orvos – hebegtem, - tanár vagyok. A bácsi visszahúzta a kezét, s mormogott valamit az orra alatt. Elszállt a gyors gyógykezelés reménye.

            Jaj, megtaláltam a CD-imet! Szabadtéri koncertet tartok a háznak. Nem tudom, meddig bírják Csajkovszkijt, Beethovent és a többieket. Némelyik darabnál még fel is erősítem, gyönyörködjenek a népek!

            Délután öt órakor elmentem a „kifutóra”. Magamban így nevezem azt a belváros közeli utcát, ahol kb. egy-másfél km hosszan kialakítottak egy futópályát. Fák árnyékában lehet futni, kocogni vagy csak egyszerűen sétálni. Aki elfárad, az leülhet az út szélén sorjázó padok egyikére, akinek erősíteni van kedve, az megteheti az út mellett kialakított edzőterepen. Ott különböző láb-, kar-, hasizom erősítő szerkezetek vannak. Nagyon népszerű pontja ez a városnak, magányosan és párosával, a legkülönbözőbb korú nők és férfiak futnak, erősítik magukat, pontosabban próbálnak megszabadulni fölös kilóiktól.

            Ilyen szabadtéri edzőpálya több is van a városban. Törökországban most óriási kampány folyik az egészségesebb életmódért. Küzdenek a dohányzás ellen (a török nép nagy dohányos), a túlzott édességfogyasztás ellen (baklava és miegymás), és mindenhez nagyon sok kenyeret esznek. A lakosság nagy hányada itt is elhízott, itt is keveset mozognak az emberek, mert itt is autóval mennek mindenhová. Ugyanakkor egyre népszerűbb a biciklizés, különböző nehézségű túraútvonalakat alakítottak ki, gyakran rendeznek versenyeket, s az elmúlt hétvégén itt rendezték meg a kerékpárosok világtalálkozóját.

 Május 12.

Ma értettem meg, hogy Melek miért lett történész.

            Délután sétálni indultunk. A szokásos helyen, a „szobránál” találkoztunk. Először egy ékszerboltba mentünk, Meleknek volt ott dolga, aztán egy kiállításra a gyönyörűen felújított szerájba. Ebru kiállítás volt, ha jól tudom, egy sajátos keleti vízfestéses technika. A képek egytől-egyig szépek voltak, bár a témájuk eltérő nehézségűek. Emberi arcot ezzel a technikával nem lehet ábrázolni (legalábbis ott azt mondták), legkönnyebb a tulipán motívumot, legnehezebb a különböző geometriai mintát és a betűket. Persze, ilyen nehezek is voltak. A legszebb (nekem) egy spanyol technikával készített kép volt.

            Aztán az egykori görög városrészben sétáltunk. Bár csak néhány ház emlékeztet az egykor itt élt (1920-ig) görögökre, de a negyed hangulata különös.

A „kapujában” egy szépséges „borház”, ma szórakozóhely. Fentebb a hegyoldalban sok kicsi ház beleépült a régi városfalba, s a régi török házak (100-200-300 évesek) föléjük magasodnak. Míg a görög házak kőből épültek, a törökökén sok a gyönyörűen megmunkált fa.  A görög házak (csak néhány maradt meg eredeti formájában) legtöbbjét sajnos átépítették, jellegtelen arculatot kaptak, olyanok, mint nálunk a 60-70-es évek építészete.

Ebben a negyedben rengeteg az „olvasókör”. Ezek is a régmúltból maradtak itt. Férfiak járnak oda, egy tea mellett beszélgetnek, olvasnak, kártyáznak, kockáznak, s valamilyen szókirakós játékot játszanak.

            A városrész központja egy dzsámi, tövében egy szent ember szobra és sírja. Közvetlenül a dzsámi mellett, a tér két oldalán két-két pékség. A görög időkből maradtak ott (megőrizték formájukat is), és természetesen ma is működnek.

            Nos, ebben a negyedben született Melek. Itt hallgatta a meséket a görög szomszédságról, a török-görög jó szomszédságról. Itt látta még a görög házakat, a hidat, amely a negyedben a görög és a török oldalt összekötötte, és itt ugrálták át a mára a föld alá vitt patakokat. A szőlőhegy is a görögöktől maradt a muglaiakra.

12 éves koráig itt volt a gyerekkora. Innen járt a város központjában lévő iskolába, s itt lesett be a hosszú idő óta üresen álló ház titkos kertjébe. (A legenda szerint a ház lakói valamiféle járványos betegségben haltak meg. A ház eladhatatlan. A kertje elvadult, a ház tetőzete beomlott, falai kidőltek, de sok minden emlékeztet régi szépségére.) S itt láttuk egy szent asszony nem régen felújított sírkertjét. A síron rózsa és friss virágok. Mitől lett szent? Attól, hogy kb. 500 évvel ezelőtt vízvezetéket építettet a negyedben. Megálltunk., Melek elmondta a fatihát (A Korán első versét), aztán ballagtunk tovább.

Vagy négy órán keresztül jártuk a szűk utcákat, betekingettünk a régi házak udvarába, elméláztunk a kicsike tereken. Rengeteg az eladó ház a negyedben. (És egyáltalán a régi Muglában.) Mindenki „menekül” onnan, mert a házak kényelmetlenek, felújításuk pedig óriási költséget igényelne.

Május 18.

Vége a szemeszternek, jönnek a vizsgák, aztán megyek haza szabadságra. Nagyon sokat gondolok arra az időre, mi lesz, ha véget ér muglai életem? Hiányozni fog, érzem. Minden hibája ellenére, nagyon megszerettem Törökországot, Muglát.

            A legnagyobb bajom a közlekedéssel van. Nevezetesen azzal, hogy nincsenek szabályok, pontosabban teljességgel figyelmen kívül hagyják azokat. A rendőröket sem érdekli, mit csinálnak az autósok, a gyalogosok. Morgolódásomon mindenki mosolyog, kivéve egy embert, tanszékvezetőnket, Mehmet beyt, aki közlekedési balesetben veszítette el 20 éves lányát. No, ő minden szabályt betart, ezzel kiváltja autóstársai mérhetetlen türelmetlenségét, haragját, dudálását. Azonban őt ez nem zavarja, a sebességkorlátozásokat betartja, a lámpánál csak a zöldnél hajt át, és udvariasan átengedi a zebránál várakozó gyalogosokat. és nem telefonál vezetés közben. Nincs közlekedési kultúránk – magyarázza a diákoknak, - ennek köszönhető, hogy évente 40-50 ezer ember hal meg az utakon – fordul felém. Ez a szám óriási, még ha 75 milliós népről is van szó.

            Aztán a szemét! Hiába szándék, akarat, kampány, a törökök szemetelnek rendületlenül. Mindegy, hogy a szemetes közvetlenül mellettük van, a csikket, az elhasznált papír zsebkendőt, az üres ivóvizes palackot, vagy bármit, a földre dobják. Az egyetemen is térdig járunk a csikkben, hiába vannak kijelölt dohányzó helyek, hiába fenyegetnek büntetéssel, senki nem veszi komolyan, mert eddig még senkit nem büntettek meg. Persze, azt sem tudom, miért morgolódok rajta.

            Ugyanakkor vannak ennek, mármint a szemetelésnek, ellentmondó példák is. Tegnap (17-én) kirándulni voltunk. A tanszéknek maradt egy kis kiránduláspénze, és úgy döntött a vezérkar, hogy költsük el. Nem mentünk messzire, úgy 30 km-re Muglától. 30 diák és néhány oktató, azaz, aki ráért. A hely, ahová mentünk, gökovai - öböl déli oldala a hegyek között megbújva. Gyönyörűen karbantartott, európai nívójú kemping, vendéglők, pecatavak, aprónépnek játszóterek, teknősbékák, lovak, kacsák, függőágyak, csend és nyugalom. S mindez egyetlen öreg, kínai kinézetű török ember tulajdonában van, aki megvásárolta ezen egykoron mocsaras területet, és meglátta benne a fantáziát. Hiába: Param varsa, her sey var! (Pénz van, minden van!)

            Körbejártuk a területet, aztán vacsoráztunk. Kinek halból, kinek marhából készült étel – kívánság szerint, és saláta. Inni, ki mit kért. Mehmet bey és felesége böreket is rendelt, aminek a fele az én tányéromon landolt. Finom friss çökelekkel ropogósra sütött börek. Csak ettem és ettem – kötelességtudatból. Elvégre az ember a főnökét nem utasíthatja vissza! A végén hatalmas tálakban piros, édes eper (akár a csökölyi!).

            Már az epernél tartottunk, amikor megjelent egy vadidegen férfi, szót kért. – A feleségemnek születésnapja van, kérem Önöket, ünnepeljenek velünk. Tapsvihar, Isten éltesse anyát! – morogtam az orrom alatt. Azt hittem, ezzel vége, hiszen éltettük és megtapsoltuk ezt a pici, kerek, mosolygós asszonyt. Nem! Mindenkinek ennie kellett a hatalmas születésnapi tortából. Aki, ha ismeri a török édességet, tudja, nagyon édes, és tele még édesebb tejszínhabbal. Lenyomtuk. (Jaj, a cukromnak!) Végére még egy kis tea, beszélgetés, és nagyon vidám hangulatban hazaindultunk.

 Május 5.

Hétvége, napsütés. Délelőtt írtam a cikket, majd elmentem a városba. A szoborhoz érve – Istenem!, fegyveres katonák, rendőrök, utak lezárva! A kormányzóság épülete előtt az izgatott kormányzó, polgármester, riporterek, kamerák, fotósok hada. Kisfiú, kislány népviseletben. Kíváncsian beálltam a várakozó tömegbe. Úgy félórás álldogálás után megérkezett a vendég, egy miniszter, az AK (Igazság és Jólét Pártja, ez van most hatalmon) egyik vezetője. Ezért volt a nagy felhajtás!

            A vendég és kísérete bevonult a kormányzóság palotájába, és én, mint mindenki, továbbálltam. Ebédelni mentem.

Ebéd után (mercimek (mert ez a legnépszerűbb leves, és mást nem is kínálnak nagyon az éttermekben, legfeljebb még pacallevest és csirkehúslevest) döner, ayran) a kíváncsiság visszahajtott a központba. Óriási lárma, ének, dobszó, töröksíp hangja hallatszott – a hang irányába, a stadion felé mentem. Hömpölygő tömeg, a buszokból kiözönlő emberek. Az AK tartotta a tartományi kongresszusát, ezért volt a főember látogatása. Mugla tartomány minden szegletéből érkeztek a képviselők: öltönyös férfiak, „beöltözött” nők. (Egyre több nő öltözékével jelzi vallásosságát, ami – azt mondják, korábban nem volt jellemző -, sőt már megjelentek itt a városban is azok az üzletek, amelyek a muszlim nők teljes eltakarásához árusítanak ruhát.) A stadion bejáratánál zenészek üldögéltek, s amikor egy valakinek tűnő ember érkezett, azonnal felpattantak, eléjük rohantak, és fújták az indulót. Némi bámészkodás után ezt is eluntam, inkább hazamentem.

Délután viszont „szerencsém” volt, láttam a főembert. Hatalmas tömegtől (hódolóitól) körülvéve járta a várost. Hogy milyenek a „nagyok”? Mint mindenhol a világon. Nem magasak. Úgy 5 m-re vonult tőlem. Ismerőst is láttam a nyomába loholni, az egyik kollegát a tanszékről. Nagyon igyekezett, hogy érezze a nagyember  „illatát”.

            Aznap még egy „érdekességet” láttam, egy sünnet (körülmetélés) szertartásról hazamenő ünneplősereget. A kisfiút „hercegnek” öltöztették, hófehér ruhába. Előtte zenekar vonult, ő pedig az autó tetőablakából boldogan integetett. (Régen lovas kocsin vonult végig a településen az ünneplő család.

Május 6.

Tegnap délután kimentünk a szőlőhegyre. Nincs messze Muglától, félórát sem mentünk autóval. Melekéknek ott van egy hatalmas telke. Testvére műveli, búza, dinnye terem rajta. A telken áll egy öreg fehér ház, kék ablakokkal, előtte szőlőlugas, és sok és sokféle gyümölcsfa. És egy baromfiudvar, mert Melek bátyja, Musay nagyon szereti a tyúkokat. Órákig elgyönyörködik bennük. Mindegyik tyúk másfajta.

Persze ez a kirándulás is hatalmas evéssel járt. Jöttek Melek szomszédjai is. Ők is, Melekék is, én is vittem harapnivalót. Persze, csak a töredékét tudtuk megenni.      

Nagyokat sétáltunk. A szőlőhegyet, ami egy teljesen sík terület, csak hát szőlő terem rajta, labirintusszerűen keskeny utak szelik át. Jó helyismeret kell, hogy eligazodjon az idejövő. Ezeken a keskeny utakon száguldoznak az autók, a traktorok, a kanyarokban mindig dudálnak, így jelzik: vigyázz, jövök! Minden telken régi vagy már felújított ház áll. Sok házban, főleg a felújítottakban, állandóan laknak. Ezek azonban erődítményszerűen körül vannak kerítve, elzárkóznak a kíváncsi tekintetek elől. A földek legtöbbje példásan gondozott.

            Csend, csupa nyugalom, virágok, madárfütty, kecskék, birkák, teknősbékák és rengeteg szúnyog. Melek sokat mesélt. Elmondta, egy éves korától, minden évben tavasszal kiköltöztek, és csak október végén mentek vissza a városi házukba. Itt telt a gyerekkora. Csatangoltak, játszottak, s amikor már nagyobb lett, dolgozott is. A szülei dohányt termesztettek, s azzal bizony rengeteg tennivaló járt. A szembeni házba „menekült”, egy öreg házaspár lakott ott. Az ő meséiket szerette hallgatni. Mehmet bácsi viszonylag fiatalon, 60 évesen halt meg, a néni 100 éves korában. A ház, a hely már elveszítette a régi varázsát. És már ők sem laknak kint nyaranta, édesapja halála óta legfeljebb egy hónapra mennek ki a szőlőbe.

            A szőlőhegyen több dzsámi és kávézó van. Ez is milyen érdekes! Melekék házának közelében (úgy 50 m-re) is állt egy, de mára csak a romjai vannak. A városi polgármesteri hivatal egy emléktáblát állított mellé.

Május 10.

Ma 1200 hallgató táncolt az egyetem főterén. Csodálatos volt! Bámulom, ahogyan a törökök alakítják, erősítik a nemzeti öntudatot már kisiskolás kortól kezdve. A hagyományok meg erősen részét képezik mindennapjaiknak. S nagyon büszkék hagyományaikra. Gyakorlatilag minden gyerek ismerte a táncot, csak azt kellett begyakorolni, hogy 1200-an táncolják.

Május 11.

Busszal mentem ki az egyetemre. Ahogy felszálltam a zsúfolt buszra, egy fiatalember azonnal átadta a helyét. Eddig ilyenre csak kétszer volt példa az eltelt 4 hónapban: egyszer egy hallgató és egyszer egy idős ember. Akkor a bácsi példáját senki nem követte. És tegnap.

            Már az egyetem kapujánál kiszállítottak mindenkit a buszról. Mindent ellenőriztek, mint egy repülőtéren. Dél körül aztán tömegesen megjelentek a fegyveres rendőrök, több vízágyú, páncélozott autóra szerelt géppuska. S a kurd diákok is gyülekezni kezdtek. Úgy kétszázan lehettek. A rendőrök körbe fogták őket. Ők kirakták a szokásos transzparenseiket, kitették a meggyilkolt fiú fényképét, virágot tettek mellé. Időnként felállt valaki, felolvasott egy rövid szöveget, és ültek tovább csendben. Időnként gyönyörű siratóénekeket énekeltek. Aztán csend. És így ment órákon keresztül. Együttérzéssel figyeltem őket. Végül is az igazukat keresik, a tettes megbüntetését várják.

 Április 29.

Hirtelen betört a nyár Muğlába. Féltem, hogy a lakás forró lesz, hiszen nyugati fekvésű, de úgy tűnik, jól megtervezték az épületet. Nem tűz be a nap, kellemesen hűvös marad a szoba. Persze, ez még nem a nyári kánikula.

            Délben elmentem ebédelni a városba. A kedvenc lonkantasom zárva volt, az utána következő kedvenc is, és így tovább. Sok üzlet nem is nyitott ki ezen a napon, nem tudtam mire vélni. Ott járkáltam a város közepén, próbáltam ebédhez jutni. A főtéri dzsáminál ismét temetési szertartás zajlott, most fiatalt temettek. Megint csak férfiak igyekeztek a szertartásra, a koporsónál fiatal fiúk álldogáltak. Most igyekeztem messzire menni, hirtelen elég lett a szomorú eseményekből. Majd otthon találok valamit- gondoltam. A kórház felé vettem az utamat, Csaba arra szeretett hazamenni.

A kórház utcájában háromféle üzlet létezik: megszámlálhatatlan mennyiségben patika (családiasak, ott is teával kínálják a receptet kiváltó beteget, sőt le lehet ülni, és el lehet beszélgetni), aztán valamivel kevesebb azon üzletek száma, amelyek különféle gyógyeszközöket, árusítanak, továbbá vendéglők, hiszen a látogatóknak, az orvosoknak, a nővéreknek, a patikusoknak és a műszereket árusítóknak is kell enni. Nos, az egyik vendéglőből, bizonyára látszott rajtam, hogy nagyon éhes vagyok, barátsággal kérdezték, nem akarok-e enni. Rögtön kaptam az alkalmon, leültem egy árnyékos asztalhoz, és a pincér már is sorolta a kínálatot. Tavuk çorbasi, dürüm és hideg ayran - ezt rendeltem. Nincs a hideg ayrannál jobb frissítő ebben a melegben! Minden jó volt. Hazafelé még vettem egy friss kenyeret, azóta itt ülök a lakásban. Dolgozom és olvasok. Már a vége felé tartok annak a könyvnek, amit Jutka sógornőm hozott. Ha bevégeztem, csak török irodalom marad. Majd megbirkózom vele.

Április.30.

Bevégeztem a könyvet. Ajánlom mindenkinek, a szerzőjét és a címét is ideírom: Kepes András: Tövispuszta. A mi 20. századi történelmünket írta meg Kepes. S az derül ki belőle, mi soha nem tanulunk.

            Délelőtt már indulni akartam az egyetemre, beléptem a fürdőszobába, vízbe léptem. Felnéztem a mennyezetre, a világítótest mellett csöpögött a víz. Most a felső szomszédok áztattak. Lementem a tüneményes kapushoz, Fatmához, ő azonnal intézkedett. Vártam, senki nem jött. Úgy félóra múltán kopogás, rohantam, Ayşe érkezett, hogy segítsen az ügyintézésben. Nekiálltunk kávézni, képeket nézegettünk a laptopon, az idő meg ment. Beszédet hallottam a folyosón, kiléptem, a villanyórát olvasták le. Elpanaszoltam a bajomat. A leolvasó ember is azonnal intézkedett. Mi tovább vártunk. Kb. félóra múltán megérkezett a szakember. Biztatónak tűnt a helyzet, ugyanis a radiátor-balesetünk egyik közreműködője volt. Megnézte a leázást, közölte, csak akkor tudják a hibát elhárítani, ha a felső lakók hazajönnek. Azóta itt tartunk.  Majd csak megoldódik ez is, csak semmi pánik.

            De azért van jó hír is. Rögtön kettő is.

Délután betoppant Melek, hozott nekem ebédet (ez volt az első jó), ami állt sarmából, töltött tökből, töltött articsókából és frissen sült házikenyérből. S mondta (ez volt a második jó), holnap, május elseje lévén, itt is munkaszüneti nap van. Csak tudnám, mit csinálok?! Itt nincs majális (oda sem mennék el), nincs térzene, nincs semmi. Majd dolgozom, azzal gyorsan megy az idő.

Hiányzik Csaba!

Május 7.

Ismét „visszafelé írok”. Kezdjük május elsejével.

            Munkaszüneti nap volt tehát, mint mindenhol a világon. Azért a kíváncsiság csak-csak bevitt a városba, vajon, hogy ünnepelik itt a munkát. Délelőtt, úgy 10 óra tájban vettem a fényképezőgépet és elindultam. Kicsi csoportokban, zászlókkal, dobolva vonultak az emberek, nagy csoportokban álldogáltak a rendőrök, várakoztak a vízágyúk. No, gondoltam, nem lesz itt semmi! Sétáltam, meg mentem a néhány vonuló után. Már hazafelé tartottam, amikor nagy zajra (dobolás, sípolás, skandálás) lettem figyelmes. A lárma irányába rohantam. Több ezer ember vonult a rendőrök sorfala között a tartomány sok-sok településéről. (A vonulók a gyülekezőhelyre mentek.)  Doboltak, a rendőröket kifütyülték, tiltakoztak a fasizmus ellen, éltették a szocializmust, Che Guevarát, és egy transzparensen a Besiktast. Sima ügy volt, jól szórakoztak. (A tv-ben az isztambuli május elsejei ünnepséget néztem, s ott bizony Marx, Lenin és Sztálin képét is vitték a felvonulók.)

 Április 25.

Csaba elment. Végül fél 8-kor indultak el. Jól tudtak haladni, csak Çanakkalénál volt némi zavar. Ugyanis április 25. Törökországban emléknap. 1915. április 25.-én angol és francia csapatok együttesen támadták a törököket Gelibolunál. (ha jól emlékezem, erről az eseményről szól a Galipolis c. film.) 250 ezer török katona lelte halálát az ütközetben. A hegy oldalán messziről jól olvasható: Dur yolcu! – Állj meg vándor! (Ahogy egykor a perzsák ellen küzdő spártai katonák, a törökök is megcselekedték, amit megkövetelt a haza.)  Ezen nap környékén százezrek zarándokolnak a csata helyszínén felállított emlékműhöz és a katonai temetőbe. Az idén a başbakan, Erdoğan is tiszteletét tette.

Szóval, némi bolyongás, útkeresés után megtalálták azt a kikötőt, ahonnan az átkelő hajó indult az európai partokhoz. Onnan már folyamatosan haladhattak tovább.

Április 28.

Tegnap fél kettőkor találkoztam Melekkel. Egy megemlékezésre voltam „hivatalos”, az egy éve meghalt nagybátyja emlékére tartották. Az öreg város szélén álló emeletes házba mentünk. Az ajtó előtt tornyosuló cipők jelezték, hová kell becsöngetni. (Ez alkalommal tanultam egy praktikus dolgot: ha legközelebb vendégségbe megyek, kell magammal vinni egy papucsot.)

            A lakásban már sokan ültek, fiatalok, idősebbek, öregek. Mindannyian nők. Úgy tűnik, a temetési szertatáson a férfiak vesznek részt, a megemlékezésen a nők. Családtagként fogadtak, a jelenlévők közül már ismertem néhány asszonyt. Csendben üldögéltünk, halkan beszélgettünk.

            A szertartás két órakor kezdődött el. Mindannyian kendőt tettünk a fejünkre (előre mondták, hogy vigyek magammal), és elkezdődött a szertartás. Arab és török nyelven halotti énekek és imák egy teljes órán keresztül. Minden felvételről ment, kihangosítva, a körzetes dzsámiból jött egy ember, s ő hozta a felvételt és a hangosító berendezést. (Az arab szövegeket már az idősebb korosztály sem ismeri.) Velem szemben egy szép arcú, de megkeményedett vonású nő ült. Kezei férfiasak, megdolgozottak. Lábai erősek, izmosak. Fején fekete kendő. Arca rezzenéstelen, nyugodt, szelíd mosollyal, mint egy szoboré. .A könnyei lassan csorogtak. Egy éve temette el 17 éves fiát, betegségben halt meg - súgták. Nem tudtam levenni a szemem róla, csak néztem. Nagyon távol volt, a gyereke kezét foghatta. (Zinner Zsuzsi anyját juttatta az eszembe. Zsuzsi sírjához a ballagás napján mentem, egy csokor virágot vittem neki. Édesanyját ott találtam, a sírt rendezgette. A vállamra borult. Könnye a bőrömre folyt, égetett. Soha olyan forrónak nem éreztem még könnyet.)

            A szertartás felénél egy asszony körbejárt, mindenki kezére rózsavizet öntött. Aztán mindenki kezet fogott egymással, majd minden kézfogás után mindenki végigsimította a maga arcát.

            Az imádkozás és az ének végeztével levettük a kendőnket, és kezdődött a „tor”. Mindenki kapott egy keşkeknek nevezett ételt, talán a kására tudnám leginkább hasonlítani, aztán böreket és édességet. Ital az ayran volt. Csendben falatoztunk, de már felszabadultabban beszélgettek a jelenleévők. Kicsit vártunk, üldögéltünk még Melekkel, aztán elköszöntünk, és elindultunk egy sétára. 

 Április 19.     

            Közeleg Csaba elutazása. Ennek biztos jele, hogy megérkeztek Bandiék. Milasba mentünk értük a reptérre. Időben elindultunk az útépítések miatt. Mugla után már elkészültek a munkákkal, de Milas közelében csak lépésben lehetett menni. A repülő érkezése 9.55-re lett volna esedékes, de közel kétórás késéssel landolt.

Április 26.

Az írással elmaradtam. A programokkal zsúfolt napok nem adtak rá alkalmat. Nos, ott hagytam abba, hogy Bandi és Jutka megérkezett. Másnap délelőtt egy kicsinyke pihenés, ebéd az egyetemi menzán, és mivel a hallgatók nem jöttek órára, elmentünk Marmarisba és Akyakára. Marmarisban sétáltunk egy keveset, Akyakán meg hajóztunk. Most is új arcát mutatta az öböl. Az előző napi esőzések miatt a víz magas volt, a vadmadarak és a teknősök menedékbe bújtak. A víz most valamivel tisztább volt, mert az előző napi hatalmas szél egy helyre sodorta a szemetet.       

            Szombat. Már régóta terveztük ezt a kirándulást. Csak annyit tudtunk, Ephesosba (Efes) megyünk. A főszervező Melek és Müjdat volt. A magyarul tanuló diákokkal keltünk útra. S mivel volt hely a buszon, Brigit, Timit, Bandit és Jutkát is magunkkal vittük. Hétkor indultunk az Atatürk szobor mellől.

            Az út gyönyörű vidéken vezetett. Változó magasságú hegyek, szelíd lankák között, falvak mellett ment a busz. A hegyek különösen érdekesek voltak, a köveket el is neveztük ingóköveknek. Olyan volt az egész, mintha a hatalmas tömböket egymásra hajigálták volna. Az egyik egy asztalt, a másik meg óriási gombát formázott. Sokféle alakzatot öltöttek a sziklák.

            Egy kisvárosban megálltunk reggelizni. A török utak mentén léteznek olyan vendéglők, amelyek reggeliztetésre rendezkedtek be. Egymás mellett sorjáznak, s a buszsofőrök az általuk kiválasztott étterembe viszik az utasokat. A reggeli mindig és mindenhol ugyanaz: sajt, olajbogyó, tojás, zöldségfélék, méz, dzsem, friss kenyér, tea.

Ephesosba 10 körül érkeztünk. A borsos, 25 lírás belépő megvásárlását követően mentünk a romkertbe. Lenyűgözött a hajdani építészek művészete, technikai tudása. Ephesosban napokat el lehetne tölteni. Csak néhány csodát mondanék: templomok, a tanácsház, a római fürdő, az üzletsor, a Celsus-könyvtár (lám így is lehet egy apának emléket állítani), az agora, az ötvenezer főt befogadó színház, és ugye itt találták meg a világcsodának számító Artemisz szobrot. Ott bolyongtunk, lökdösődtünk a milliónyi turista között. Mindent elárasztottak az amerikai, a holland, a német, az olasz nyugdíjasok, a japánok és a kínaiak. És csoda!, magyarok is voltak, kalocsai diákok kísérőikkel. Ők egy izmiri gyermekfesztiválon szerepeltek, és elugrottak Ephesosba. És milyen kicsi a világ! Török kísérőjük egykoron tanult Magyarországon, és gyorsan elmesélte, hogy bizony ő Kaposvárra udvarolt a Nyár utcába. Közös fénykép, kis ajándék a kalocsaiaktól a török diákoknak, aztán ballagtunk tovább, amíg fel nem tartóztatott bennünket egy macska. Szegény jószág éhes volt, de nagyon. Valószínűleg megérezte a hátizsákban a szalámi illatát s egy hirtelen ugrással Csaba hátán termett, és eszeveszett nyávogással és kaparással próbált ételhez jutni. Nagy nehezen kivettem a zsákból egy szendvicset, leültem egy kőre, ám a macska akrobatákat meghazudtoló ugrásokkal próbálta a szendvicset megkaparintani. Én meg próbáltam a fóliából kibontani. Néhány percnyi hadakozás után hozzájutott az élelemhez, még az sem számított Allah kedvencének, hogy tulajdonképpen disznóhúst eszik. Felfalta az egészet, s utána már figyelemre sem méltatott bennünket.

Ephesosból Şirince felé, a Menderes folyó völgyébe vettük az irányt. Ez a vidék Törökország leggazdagabb vidékei közé tartozik. Talaja jó minőségű, alkalmas a kertészkedésre. Gyümölcsöt, olajbogyót, burgonyát termelnek, ám a lakosság egy része a nagyon jól jövedelmező virágkertészettel foglalkozik. A hegyek oldalában meg hatalmas szőlőskertek vannak. Errefelé nem nagyon jók a borok, túl szárazak, savasak. A jó borok Denizli környékén és Trákiában teremnek. Itt inkább a gyümölcsből készült borok a népszerűek. Kedvelik az áfonyából, az eperből, a dinnyéből, a szilvából, a ribizliből, a barackból, és minden létező gyümölcsből készült borokat. Şirinceben minden második házban borkóstolásra rendezkedtek be. De nem szaladjunk előre, mert előbb még hegyet kell mászni. Şirince ugyanis a tengerszint felett jó magasan fekszik, az odavezető út bizony keskeny és kanyargós, meredek hegyoldalon vezet.

            Az Efestől Şirincéig tartó kb. 50 km-es utat elég gyorsan megtettük. Leparkoltunk a település szélén. Mindenhol turistabuszok, mindenhol turisták.

Összeszedelőzködtünk, elindultunk, és hamarosan elakadt a lélegzetünk. Egy élő skanzenbe érkeztünk. A hegy oldalában kisebb nagyobb hófehérre meszelt házak, mindegyik a helyi építészet hagyományait követi. Mindegyiken gyönyörűen megmunkált fagerendák, mesterien megfaragott ablakkeretek. Az utcák egymás felett sorakoznak, lépcsők vezetnek az egyikből a másikba. A falu egyik magaslatán a korai középkorból származó Szent János tiszteletére emelt ortodox templom. Belül üres, érdekes módon csak Jézus Krisztust ábrázoló freskók maradtak meg. Üveg mögött őrzik őket. A templom előtt kicsiny kút, Szűz Anya szobrával. Ez a falu is görög falu volt egykoron….

Az utcákat ellepik a helyi árusok. Mindent árulnak: kínai játékokat, Rubik kockát, keresztény és muszlim emléktárgyakat, divatos pólókat, „eredeti hagyományos gyárilag előállított kézimunkákat”, szappanokat, és persze a helyi készítésű termékeket, leginkább olívaolajt, mézet, lekvárokat, bort és frissen sült kenyeret. Sőt az egyik étteremben gulyást (gulasch) is kínáltak. Öreg nénikék ülnek a padokon, és az éppen nyíló virágokból koszorúkat fonnak. A gyorsan hervadót egy líráért adják, a tartósabbat kettőért. Azt gondoltam Şirince látványát semmi nem múlhatja felül.

Şirinceből Ödemişbe, Müjdat szülővárosába mentünk. Müjdatról tudni kell, ritka kedves ember. Már második éve birkózik a magyar nyelvvel, kisebb-nagyobb sikerrel, de nem adja fel. A neve, Müjdat örömöt jelent. Biztos vagyok benne, hogy tényleg nagy öröm a szüleinek, testvérének, és minden barátjának. Igaz lehet: a nevünk magában rejti személyiségünket is.

Ödemiş 75 ezer lakosú város, a Menderes völgyében. Lakosságának nagy része kertészkedésből él. Éppen piacnap volt a városban. Óriási mennyiségű áru, színes öltözetű emberek, hatalmas tumultus. És itt ebédeltünk. No, nem a bazárban, hanem egy lokantasban próbáltuk ki az Ödemiş köftét. Azt kell mondanom, nagyon finom. Természetesen birkahúsból készült, sült paradicsommal, csípős paprikával és meleg lepénykenyérrel tálalták. Emlékezetes marad sok szempontból is.

Ebéd után elsétáltunk a bazárba, majd teáztunk egyet, Müjdat édesapjának vendégei voltunk mind a tizenheten. Kicsit mókáztunk, figyeltük a helybelieket, aztán elindultunk az utolsó meglátogatásra kijelölt városkába, Birgibe.

Birgi még a szeldzsuk törökök korában volt fontos központ. Dzsámija a 13. századból származott, és nem kupolás. A belső terében gyönyörűen faragott ajtók, térelválasztók, az általunk jól ismert liliomos-palmettás motívumokkal. Meglepetésünkre, az ablakokon tisztán és egyértelműen kivehető Dávid-csillagok. Kérdeztük az okát. A válasz egyszerű, mondta a dzsámiban dolgozó és angolul kitűnően beszélő idegenvezető, a legnagyobb szentjük egy zsidó volt. Kedves olvasóim, ki érti ezt?! Miért vált ilyenné a világ?

A dzsámi mellett négy sírt magába rejtő épület állt. Magának az építménynek a kupolája hasonlít a római Pantheon kupolájára. A négy sír mindegyike a Próféta zöld zászlójával van letakarva. A helyi Mehmet bej gyermekei nyugszanak ott a 14. század óta. Odébb egy magányos épület, szintén egy sírt rejt magába, Mehmet bej fiatalon elhunyt lányáét. Az épület lépcsőjén tulipánmotívum, a síron friss virág, a fejfán piros kendő. Jelzi, fiatal volt a halott.

A tér látványosságai közé tartozik Mehmet bej szobra. Mehmet bej kitűnő tengerész és hadvezér volt. Tudta, hajózni kell! Teljes páncélzatban ábrázolták, mellén turulmadárral, a mi történelmünkből jól ismert pajzzsal. Mintegy vigyázza gyermekei sírját.

Elmentünk a városka temetőjébe is. A kapuban törpenövésű testvérpár várta az adományokat. A temető, ami zarándokhely, amúgy dervisek sírjairól nevezetes. Egymás mellett sorakoznak a különböző korokból származó sírok. Hétszer kell ezeket a sírokat meglátogatni, és utána lehet Mekkába zarándokolni. Több fejfán színes kendő, egy fán színes szalagok. Fiatalon elhunyt nők sírjait jelzik.

Visszamentünk a városba. Átkeltünk a városkát átszelő folyócskán, megcsodáltuk a fátyolvízeséseket. Természetesen a fényképezőgépek csattogtak. Müjdat jóvoltából bemehettünk egy hagyományos török portára. Közvetlenül az utcáról egy sokfunkciós fedett térbe léptünk. A helyiség egyik sarkában a konyha volt, szabad tűzhellyel, polccal. Ott készítették az állatok eledelét is, valamint ott állt a család motorkerékpárja is. A bejárattal szemben és jobbra az állatok lakhelye volt, pontosabban istálló. Az egyikben három tehén a másikban egy kisborjú. Ugyancsak innen, ebből a térből lehetett egy lépcsőn felmenni a kissé düledező lakóházba.

            A házból kilépve szűk utcákban „bújócskáztunk”, majd visszamentünk a főutcára. A szerájba szerettük volna bekönyörögni magunkat. Bíztunk abban, megesik valakinek a szíve a távolról érkezett turistákon. Mert azt már tudtuk, a 18. századi oszmán építészet gyöngyszeme zárva van szeptemberig, mert restaurálják. A szeráj kertjében öregnéne üldögélt a napon, kötögetett és szívta cigarettáját. Kiabáltunk neki, szólongattuk, integettünk neki, ő visszaintegetett, majd a kapuhoz csoszogott és jelezte, ő süketnéma. Előtte Müjdat járt így, ő információért faggatott egy férfit, akiről nagyon gyorsan kiderült, süketnéma. Többet nem akartak török barátaink „tévedni”, ezért egy láthatóan beszélni tudó férfit állítottak meg. Külföldi volt, egy szót sem tudott törökül. Tovább nem próbálkoztunk. Körbejártuk az épületet, amennyire lehetett bekukucskáltunk a kertjébe. A falak festése, pontosabban a falakra festett képek elragadóak voltak, az élet szeretetéről árulkodnak.

Az utcák itt is lépcsőzetesen futnak a hegy oldalában. Itt-ott kőbe faragott jelenetek, az egyiken táncoló férfiak. Aránytalan alakok, de mégis van erő, kecsesség, büszkeség a táncosok tartásában. Azt mondták, égei táncot járnak.

Visszafelé úton még bementünk Müjdaték kertészetébe. Édesanyja nagy örömmel fogadott bennünket. A szülők dísznövényekkel és haszonnövényekkel egyaránt foglalkoznak. A kertben a csemeték mellett gyümölcsfák. Az egyiknek nekiestek a török gyerekek, és élvezettel habzsolták az eriket, magyarra fordítva: a szilvát. Egész pontosan az éretlen szilvát. Állítják, sóval különösen jó. (Eszik az éretlen mandulát is.) Nem értettük, mi a jó az éretlen gyümölcsben. Otthon ez tilos!

Sőt, egy nagy szatyorral is kaptunk, hogy otthon se legyen hiányunk benne. (Megvallom, odaadtam a kapusoknak, nagyon örültek neki.)

Éjszaka, 11 órakor érkeztünk haza. Gyors tisztálkodás, irány az ágy, mert másnap Dalyanba készültük, meg akartuk Bandinak és Jutkának mutatni ezt az ókori csodát. (Bár gondolkodóba estünk, vajon Ephesos után mit lehet mutatni?) Mégis nekivágtunk.

Dél körül érkeztünk meg, azonnal hajót béreltünk. A hajó vezetőjének elmondtuk, mit szeretnénk látni. Ő azonban kiment a Köyçeğiz-tóra. Tudta mit csinál! Láttunk vadmadarakat és óriás teknősbékákat. Mulatságos volt, ahogy a kicsi fejüket és hosszú nyakukat, mint a tengeralattjárók kukucskálói, kidugták a vízből, majd a hajó zajára gyorsan alámerültek.

A tavat és a folyót övező hegyeket buja növényzet borította, a levegőben bódító virágillat. A sziklafalban lévő sírtemplomok még mindig elámítják az először arra járót (meg a másodszor arra járót is!, de Kaunosból nem sok látható  ilyenkor, tavasszal. Mindent elborít a növényzet, a természetes fűnyírók (kecskék, birkák) meg nem győzik a munkát.

Este ötre értünk vissza. Pihentünk egy keveset, aztán készültünk a vacsorához. Ez is része volt a már napok óta tartó elköszönési hullámnak. Mindenki el akart köszönni Csabától. Az Altaş vendéglőbe mentünk, ott volt Ayça eljegyzési ünnepsége. A vacsorát előre megrendelte Melek bátyja, Serdar. Tizenegy meghívott volt.

7--re érkeztünk a vendéglőhöz eléggé kalandos módon. A kalandot pedig a futballdrukkerek okozták. Ugyanis Isztambulban Fenerbahçe – Beşiktaş meccs volt, és Muğlában is összecsaptak a két csapat drukkerei. Mindenhol rendőrök, fáklyát égtek, mindent füst borított. A szurkolók zászlókkal, a csapatok mezébe öltözve meneteltek a városban, a rendőrök pedig minden erejükkel igyekeztek egymástól távol tartani, elszigetelni a két csapatot. Ezért csak nagy kerülővel tudtunk kijutni Muğlából, mivel az Altaş Kötekliben van.

Kis késéssel mindenki befutott és kezdődhetett a vacsora. Igazi török vacsora volt. Hideg előételek sorával kezdődött: borjúmáj, különböző saláták (legkevesebb 5 féle), olajbogyó, erős paprika (mert az nagyon egészséges – tartják a törökök) és mindenhez meleg lepénykenyér. Mi azt hittük ennyi. Aztán megkérdezték, mit kérünk vacsorára. Végül is vegyesen kapott mindenki mindenből: kis köfte, kis roston sült hús, kicsi a nyárson sültből, kicsi ebből, kicsi abból. Koronának forró halva sok-sok dióval. Italnak kóla, sör, ayran, Fanta, narancslé, víz – ki mit akart.  Másnap délig egy falatot sem ettünk.

Jött a hétfő. Török nemzeti gyereknap. 9-kor találkoztunk a „szobránál”. Az utcán gyerekek hada katonás rendben vonult a városi stadionba. Az egykori május elsejére emlékeztetett bennünket a ceremónia. (Érdekes, itt is van úttörőmozgalom.) Kicsik és nagyok vonultak, meneteltek, doboltak, tisztelegtek, mi meg utánuk.

A stadion már tömve volt büszke, boldog szülőkkel. A különböző iskolákat a különböző egyenruhák alapján lehetett megkülönböztetni. Ez viszont kimondottan jó dolog. A kicsiknek iskolaköpeny, a nagyoknak nagyon gusztusos formaruha. Nem látszanak a társadalmi különbségek.

10 órakor megérkezett Muğla tartomány kormányzója, a város polgármesterével és egy főkatonával. Egy nyitott gépkocsin körbeautózták belülről a stadiont, integettek és fogadták a lakosság lelkes tapsát. A gyerekek meg nagyon unták a hivatalos ceremóniát. Aztán elkezdődött a kulturális program, ami – mint hajdanában nálunk – nem a gyerekeknek, a gyerekekről szólt, hanem a politikai vezetőknek. Nem néztük végig a műsort, elindultunk az öreg városba. Ahogy írtam már sokszor, nem lehet eltelni vele. Előtte ettünk egy könnyű ebédet (mert készülnünk kellett a búcsúvacsorára), Muğla köftét. Ez is finom volt. (Mindegyik köftének van valami sajátja. Az izgarát paradicsommal adják, Ödemişben a kenyeret locsolják meg a sült hús zsírjával, és a paradicsomot grillezik, hozzá petrezselyem zöldjéből készül a saláta. Muğlában petrezselyemzölddel megszórt, nagyon finomra vágott hagymát adnak mellé. Én csak ennyifélét ettem. Meg a menzán egyszer-kétszer, de azokat nem jegyzik, csak tavuk köfte névvel illetik, azaz csirkehúsból készül.)

Nos, az ebéd után betértünk egy régi, középkori dzsámiba, megnéztünk egy gazdag birtokos házából átalakított múzeumot. A teljes berendezése megmaradt, és ami az érdekessége volt, két „fürdőszobája” is volt a háznak.  Aztán lóhalálában irány az Atatürk sugárút. A város és környékének apraja és nagyja ott gyülekezett. Mindenki látni akarta a légi parádét, a Török Csillagokat. Mi sem akartunk lemaradni, tudtuk mire számíthatunk, hiszen pénteken véletlenül láttuk a főpróbát. Ez a hét pilóta meghazudtolta a fizika törvényeit, miközben felejthetetlen produkcióval szórakoztatták a nagyérdeműt. Minden töröknek dagadt a melle a büszkeségtől. Joggal!

Este kilencre mentünk vacsorára. Már minden meghívott befutott. Ültek a nappaliban, vidáman cseverésztek. Üdvözlés, hátlapogatás, aztán következhetett a rituális kézmosás. És az asszonyok tálalni kezdtek. Szokásos kisasztalkákat szétosztották, minden asztalra került egy tányér, megrakva minden földi jóval: édes és sós ételekkel: sütemények, kétféle börek. (Habibének van egy fantasztikus süteménykölteménye, Csaba kedvéért újra megsütötte.) Az ital természetesen a tea volt. 11 óráig beszélgettünk, eszegettünk, teáztunk.

Kedd már tényleg a búcsúzásé volt. Megtartottam az óráimat az egyetemen, aztán rohantam Csabához. Összepakoltunk mindent, egy közös vacsora Bandiékkal, aztán haza. Másnap reggel korán szándékozott indulni, Kaposvár ide kétezer kilométer.

Április 12.

A délelőtt nagyon vidám volt. Török órára mindegyik gyereklánynak és a tanár úrnak (akár a gyerekünk is lehetne) vittünk egy-egy Kinder tojást. És elkezdődött a nagy össznépi szerelés. Gyerekes örömmel mutogatták egymásnak mit tojt nekik a nyúl. Volt, akinek laptop jutott, s volt, akinek motor. A tanár úréban egy kicsi rák lapult, mozgott az ollója. Ezzel elment az óra jó része. és persze a locsolkodás sem maradhatott el. Hétfőn a tanszéken, szerdán, az órán. Jó játék volt.  

Adtam egy feladatot a diákoknak: írd le, számodra melyik a legszebb hónap. Az egyik dolgozatban ezt a mondatot olvastam: „A legszebb hónap az október, mert Atatürk akkor teremtette meg a Török Köztársaságot és a modern és korszerű fővárost, Ankarát.” Nem nevettem. Inkább mélységesen megdöbbentem és elborzadtam. A mondatok viszont nyelvtanilag teljesen szabályosak voltak.

            Egyre jobban belelátunk a török életbe, de azért még mindig a felszínt kapargatjuk. A valós életről nem lehet beszélgetni (vagy csak nagyon zárt körben), abban a pillanatban bezárkóznak. Csak a szépet, a jót mondják, kritikus véleményeket nem fogalmaznak meg. Arra kíváncsiak, hogy mi mit látunk belőlük, hogyan látjuk őket. Azonban óvatosan kell fogalmaznunk, vigyáznunk kell a szavakkal.

Április 16.

Tegnap megint autóba szálltunk, elmentünk az útikönyvek által csodának írt Hisarönü környéki öblökbe.  Nyílt tengert szerettünk volna látni. Brigi és Timi is velünk tartott.

            Osmanye falucskában álltunk meg először. A tenger vakítóan kék volt, az idő kellemes, az angolok már fürdésre alkalmasnak találták a vizet. A vakítóan fehérbőrű és vörös angolok lubickoltak a kb. 17 fokos vízben. Leültünk a tengerparti vendéglő teraszára. Teát kértünk. Hozták is az angol teát, azaz filteres Liptont tejjel. És jött a pofon is, legalább ötszörös árat kértek érte. Egy török tea amúgy 50 kurus, a „jobb” helyeken max. 1 líra. A kávé sem sokkal drágább, talán a Nescaféért kérnek többet, 1.50-2 lírát. Itt alaposan lehúztak bennünket. Utólag gondoltam el (ugye ezt hívják lépcsőházi gondolkodásnak?), miért is fizettük ki?! Küldtük volna vissza, tiltakoztunk volna, vagy mit tudom én?! De ki vállalja a cirkuszt? –ez is kérdés, persze utólag. Fizettünk és eljöttünk. Szóval, világörökség panoráma ide, világörökség panoráma oda, Osmanyeba senki ne álljon meg teázni!

            Továbbmentünk, öblökben megálltunk. Csodáltuk a hegyeket, a vizet, fürkésztük a távoli görög szigeteket. A panoráma tényleg nagyon szép.

Aztán visszafordultunk Marmarisba. Kicsit sétáltunk, az unokáknak vettünk ezt-azt, aztán betértünk egy pizzériába vacsorázni. Jól eset egy kicsit mást enni, kicsit „otthonit”. Kérem, a pizza Marmarisban jobb, mint Olaszországban. Bárkinek ajánlom. Ízletes tészta, mert ugye a pizza lényege, a „szíve”, a veleje a tészta! A pizza a tésztánál kezdődik és ott is végződik! A feltét gazdag, a helyi ízléshez igazított. Igaz, itt is volt egy kis malőr, az általam rendelt pizzát elfelejtették megsütni. Amikor szervírozták a többieknek az ételt, én csak egy üres tányért kaptam. Értetlenségem és reklamációm nyomán fogtak hozzá a kiválasztott pizza elkészítéséhez. Papillon volt a fantázianeve. Padlizsánnal, sok sajttal, zöldséggel. Isteni volt!

Ma – szabadnap lévén – sokat dolgoztam. Délután meg kiültünk a főtérre. Napoztunk, nézelődtünk. Számoltuk, hány „ismerős” köszön ránk. Nem voltak sokan. Jött egy kolléga az egyetemről, a gondnok a családjával, és ott, a főtéren meghívtak bennünket egy esküvőre is. A lakodalom június 24-én lesz, ahova már egyedül megyek. Aztán később még találkoztunk ismerőssel, egy boltossal. Mert itt, ha egyszer valakinél vásárolsz, az nem felejt el, annak már ismerőse leszel. Így volt ez tegnap Marmarisban is. Még februárban vásároltunk egy kabátot a bazárban. A boltos meglátott bennünket, utánunk szaladt az üzletből, s teára invitált.

Április 17.

Ma két esemény történt az életünkben. Az egyik vidám, a másik szomorú. No, vegyük sorba!

            Ma város szerte a török gyerekek napját tartották. Valójában a török gyermeknap április 23-án van, a török nemzetgyűlés megalakulásának évfordulóján. Ahogy mesélik, az esemény tiszteletére, emlékére Atatürk a török gyermekeknek ajándékozta ezt a napot. Mindenhol előrehozták az ünneplését, s mivel a nap munkaszüneti, így a családok hosszú hétvégét tarthatnak.

            Egy iskolába voltunk hivatalosak. Ebben az oktatási intézményben óvodás és általános iskolás gyerekek járnak. Itt minden általános iskolához tartozik óvoda, tehát biztosított az utánpótlás. Persze a török iskolarendszer más, mint a mienk, mert az általános iskolai képzés 5 éves, utána következik a középiskolai képzés, ami három éves (azaz megvan a 8 osztály), s utána lehet menni gimnáziumba vagy szakiskolákba. (Hozzá kell tennem, szeptembertől minden más lesz, bevezetik a 4+4+4-es rendszert. Voltak is ellene hatalmas tüntetések, sőt verekedések a nemzetgyűlésben.)

            Az iskolaépület olyan, mint otthon. Ha belépünk, a folyosóról osztálytermek, irodák, mellékhelyiségek nyílnak, és a gyerekek ugyanúgy rohangálnak, zsibonganak. A falon tablók, különböző fotók. Ám egyben hatalmas különbség van, ami nálunk - hála a magasságosnak – már pár évtizede nincs. Az egyik sarokban Atatürk emlékszoba. Ennyi és ennyiféle Atatürk képet még nem láttam. Az elkerített részben asztal, székek, lehet gondolkodni, lehet csodálni. A folyosón mindenhol Atatürkről képek: a vezető a laboratóriumban együtt kísérletezik a diákokkal, a ballagáson beszédet mond, az gyerekek fejét simogatja, tanárokkal beszélget – s mindez természetesen montírozva. Aztán mindenhol Atatürktől származó idézetek, útmutatások. Beleborzongtam.

            Néhány percre leültünk az igazgató szobájában, majd lementünk az udvarra, ott zajlott az esemény, és elfoglaltuk helyünket. Ettől a pillanattól elfelejtettük mindazt, ami az épület belsejében volt. (Bár a hatalmas molinó, rajta Atatürk szigorú tekintettel, emlékeztethetett volna, ha felnézek rá.) Nos, az udvaron vidám volt minden. Szülők, nagyszülők, kisebb-nagyobb testvérek tapsoltak a picik produkcióinak. Nagycsoportos ovisok, alsó tagozatos kisdiákok táncoltak, énekeltek, szavaltak, tornásztak, ügyességi játékokat mutattak be. Csak az vetett néha árnyékot a tüneményes előadásokra, hogy közben köszönetet mondtak mindenért Atatürknek.

            Jó három órás volt a műsor. A könnyünk egyszer a meghatottságtól folyt, máskor a nevetéstől.  Tanulságos volt a délután első fele.

            Hazamentünk, de volt a városban némi dolgunk. Valamiért a központi dzsámihoz mentünk. A téren hatalmas tömeg, főleg férfiak. Néhány asszony külön csoportban, teljesen elkülönülten várakozott.

A dzsámiból kihallatszott az imám beszéde. Mindenki türelmesen várakozott. Temetési szertartás lehet – súgtam Csabának, várjunk egy kicsit. Leültünk egy padra, és figyeltünk. Talán 20 perc telt el, amikor az imádkozás abbamaradt és elkezdett a tömeg (szó szerint!) kiözönleni a dzsámiból. Valamennyien egy irányba indultak. Akkor vettük észre, a templom oldalában egy koporsó, letakarva a Próféta zöld zászlajával, van felravatalozva. A dzsámi falánál két hatalmas koszorú, az egyiken a polgármester neve olvasható (ő küldte).

             A férfiakból álló tömeg a koporsóhoz vonult, ott az imám még mondott néhány szót, a férfiak eközben kezüket többször arcukhoz emelték, majd tenyerüket felfelé fordítva fogadták az áldást, aztán jobbra néztek, majd balra (s mindent egyszerre csináltak), és kivonultak a kertből, ahol sorfalat alkottak egészen a halottszállító autóig. A koporsót a fejük felett kézről-kézbe adták, a test így tette meg az utolsó útját. 

 Április 7.

Készülődünk Húsvétra.

Hetekig kerestük a sonkát. Kaptunk tippeket, hol találhatunk, de minden próbálkozásunk sikertelen maradt. A legközelebbi biztos hely Ízmir lenne, de az túl messze van. Így maradt a lengyel pulykasonka. Tormára sem akadtunk. Még a szótárban sem. Tojást azonban festünk, egészen különleges keretek között. A különleges ez esetben annyit jelent, hogy eljönnek hozzánk a magyar nyelvet tanuló hallgatók, és együtt festjük meg a húsvéti színes tojásokat. Azonban, ez sem egy sima ügy. A hagymahéjat könnyű volt beszerezni, mert a piacon kaptunk az árusoktól. Ugyan egy kicsit értetlenkedtek, minek az nekünk, de amikor meghallották, egy cseppet sem csodálkoztak rajta. Az 1920-as évekig errefelé is éltek görögök, azért távozásukkal (elűzetésükkel) nem múlt el minden nyomtalanul. Szóval, van hagymahéj, de a díszítéshez festék kellene. Vettünk vagy ötféle festéket, de mindegyik alkalmatlannak bizonyult. Ui., hogy ne süljünk fel, próbákat csináltunk. (A próbálkozás együtt járt a folyamatos tojásevéssel.) Csak méhviaszt találtunk, de az sem jó, marad a karcolás vagy más egyszerű eljárás. Majd csak lesz valahogyan!

Főztem a gyerekeknek hagyományos magyar ételt. Gulyást kértek, azt hallomásból ismerték. Remélem, ízleni fog.

Tegnap nagypéntek volt. Hiányzik a keresztút. oda el szoktunk menni. Csaba felolvasta a keresztre feszítés történetét. Holnap a Feltámadás fejezet lesz soron.

Hiányzik a család. Hiányzik az kicsik izgatott várakozása, az öröme az ajándékok láttán, a közös családi reggeli, ebéd, a vidámkodás. Most kettesben, magunkban ünneplünk.

Holnap elmegyünk ebédelni itteni barátainkkal, mi látjuk vendégül őket, egy kis család-pótlás.  Kinéztünk egy kellemes éttermet, odamegyünk. És persze azért a szokásos pudingtortát elkészítem, Csabám nagyon szereti. (Meg odahaza a gyerekek is.)

Április 8.

Izgatottan készülődtünk a lányok fogadására. Kicsinosítottuk a lakást, szépen megterítettünk. Délután háromnegyed kettőkor kopogtak először az ajtón. Négyen érkeztek: Melek, Ayşe, Gülsün és Sezgin. Többen nem jönnek – mondták. Hamar hozzáfogtunk az evéshez. A gulyás finom volt. Pont olyan, mint egy török étel – mondták.

Még nem fejeztük be a második fogást, amikor megint kopogtak. Jó félórás késéssel befutott Nagehan és Meryem. (Sok gyerek kapja Törökországban a Ísa (Jézus), Meryem (Mária) Musa (Mózes) nevet). Gyorsan asztalhoz ültettük őket is, hogy utolérjenek bennünket. A süteményt már együtt ettük, volt édes és sós, mindegyiket a lányok hozták.

Három óra tájban elindult a tojásfestés. Először is, megmutattuk nekik, milyennek kellene lennie a kész, megfestett tojásnak. Erre számtalan példát találtunk az interneten.

Míg a hagymahéjban főtt a tojás, addig a lányok a viaszos technikával próbálkoztak.  Gyönyörű motívumokat rajzoltak a tojásokra. Csaba lóherét és borostyánlevelet kötözött a tojásra, úgy tette a forró vízbe. Sokféle technikát kipróbáltak – sikertelenül. A megfelelő festőanyag hiányzott. Csak a hagymahéjban kifőzött tojásokat sikerült úgy, ahogy megfesteni.

Vidám délután volt. Beszélgettünk a Húsvétról, a húsvéti hagyományokról. Közben a mi életünkről is kérdezgettek.

 Kicsit pótolták a családot. Szép délután volt.

Amikor magunkra maradtunk, furcsa volt a csend. Rendet tettünk, átöltöztünk, s elmentünk egy itteni templomba, egy dzsámiba. Az imám barátsággal fogadott bennünket. Engem rögtön felküldött a felső szintre, a nők helyére, Csaba a férfiak imaterében merült el a gondolataiban.

Április 11.                                                                              

No, ez is elmúlt. Mármint a Húsvét. Vasárnap elmentünk ebédelni Habibével, Melekkel és Melek édesanyjával. Az étterem egy kicsinyt lármás volt, a jó idő odacsalogatta az embereket. Az ebéd viszont finom. A leves az obligát lencsekrém leves, a másodikat mindenki kedve szerint választotta. A végén édesség.

Ebéd után megint magunkra maradtunk. Hogy kellemesen múljon a délután, elmentünk Akyakára. Hajóztunk egyet a természetes akváriumban a természet csodái között, sétáltunk a tengerparton. A bátrabbak már belemerészkedtek a vízbe. A vendéglők teraszai tele voltak, kávéztak, teáztak, eszegettek az emberek. Hat óra táján indultunk haza.

                Az esténk békésen telt addig, amíg a radiátor a nappalinkban nem mondta fel a szolgálatot, szökőkútként kezdett dolgozni. Mindent elöntött a sáros, iszapos fekete víz. Elázott az összes könyvem, füzetem, szótáram, a szőnyeg, a bútor. A falon folyt a fekete iszap, a teraszon állt a fekete sár. S mindez este 10 órakor.

                A radiátort hamar lecserélték, de ott maradt a takarítás, és hát az összes elázott holmi. A füzeteket, jegyzeteimet ki kellett dobni, nem volt megmenthető. A könyveket „kimostam”, kitettem a másik erkélyre száradni. S amit lehetett, feltakarítottunk. Uram, Isten! Mi lesz a könyvtári könyvekkel?! Azokkal hogy számolok el? Mindegy, nem tehetek e természeti csapásról. Vagy megértik, vagy nem, és majd fizetek.

Várakozással és takarítással telt el a hétfő. Minden fontos ember eljött megnézni a rombolást, sajnálkoztak és elmentek. Először úgy volt, hogy kicserélik a padlószőnyeget, de délutánra megváltozott az álláspont. Hoztak takarítógépet, ipari méretűt, és rendbe tették úgy, ahogy a szobát. A falon elkenték a maszatot, az erkélyt fellocsolták vízzel (Csaba takarította fel rendesen, mert hogy azt is elárasztotta a szennyes víz), és tegnap vett festéket, hogy a szembeötlő maszatot eltüntesse. A könyveim viszont odalettek.

            Csaba kéthét múlva már hazafelé tart. Itt meg elkezdődött a búcsúzkodás. Tegnapelőtt reggelire voltunk hivatalosak (felért egy diplomáciai berkekben szokásos villásreggelivel), tegnap uzsonnára mentünk. De olyan mennyiségű és minőségű étellel, hogy vacsorázni már nem kellett.

Hiányoznak az otthoni hírek, a barátok. Hiába, a dicsőség és a barátság elmúlik, mindenki felejthető, ebben teljesen igazuk volt a rómaiaknak.

 Április 30.

Itt is van bolondok napja, de senki nem bolondozott. Ragyogóan sütött a nap, úgy döntöttünk, elmegyünk kettesben világot látni. Datça mellett döntöttünk.

Datça Muğlától 120 km-re van a Resadye-félsziget végében. Nem különösen érdekes város, olyan szerény üdülőhely. Az útikönyvek a varázslatos tájat és a rendkívül tiszta levegőjét említik. S Datçánál találkozik az Égei-tenger a Földközi-tengerrel.

A város még néptelen, csak most ébredezik téli álmából. Takarítottak mindenhol, töltötték fel az üzleteket. A vendéglők nagy része még zárva. Csak a helyiek (és mi) sétálgattak, teáztak, üldögéltek, napoztak a tengerparton.

Félóra sem kellett, és végigmentünk a városkán. A város szélén, a tengerparton nézelődtünk, a legközelebbi görög sziget (Simi) körvonalait nézegettük. És egy kifutó halászhajót. Nagyon szeretjük a tengert.

Egy csendes étterembe ültünk be, rajtunk kívül még ketten ebédeltek. Halat, salátát, sült krumplit rendeltünk. Kiváló szakácsa van ennek a névtelen vendéglőnek (egész pontosan csak halétteremnek nevezték), bárkinek nyugodtan ajánlanám.

A félsziget szépségére nem lehet megfelelő szavakat találni. Van olyan része, amely a világörökség része. Hol a tenger látszik, hol változatos magasságú, formájú hegyek között fut az országút. A hegyek oldalát színes virágtakaró borította, virágzott a levendula, és sok-sok ismeretlen nevű sárga, fehér, rózsaszínű, piros virág. Hol eukaliptusz ligetben autóztunk, hol virágzó mimózaerdőben. Hol kecskenyáj legelészett, hol birkákat terelgettek. S volt, amikor egy csacsi jelentett forgalmi akadályt.

Az út mentén mindenhol leállók, mindegyikben autók. Mindenki gyönyörködött, fényképezett. A mély szakadékok, a magasodó hegyek, a zöld fenyvesek, a színes hegyoldalak, a morajló tenger mindenkit elvarázsolt. Datçához közeledve szélmalmok, némelyiknek csak a romja. Korszerű szélkerekekkel váltották ki őket. A régiek nyaralóként, panzióként, étteremként funkcionálnak. A szembe lévő magaslaton középkori erődöt rekonstruálnak. Ha elkészül, gyönyörűen illeszkedik a tájhoz.

Április 3.

Ezt el kell mesélnem!

            Délután elsétáltunk a városba. Ha csak tehetjük, mindennap sétálunk egy-két órát. Már hazafelé tartottunk, amikor úgy gondoltuk, vesszünk némi baklavát. Betértünk az egyik boltba. Az elárusító kislányon kívül két férfi üldögélt a helyiségben. Csabával azon vitatkoztunk, melyikből vegyünk. Az idegen szó hallatán az egyik férfi megkérdezte, honnan jöttünk és mit csinálunk itt a városban. Csaba elmondta angolul, hogy én itt dolgozom, ő meg elkísért. A jóemberben csak annyi maradt meg, hogy valaki dolgozik. Felragyogott a tekintete, és elkezdte sorolni a török első osztályú futballcsapatokat, és kérdezte Csabától, melyiknek az edzője? A Beşiktaşé? A Galatasarayé? Kellett némi önuralom, hogy ne röhögjünk fel. Fogalmunk sincs, miből következtettek arra, hogy Csaba futballedző. Talán az öltözékéből? Nem tagadom, kivételesen, nagyon elegáns volt.

            Az utcán majd szétestünk a röhögéstől. A baklava viszont friss volt és finom. Végül is egy sztáredzőnek szánták!

 Március 30.

Ez a hét a vizsgáké. Itt vannak félévközi vizsgák, mert itt azok is vannak. A hallgatók minden pillanatban, minden helyen, minden helyzetben tanultak. Nálam olyan hallgatók is megjelentek vizsgán, akiket soha nem láttam. Hiába, kell a kredit, az nagyúr! És a hóhért is akasztották. Török nyelvből vizsgáztam, nem lett rossz.

 Március 23.

Reggel útra keltünk, Pamukkaleba készültünk. Csaba egész héten az útikönyvet és a térképet bújta, mindent kiszámított, mindent eltervezett. De elképzelése már az induláskor sérült: Brigi és Timi másfél órát késett. Ugyan időben elindultak, de az az autó, amelyik felvette őket, igen nagy kitérőkkel érkezett Muğlába. Így mesélték.

Először Aphrodisziaszba mentünk. Odáig az út, a táj változatos, elbűvölő! A hirtelen leszakadó hegyoldalak, máshol meg olyan gyűröttek, mint egy rossz szövetű szoknya, a harmadik helyen meg mintha a Teremtő szeretett volna építőkockával játszani! Kisebb-nagyobb kockákból hihetetlen türelemmel rakta egymásra az elemeket. Aztán egyszer csak elfáradt, s méregzöld fenyvesekkel borította el művét. Már ismerős volt ez a táj, hiszen jártunk már erre, de a vidék most új arcát mutajai. Ezernyi virág borította az út szélét, sárgák, fehérek.

            A folyamatos haladást útépítők lassították. Törökországban mindenhol utat építenek. Ehhez azonban le kell bontani a hegyeket. Mielőtt az olvasó elszörnyedne, meg kell, hogy nyugtassam, ez egy kényszer. Mert azok a hegyek még mindig mozognak, a kőomlások, hegyomlások igen gyakoriak. Ám sehol sem, vagy csak nagyon ritkán lehet másutt a világban olyan helyet találni, ahol egy szép fa kedvéért arrébb viszik az utat néhány méterrel, vagy a védfalat úgy építik meg, hogy az ott álló fa ne sérüljön. Mosolyt fakasztó és szemet gyönyörködtető látvány, amikor a kétszer kétsávos út egyszer csak szétválik, mert mint egy kis szigeten ott áll egy fa, hogy néhány tíz vagy száz méter után ismét találkozzon a két sáv.

            Aphrodisziasz felé tartva számos települést érintettünk. Erre felé, valószínűleg a hatalmas turistaforgalom miatt, tisztábbak, rendezettebbek a falvak, mint Muğla környékén. A földeken, a kiskertekben szorgoskodtak, az olajfaligetekben fákat metszettek, s mindenhol égettek. A füstszag bennünk, idősebbekben gyerekkori élményeket csalogatott elő. Mert nincs olyan falusi gyerek, aki ne szerette volna az őszi és a tavaszi munkák idején azokat a napokat, órákat, amikor öregapáink meggyújtották a szárazágakból összerakott máglyát. Az a füstszag valamiért nem volt bántó, inkább jókedvet hozott Mert ez a tűz a rossznak az elmúlását és az újnak a kezdetét jelezte.

            11 óra felé értünk Geyrébe, Ennek a falunak a közelében terül el az egykori Kária több száz éven át nagy szerepet játszó városa, Aphrodisziasz. Az országút mellett kialakított parkolóban leállítottuk az autót, s kis traktorra szálltunk, ami díjtalanul a romvárosba szállított bennünket. Mondanom sem kell, hogy japán, dél-koreai turisták, nyugat-európai, amerikai nyugdíjasokkal volt tele minden. Mosolyogtak és fényképeztek.

            Néhány gondolat a városról: eredetileg babiloni kultuszhely lehetett, s ez megkönnyítette az Aphrodité-kultusz kialakulását. A rómaiak is kedvelték, a filozófus császár, Marcus Aurélius támogatását is élvezte. A kereszténység csak nagyon lassan vert gyökeret, a pogány hagyományok erősen tartották magukat. Aphrodité szentélyét a bizánci uralom idején alakították át keresztény templommá, s ekkor a város már a Sztavropolisz nevet viselte.

            Már a beléptető kapu mellett elámultunk. Mesterien megfaragott szarkofágok sokasága. Az útikönyvek figyelmeztetnek is, vigyázzunk, ne hogy leragadjunk a kapunál, mert a látnivaló még ezernyi. A Szebaszteion (Augustus császár tiszteletére emelt templom) romjai mellett elhaladva értük el a színházat. Láttunk már színházat Sztratonikeiában, Euromosban, Halikarnasszoszban, Kaunoszban, de ekkorát és ilyen épen maradottat még nem! A görögök emelték a hellenizmus korában, majd a rómaiak igazítottak rajta. Nézőtere 10 ezer embert fogadott be. A bizánciak erőddé formálták. Leültünk és csodáltuk az emberi kéz az emberi szellem csodáját.

            Nem részletezem a látnivalókat, mert abból egy új útikönyv születhetne. Az agórák (északi és déli), a hatalmas római fürdők, a vízvezetékek, a csatornák, Aphrodité templomának fenséges látványa, Tiberius császár oszlopcsarnoka, az Odeon, a stadion.

            A Stadion tökéletes állapotban fennmaradt, akár ma is lehetne versenyeket rendezni benne. 250 m hosszú 34 m széles. A lelátókon 30 ezer ember szurkolhatott a versenytőknek. Játékos kedvű török turisták, egész pontosan hölgyek éppen futóversenyt tartottak benne. A győztesnek gyorsan pipitérből virágcsokrot szedtem, s azzal jutalmaztam. A lelátón a társai „tomboltak”. Ugyan a versenynek volt egy „szépséghibája”, a jelenkori atléták nem követték az ókori szabályokat, azaz nem ruhátlanul versenyeztek. Amikor ezt több férfiember felrótta nekik, jóízű kacagásba törtek ki, és felhívták a figyelmet a korukra. Ugyanis a hölgyek mát túl voltak az ötödik x-en.

            A több mint három órás séta megkoronázása a múzeum volt. Itt őrzik az ásatások során előkerült leleteket. Gyönyörűséges szobrok, domborművek kerültek ki a maga korában nagyon híres helyi mesterek műhelyeiből. A márványszobrok némelyike annyira tökéletes csiszolású, hogy elefántcsontnak is vélhetné a nézelődő.

            Aphrodisziasz feltárása ma is folyik. Olasz régészek kezdték meg a munkát még az 1930-as évek vége felé, jelenleg angolok és amerikaiak dolgoznak a területen. A világ különböző tájain működő  „Aphrodisziasz barátai” nevet viselő társaságok (is) támogatják adományokkal munkájukat.

            Három óra tájban összeszedelőzködtünk, mert még el kellett érnünk Pamukkaléba. Brigi izgult a szállás miatt. A Pamukkale felé vezető úton a hegyeket bámultuk, a Karadağ tetejét még vastagon hó borította. Mellette a Baba Dağ magasodik, onnan hordták a márványtömböket az aphrodisziaszi szobrászoknak a fuvarosok. Az út egyre feljebb vitt bennünket, a hegyek között elterülő fennsík némely pontja az 1200 méter magasságot is elérte a tengerszint felett.. Nagyokat nyeltünk, fájt a fülünk. Nekünk, síksági embereknek szokatlan ez a magasság. Muğla csak 635 m-rel van a tengerszint felett.

            Denizlin akartunk igazából túl lenni. Aki mostanság autózott már Törökországban, az tudja, nem könnyű eset. Igaz már írtam a muğlai közlekedésről. de hát Muğla kisváros, Denizli meg félmilliós. A rendőr megbünteti a szabálytalanul parkolókat (akkurátusan fényképezi a rossz helyen álló autókat), de szemet hunynak a piroson való áthaladáson, a zebrán áthaladó gyalogosok közé hajtáson, a jobbról előzésen, és még sorolhatnám az otthoni főbenjáró közlekedési bűnöket.

            Denizliben kicsit eltévedtünk, a GPS elterelt bennünket, így egy 20 km-es kerülővel érkeztünk meg Pamukkaleba. Kicsi, jelentéktelen város, méretét Nagybajomhoz lehet fogni. Ugyanakkor érződik rajta az idegenek jelenléte. Épül és tisztul.

            A szállodát sem találtuk meg könnyen. A neten azt lehetett olvasni, hogy a világhírű mészkő-jelenségtől 2 percre van, ebből arra következtettünk, hogy a szoba ablakból rá is látunk. Nos, egy helybeli segítségével jutottunk el szálláshelyre.

 Egy fiatal férfi fogadott bennünket a recepción. A lányokat az első emeleten, bennünket a harmadikon helyezett el. A szobák elmaradtak az európai normáktól, de hát csak két éjszakát kibírunk – nyugtattuk magunkat. Végül van meleg víz és mosdó, az ágynemű is tiszta. Egy rövid pihenés után elindultunk felfedezni a városkát. Valóban 2 perc alatt kiértünk a főútra és láthattuk a fehér köveket. Azonban már esteledett, ezért csak a kerítésen kívülről csodáltuk a látványt.

Vacsorázni akartunk, s ha megálltunk egy pillanatra, azonnal vendéglősök, pincérek léptek ki az éttermekből és sorolták a fogásokat. Végül egy nagyon egyszerű lokantaş mellett döntöttünk. Leültünk, a pincér azonnal jött. A magyar beszéd hallatán magyarul köszönt, és bemutatkozott: Murat Pal vagyok. És magyarul folytatta tovább. Rácsodálkoztunk. Az üzlet miatt tanult meg magyarul? – faggattuk. Ha ez így lett volna, akkor mi csodálkoztunk volna igazán, mert magyarok ritkán vetődnek el arrafelé. Nem – válaszolta. Még kisiskolás volt, egy tanítója felhívta figyelmét magyar hangzású nevére. S hamarosan ez a tanítója kezébe adta – ahogy ő mondta – a világirodalom egyik legszebb regényét, a Pál utcai fiúkat. Ma is ez a kedvenc könyve. Ezek hatására kezdett el magyarul tanulni. Beszerzett könyvet, hanganyagot, és tanult. Amúgy nem tudta, honnan származik a neve.

Másnap bőséges reggeli várt bennünket a szállodában, igazi falusi reggeli: tojásrántotta, sajtok, zöldségek, méz, lekvár, vaj, tea és friss kenyér. Reggeli után azonnal indultunk a fehér kövekhez.

Aznap az elsők között váltottunk belépőjegyet. A levegő még friss volt, végül is még márciust mutat a naptár. A természet kőcsodáját az úttól elválasztó vízfolyás melletti padra telepedtünk, ott lehúztuk cipőinket. Cipőben nem szabad a kőre lépni.  Kicsit elüldögéltünk, gyönyörködtünk az előttünk magasodó vakítóan fehér, különös formájú hegyben. Meg féltünk rálépni a hideg kőre, tartottunk a hideg víztől. Aztán csak nekivágtunk. A hideget nagyon gyorsan megszokta a talpunk, élvezettel tapicskoltunk a hol meleg, hol hideg vízben. A kellemetlen az volt, amikor nem volt víz a lábunk alatt. Olyankor érzéketlenné vált a talpam.

Egyre gyarapodott a köveken járkáló turisták száma. Találkozásokkor boldogan köszöntöttük egymást (tényleg boldogság sugárzott mindenkiről, mert mindenki nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy ott lehetett, azon a helyen járhatott), és jöttek az elmaradhatatlan közös fotók. Nem vicc! Mindenki mindenkivel fényképezkedett!  

Amikor felértünk a magaslat tetejére, előttünk terült el az ősi Hieropolis. Csak úgy találomra indultunk el az egyik irányba (mert, hogy soha sem szerettük a hagyományos utakat). A rómaiak építette városfal, a római kapu, a bizánci kapu és mindenhol heverésző oszlopmaradványok. De ami igazán elbűvölt bennünket, az a viruló virágszőnyeg. Egy krókusz féleség pompázott különleges bordó színben, keveredve különböző aprófejű sárga, fehér virágokkal.

Felmásztunk a római színházhoz. Épsége meglepő, sőt egyre több helyen tapasztalható, rekonstruálják az ókori épületeket. Itt is ezt teszik. Az új kövek jól elütnek a régitől, de mégis harmóniában vannak. Egy félórás üldögélés a nézőtéren elég volt ahhoz, hogy a nyakunk jól megégjen az erősödő napsütésben.

Szent Fülöp templomához magasabbra kellett másznunk. Jézus választottja itt szenvedett mártírhalált 87-ben. Feltehetően a sírja befogadására (és a zarándokok méltó fogadására) emelték a hatalmas bazilikát a bizánciak az V. században. A romjaiban is fenséges centrális elrendezésű építmény kapui felett a Dávid-csillag és a kereszt évszázadok óta békességben el van egymás mellett. A templom körül temető. Szarkofágok, szarkofágok, szarkofágok mindenhol. És ásatások. A föld itt nagy kincseket rejt még. Ahogy közelítettünk Fülöp templomához, egy török asszony futott felénk. Bizánci pénzérméket kínált eladásra. 50 eurót kért darabjáért. Persze, nem vettük meg, pedig a végén már harmincért is adta volna.

Fülöp templomától a déli agóra felé vettük az utunkat, aztán a római fürdő és még egy temető. Ez utóbbi nagyon érdekes. Álsírok tömegét rejti. Hieropolis hőforrásai már az ókorban is látogatottak voltak, gazdagok keresték a gyógyulást testi bajaikra. A betegségeiket temették el a hatalmas szarkofágokba, mauzóleumokba. A sírok formája roppant változatos. Volt közöttük kör alakú, mint hajdan Etruriában, szögletes, többszintes, aztán kisház tetején szarkofág. (Azt nem tudom, hogy a méreteket a gazdagság, vagy a betegségek mennyisége és súlyossága határozta-e meg.)

Már jól bent jártuk a délutánban, amikor bementünk a fürdőbe, ez egy ókori fürdőmedencék köré épült vendéglátó ipari komplexum. Egy medence, benne oszloptöredékek, oszlopfők, és a lefolyó (átfolyó), ami tkp. táplálja a külszíni mészkőlerakódásokat.  Kevesen fürödtek, annál többen ettek. (Persze, mindenki meggondolta, hogy levetkőzve, fürdőruhában elvonul-e a dönert, bureket eszegető, fagylaltot nyalogató, sört kortyoló emberhad előtt.) És volt még egy szolgáltatás, amely igen népszerű volt. Dr. Fish! A bátrak (és az azt megfizetők) apró halakkal teli medencébe dugták lábukat, és a kis falánk jószágok leszegették a lábakról az elhalt bőrt. Micsoda pedikűr! (Közülünk Csaba volt bátor.)

Már esteledett, amikor visszaindultunk a szállásra. Újra a kövek szélén ültünk, és húztuk le cipőinket. S ahogy mindenki, mi is bizonytalanná váltunk, hogy tényleg itt jöttünk-e fel? Ugyanis a reggeli hófehér kövek rózsaszínűek, kékek, szürkék voltak. S amikor már lentről visszanéztünk, a kőfal egy nagy darabja teljesen sárga volt.

Hálás vagyok mindennek és mindenkinek ezért a napért, hogy ott lehettem! Hogy újra gyerek lehettem a virágos mezőben, hogy ott ülhettem a római színházban, hogy láthattam azt, hogy valamikor a Dávid csillag és a kereszt jól megfért egymás mellett.. Olyan ez, mint Edit barátnőm és én. Jól megvagyunk egymással.

E természeti képződmény pusztul. Eltűnőben van az azt tápláló, az azt fenntartó víz. Sok szálloda épült „rá”, elapasztották a vízét. Most, talán még nem későn, hoztak törvényt a szállodák ellen, de a terület majd 2/3 része már kiszáradt. Úgy 40 évet jósolnak a fennmaradására.

Másnap korán kijelentkeztünk a szállodából, elmentünk Karahayitba. Mindenki ajánlotta ezt a Pamukkaléhoz közeleső kisvárost vörös színű gyógyvize miatt. Az tény, hogy a kevesebb turista ellenére, pezsgőbb az élete. Szállodák egymás hátán saját fürdővel, az üzletek is egymás nyakán, ahogy ez lenni szokott. A wellness fürdőként jelzett fürdő teljesen a város végén van.  Úgy terveztük, megfürdünk, sőt én úgy gondoltam, kipróbálom a messze földön híres török masszázst. Hát…, ha csalódódás nem is, de meglepetés az ért bennünket. Bár a fürdő már nyitva volt, az árusok is kitelepedtek, a vendégek is jelentkeztek (nem csak mi), de a fürdő még nem készült fel a vendégek fogadásra. A medencékben békák tanyáztak, minden elmocsarasodott.  A masszázs szalon ugyan már nyitva volt, csak a masszőr elcsavargott, s elő sem került ott-létünk idejére. Egy órai téblábolás után elindultunk Ladonikeiaba.

Az ókori Ladonikeia ismert lehet a Szentírást olvasó ember előtt. Azon hét város közé tartozott, amelyek szerepelnek a Jelenések könyvében. Jézus Krisztus hitük megtartására intette őket. A ladonikeai gyülekezet se hideg, se meleg nem volt. El kell, hogy mondjam, az egyik templomromnál felolvastuk a várost érintő fejezetet a Szentírásból. (Senki nem gondol arra, hogy Törökországba is lehetne keresztény zarándoklatokat szervezni.)

A város az ókorban a nagyon finom gyapjúszövetéről vált híressé. Abból készítették a „ladonikeiai” néven ismert divatos ruhát. Ezt a várost is, akár a többit, földrengés pusztította el.

A romterületen hatalmas munkálatok folynak. Zajlanak a feltárások, és a legnagyobb templomát rekonstruálják. Aki odamegy, fürdők, odeonok, buleterionok, színházak, tornacsarnok, stadion romjait láthatja.

A három napban kegyes volt hozzánk az időjárás, csak hazafelé vezető úton kezdett el esni az eső. Sokat láttunk, nagyon elfáradtunk.

Március 18.

Ma Törökországban nemzeti ünnep van.

            Délben, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, elindultunk Marmarisba. Eleve jó élmény volt, hogy a Marmarisba vezető úton lévő ellenőrzőpontnál nem állítottak meg bennünket a csendőrök. Eddig mindig leintettek, és hosszasan kellett magyarázkodnunk a magyar rendszámú autónk miatt. 

            Marmarisban a szokásos helyen parkoltunk le, és szokásos módon a tengerpartra mentünk. A tengerparti sétány mellett a parti őrség hajói fogadták az érdeklődőket. Több sem kellett Csabának, s máris az egyik mellett toporogtunk. Felléptünk, s bejelentkeztünk. Név szerint minden látogatót beírtak egy könyvbe, s be- és kilépéskor alá kellett írnunk. (Persze, mindenkinek, ez nemzetközi norma.)

            Idegenek lévén kérdezősködtek, s alaposabb bemutatkozást kértek. Csaba elmondta kik vagyunk, s mik vagyunk. Csaba foglalkozása hallatán (és mert nem vagyunk törökök) rögtön egy angolul tudó kísérőt „vezényeltek” mellénk, de előbb a tiszti szalonba invitáltak bennünket, ahol fogadott a hajó parancsnoka és kellemes vendéglátásba részesültünk. Folyt a szó. No, miről? Hát a hajózásról, hajóméretekről, áramlatokról, időjárásról, végül is szakmabeliek találkoztak! A kis intermezzo után bemutatták a hajót tetőtől talpig. S közben a kísérőnk elmesélte (nevének jelentése: Felhő), hogy megy Izmirbe gyakorlatra, pilotként dolgozik ott 18 hónapig. Aztán jön vissza a parti őrséghez, akkor már valószínűleg parancsnokként ellenőrzi a török vizeken az idegen hajókat.

Március 21.

Ma szerte Törökországban a tavaszt ünnepelték. Az egyetemen is. Délben arra figyeltünk fel, hogy a diákok gyülekeznek s a diákok számával párhuzamosan növekszik a golyóálló-mellényes, pajzzsal, gumibottal felszerelkezett, fegyveres rendőrök száma. Aztán az már egyáltalán nem volt meglepetés, hogy a rendőrök a kurd diákokat fogták közre. Úgy fél egy tájban a tömeg elindult az egyetem Kemál Atatürkről elnevezett központi tere felé.

            A téren a kurdok kört alkottak s leültek a kőre. A rendőrök közrefogták őket, és folyamatosan szűkítették a kört körülöttük. A kör közepén a szokásos transzparens a meghalt kurd diák képével, s a középen álló fiatalok közül egy diák felolvasta követeléseket.

            Megint csak faggatóztunk, mi ez? Hirtelen senki nem értett angolul, s aki megértette kérdésünket, az meg nem tudta, miért a transzparens és a tiltakozás. Végre egy oktató, Nilgün, őszintén elmondta a rendszeresen ismétlődő tiltakozás okát. A történet pedig a következő: A tavalyi évben két ellenséges diákcsoport összeszólalkozott. Az események odáig fajultak, hogy ki kellett hívni a rendőrséget. S akkor az egyik rendőr szándékosan lelőtte a kurd csoport vezérét. A rendőrt letartóztatták, de ítélet máig nem született az ügyben. A rendőrök, azóta tartanak, félnek egy esetleges megtorlástól, a diákok meg követelik az ítélet meghozatalát, s a rendőr megbüntetését.

            A demonstráció végét követően nem oszlott fel a tömeg. A rendőrök tovább szűkítették a kört körülöttük. Műsor kezdődött, egy színjátékot adtak elő. A történet lényege: a rossz és a jó küzd egymással, természetesen a jó győz, a gonosz elnyeri megérdemelt büntetését.  Aztán kezdetét vette a körtánc. A rendőrgyűrűben táncoltak a kurd diákok. Gúzsba kötve! Egy nem szívesen látott nép….. Olyan szomorú volt!       

A törökök külön ünnepeltek. (Mindig szétválasztják őket!) Számukra a rektori hivatal közelében a kulturálisközpont előtt téren jelölték ki a helyet. Egy ismert énekes lépett fel a zenekarával, és ott volt eszem-iszom is. Abból a programból nem láttunk semmit, mert mire a kurd program és az órám véget ért, addigra mindenki elment haza.

 Március 17.

Timit és Brigit 8 órakor vettük fel Akyakán. Dalyanba mentünk a Köyceğiz tóhoz. Amit csak lehetett elolvastunk erről a vidékről.

            A tavat a Dalyan folyó táplálja, keresztül is folyik rajta, az ókori Kaunos város kikötőjénél ömlik a tengerbe.  Deltája az évezredek során feltöltötte a területet, így mára a romváros kikötője (s maga a város) másfél-két kilométerre került a tengertől.

            Dalyan város a folyó partján fekszik, teljességben az idegenforgalom szolgálatába állt. Rendkívüli tisztasága már az első pillanatban szembeötlik. Az éttermek, a kávézók egymást érik. A partmentén hajók sokasága várakozik az odalátogató turistákra. Ugyanis a látványosságok csak a folyón és a tavon keresztül közelíthetőek meg a legkönnyebben.

            Még egy óriási meglepetés ért bennünket Dalyanban: nem lehetett olyan embert megszólítani, aki ne beszélt volna angolul. Angolul szólalt meg az idős rendőr, a vendéglős és az utasokra várakozó hajósok mindegyike. De tudott angolul a pénztáros és a romoknál felügyelő terepőr is.

            Dalyanban a kikötő tövében találtunk parkolóhelyet. Körutunk előtt még megittunk egy török teát, s aztán „behajóztunk”. Persze előbb megalkudtunk a hajóssal. Szerencsénkre, az ár még előszezoni volt.

Először a folyón felfelé mentünk az édesvízi teknősbékák telelőhelye felé. Reménykedtünk, hogy láthatjuk őket. A vezetőnk elmondása szerint, akár 60 kg-os példányok is előfordulnak. A tengeri óriásteknősök fészkelőhelyei a közeli tengeröbölben (kb. 12 km) vannak. Oda nem volt érdemes mennünk, mert a Caratta-teknősök csak májusitól szeptemberig éjszakánként jönnek ki a partra, hogy lerakják a homokba tojásaikat. Aztán 50-60 nap elteltével azok ki is nyílnak. A pici teknősök ugyancsak éjszaka indulnak neki a tengernek. (Amikor a picik elindulnak a víz felé, olyankor a partszakaszt teljesen lezárják a turisták elől. Azonban a tojásrakás idején vannak kialakított megfigyelőhelyek, az érdeklődők kint éjszakázhatnak. Viszont a partszakaszon májustól nem lehet napernyőt leszúrni, nem szabad homokvárat építeni, és nem lehet oda kutyát vinni.)

Nos, nem volt szerencsénk, mert a teknősök még nem bújtak elő, ám a vidék varázslatos arcát mutatta. Meredek parti sziklák ölelte nádasok, a vízben úszkáló vadmadarak, a virágba borult kicsiny területek, a sziklás hegyoldalon legelésző kecskék….

Vezetőnk egy fürdőhöz vezetett bennünket. Olyan igazi dagonya. A különleges finomságú iszapot a testre kell kenni, majd a napon megszárítani, s az mintegy páncél, beborítja a testet. Amikor jól kiszárad, lepattogzik. Ami rajta marad, az már könnyegén lemosható. Azt mondják ez, s a mellette lévő kénes fürdő, jót tesz a bőrnek, s az ízületeknek.

A folyón visszafordulva Kaunos felé vettük az irányt. Daylan mentén elhajózva, a városkával szemközt, a sziklába vájva IV. századból való sírok. A komplexebb építmények homlokzata görög templomok homlokzatát utánozza. A sírokat még a rómaiak is temetkezési helyül használták. Lenyűgöző látvány.

Nem sokkal később ismét kikötöttünk. Egy ösvény vezet az egykori kikötő városhoz.

Kaunos alapítását Ovidius így meséli: Milétosz királyának két ikergyermeke volt: Kaunos és Byblis. Felnövekedve Byblis szerelemre lobbant imádott bátyja iránt. Byblis tudta, hogy szerelme természetellenes. Apjuk, megtudván a dolgot, fiát elűzte a városból. Kaunos Lükia és Caria határára menekült, és megalapította Kaunos városát.

Egy tény: a történeti források szerint, Kr. e. VI. században már létezett a város. Később különböző hatalmak fennhatósága alá került, de a rómaiak idején is virágzó kikötő volt. A sóval, a hallal és a rabszolgákkal való kereskedés óriási hasznot hozott.

A középkorban a várost két oldalról is fellegvár is védelmezte. Veszély esetén a kikötőt teljesen le tudták zárni.

A város romjaiban is fenséges. A valaha itt élt népek emlékei élesen megkülönböztethetőek a hozzáértő szem számára. A valaha impozáns római fürdő s ugyancsak a római korból származó templom maradványai, az egykori bizánci templom viszonylag jó állapotú épülete. Lentebb, a sík területen felismerhető az agora és a tornacsarnok. Kaunosban látható az ókori világból megmaradt egyetlen mérlegház romja.

Az egykori akropolisznak mára hűlt helye. Aki felkapaszkodik a hegy tetejére, cserébe a fáradtságért bizonyára csodálatos panorámában gyönyörködhet. Mi nem másztunk fel, ellenben elidőztünk az akropolisz lábánál álló színházban, s elnézegettük az ott legelésző birkákat.

Délre értünk vissza Daylanba. gyors ebéd, s irány Kayaköy. A National Geographic csatornán láttam e településről egy filmet. Akkor eldöntöttem, ezt a várost nekem egyszer látnom kell.

Változatos tájon, hegyeken, narancsligetek között, tengerparton, városokon keresztül vezetett az út. Egyik oldalon már a vízbe merészkedő fürdőzők, másikon, a távolban még síelésre alkalmas havas hegycsúcsok. Ahol először megálltunk, az Fethye városa volt. Az ókorban Telmesszosznak hívták. Az ókorból nem sok emlék maradt fenn, itt nem csak a háborúk, hanem a földrengések is megtették a magukét.

A Kayaköybe vezető út mentén temető, benne különböző méretű és állapotú szarkofágok. A legnagyobb és a legépebb az út közepén, mintegy forgalomirányító, ágaskodik. Balra tekintve, a hegyoldalban sziklasírok a Kr. e. IV. századból. Ezek homlokzata is a görög templomokét utánozza.

Kb. félórás autózás után pillantottuk meg Kayaköyt. Az odavezető útról annyit, hogy egy viszonylag jó állapotú, de nagyon keskeny, szerpentinekkel alaposan megterhelt út vezet a faluba. Már messziről lehet látni e 20. századi mementót.

Az egykori görög település házai ellepik a domboldalt. Sok száz tető-, ajtó-, ablaknélküli ház. (A faanyag itt nagyon értékes.) A krónikák úgy mesélik, hogy az 1923-as görög-török lakosságcsere nyomán néptelenedett el a falu. Nyugat-Trákiából kitelepített törököket hoztak a görög lakosság helyére. Nem tudom. Mást is olvastam erről az eseményről.

A hegy tetején, az üres település fölött lobog a török zászló. (Most az egyszer nem jó érzés! Jaj, a legyőzötteknek!)

„Szellemvárosként” jellemzik Kayát. Itt már semmi nem egész. Elpusztultak a házak, üresek a családi kápolnák. Talán csodának is mondhatnánk, a falfestményekből Jézus képe még mindig kivehető. A két nagy görög templomot már kifosztották. Az ikonosztáz üres, az ablakok üresen tátognak, az ajtóknak hűlt helye.  Szívszorító látvány.

Mára ez a „falu” is turistalátványosság. Belépődíj 5 líra.

 Március 10.

Úgy határoztunk, ezen a napon nem mozdulunk ki Muglából. Persze, ez komolytalan ígéret volt, mert férjem úgy 10 óra magasságába küldött egy e-mailt Briginek és Timinek, ha van kedvük, tartsanak velünk a kerámia névadó városába, Keramosba. Már előző este bújta a leírásokat, gyaníthattam volna, készül valamire.

            Keramos, mai nevén Ören, 46 km-re van Muglától a Gökova - öbölben. Akyakában – miután felvettük a lányokat – rátértünk az Örenbe vezető erdőn és tengerparton kanyargó rossz minőségű útra. (Az útikönyvek előre jelezték). Nagyon kellett figyelni. Kiszámíthatatlan, mikor jön szemből egy kővel megrakott kamion, egy száguldó autó, és azt sem lehetett tudni, mikor előznek balról, esetleg jobbról. Figyelni kellett az út szélén legelésző kecskékre, a bicikliző turistákra, a ballagó gyalogosokra. De megérte! A tenger, az öböl, a szigetek látványa mindenért kárpótolt.

A hegyek lélegzetelállítóak - akár egy görög dráma színhelye! Ég felé törekvő csúcsok, meredeken leszakadó hegyfalak, különös formájú sziklák. Mindenhol kövek. A kisebbek halomba rakva, vagy a hegyekből lezúduló víznek akadályt állítva kerítésül szolgálnak. Itt-ott még álló, máshol összedőlt házak. S minden lehetséges helyen olajfaligetek. A falvak rendezetlenek. Nem csak azért, mert szanaszét vannak a házak, hanem mert nem sokat adnak a küllemre.

            Vártuk, hogy Örenbe érjünk. Nagy szintkülönbséget kellett legyűrni, s az út is kínozta az autót. Persze látvány akadt bőven, egy római vízvezetéken ámuldoztunk és csodálkoztunk. Nem értettük, hogy vitték át a magas hegyeken, s hogy számolták ki a víz esését. Ezen a vezetéken keresztül kapta Keramos az édesvizet.

            A Keramosba látogatónak nagyon kell figyelnie, ha látni akarja az ókori emlékeket. Ugyanis itt a romokra építkezett rá a későbbi lakosság. A régi falak az új épületek falaiként szolgálnak, vagy kerítéselemek lettek belőlük. A római vízvezeték egy darabja kerteket szel ketté, a római fürdőn pedig egy út vezet keresztül.

            Kaptunk egy idegenvezetőt is, egy nagyon kedves helybeli fiatalasszonyt. A lányok ráköszöntek, ő visszaköszönt, s aztán már futott is hozzánk. Minden látnivalóhoz elvezetett bennünket. És csak mesélt, mesélt…. A legnagyobb élmény? Két vándordervis sírja a település temetője közelében.

Egy óriási tölgyfa alatt alussza örök álmát a két szentember.  A tölgyfa lehajló ágain színes kendők százai. A két fejfára is színes kendőt kötöttek. Hogy miért? Idejárnak imádkozni a gyermek után vágyakozó asszonyok, s mindegyik hagy itt egy személyes tárgyat, legtöbbször kendőt. De mást is lehet kívánni. Mondanom sem kell, kívántunk.

Utána a temetőbe mentünk. A muszlim sírok között elszórtan szarkofágok, már négyezer éve ott vannak. Nagyon sok van belőlük – mondta kísérőnk. Aztán ő egy sírhoz lépett, s imádkozott. Csendben vártunk rá. Korán elhalt unokatestvéréért mondott egy imát. A fejfán itt is színes kendő volt, és a márványba két piros tulipán volt festve. Megint csak kérdeztem, miért? Merthogy több síron volt színes kendő és egy, kettő vagy három piros tulipán. Fiatalon meghalt asszonyok sírjai ezek – válaszolta, a tulipánok jelzik, hány gyerek maradt utánuk.

Nemsokára búcsút mondott nekünk. Úgy váltunk el, mintha régi barátok lettünk volna. A törökök mindig örülnek a magyaroknak. Kedvesek, érdek nélkül segítőkészek. De kerített mellénk egy újabb kísérőt, az unokatestvérét. Ő mesélt tovább.

.

 Március 9.

Gyönyörű napsütésre ébredtünk, igazi kiskabátos napra. Nagy örömünkre az elkövetkező napokra ilyen időt jeleznek.

            A kampuszra csak délben, ebédre mentünk ki, az órám pénteken csak fél kettőkor kezdődik.  Ma nem jöttek el sokan, hétvége van, inkább hazamentek, meg hát a jó idő is beköszöntött. (Érzik a fűszagot!) Mindössze négy hallgató ült az órán. Meglepetésemre, Kurtuluş szemüvegben. Még az első találkozáskor kértem, menjen szemészhez, mert gond van a szemével. Szinte ráfeküdt a könyvre, úgy olvasott. Akkor tiltakozott, hogy csak fáradt, de úgy látszik, még sem hagyta nyugton a kérésem. Elég erős szemüveget kapott. Ma csak annyit mondott: igaza volt, tanárnő.

            Fél négyig dolgoztunk, aztán összekészülődtünk, s elmentünk falura. Egész pontosan Yeniköybe. Ez a település szinte már összeépült Muğlával, de a falu egyik része megőrizte régi arculatát. Melek nagynénje és nagybátyja lakik ott. Két nagyon kedves idős ember, mindketten túl a nyolcvanon. .

            A két kis öreg a falu egyik régi utcájában lakik egy újabb házban. Igazán nagy szeretettel fogadtak bennünket: nyitott kapuval, az udvaron terített asztallal. A néni a botjára támaszkodva a kapuban várakozott ránk. Ő még hagyományos viseletet hord, azaz színes bugyogót. A bácsi nyolcvannyolc esztendő minden terhét magán viselve az asztal mellett várakozott. Még két asszony volt ott, két segítség, az egyik a lányuk, a másik egy szomszédasszony.

            A somogyi gánicához (dödölléhez) hasonló ételt tettek elénk. A formája és az íze egészen olyan volt. Meg házilag sütött kenyeret és ugyancsak házilag sütött édes tésztát. És persze teát minden mennyiségben. Közben fényképeket készítettünk: csoportosan, kettesével, hármasával. Vendéglátóink kértek magukról egy közös fotót. Gyönyörű lett.

            Melek mesélt nagyszülei régi, kétemeletes, hagyományos faszerkezetes házáról, gyerekkora kedves nyarairól. Mutatta, hol volt a ház. Feltűnt, hogy az udvaron áll egy külön épület, akár a régi magyar falusi portákon. Pont szemben a lakóház konyhájával. Mi az az épület? – kérdeztem Meleket. Válasz helyett felállt és odavezetett. Hát kérem, az nyári konyha volt. Itt is, ha kijön a jó idő, mint régen odahaza a falvakban, kiköltöznek a nyári konyhába. Ott főznek, ott esznek, ott élnek a hideg beálltáig.

            A házhoz hatalmas kert is tartozik. Mondják, az öregek dolgoznak benne, mert nem tudnak nyugton elmaradni. Kell nekik a munka. (Férjem nagymamája jutott eszembe, aki egyszer azt mondta: addig vagyok ember, amíg tenni tudok valamit.) A kert egyik részében egy kisebb olajfaliget, a fák alatt virágtenger, százezernyi pipitér (törökül papatya). 

            Az udvarban sok macska heverészett. Kérdeztem, hány macska tartozik a családhoz? Válaszolták, kettő. A többi gazdátlan. S mint jó emberek, gondozzák a próféta kedves állatait.

            Körülbelül egy órát töltöttünk el náluk. Búcsúzáskor, ahogy odahaza is szokták, adni kellett valamit a városi népnek. Tojást kaptam, kilencet. Megint elérzékenyültem, s azt az időt juttatta eszembe, amikor még a szüleink éltek. Akkor is került mindig tojás a táskába.

 Március 8.

Nemzetközi nőnap. Törökországban ennek az ünnepnek nincsen semmiféle hagyománya.

            Reggel, mielőtt kimentünk volna a kampuszra, férjem virágot vásárolt. Két cserép nárciszt és tíz szál szegfűt. A nárciszból egyet a biztonsági szolgálat hölgy tagjának, Fatmának ajándékozott, a másikat Meleknek vitte el. A szegfűt meg az ismerős nőknek szánta. Fatma nem értette, hogy miért kapta a virágot, neki el kellett magyarázni az okát. Viszont az egyetem egyik nagyon kedves (és szép) biztonsági őre azonnal tudta, hogy miért „jár” neki a szegfű. Ott a férfiak értetlenkedtek. Talán jövőre eszükbe jut ez a tavaszi ünnep.

            Az autónkból kiszállva nagyon sok rendőrt láttunk az egyetem területén. Egyáltalán nem tudtuk mire vélni a dolgot, mert eddig nagyon békés helynek tűnt a kampusz. Dél körül aztán dobszóra lettünk figyelmesek. Kinéztem az ablakon, s láttam, hallgatók gyülekeznek, kezükben táblákkal. Valamit szónokoltak, majd táncolni kezdtek. Ebből ismertem fel, hogy a tiltakozók kurd diákok. Nagyobb szabadságot és több jogot követeltek a nőknek.

            Csütörtök lévén délután az elmaradhatatlan programra került sor: a ragyogó napsütésben a bazárba mentünk.

A bazár városi központ felé eső végén tüntető emberekre figyeltünk fel. A török kommunista párt aktivistái voltak, s némán tiltakoztak. Azt nem sikerült megtudnunk, hogy miért. Voltak vagy tízen, s fele annyi rendőr. Békés megmozdulás volt. Kicsit bámészkodtunk, majd hazaindultunk. Ám ahogy kértünk a főútra (Köztársaság út), hatalmas rendőrsorfalba ütköztünk. Golyóálló mellényben, pajzzsal, gumibottal és természetesen kézifegyverrel felszerelt rendőrök fogták közre a közeli teret. A körön belül nagyobb tömeg. Kezükben táblák. Megint csak a kurd diákok tüntettek a nők jogainak érvényesítéséért. Ők skandáltak, a rendőrök maguk között beszélgettek, telefonálgattak, élvezték a napsütést.

            Este csöngött a telefonom. Melek hívott s közölte, elfelejtette mondani, holnap falura megyünk. 

Március 5.

Ma nem mentem be az egyetemre. Mivel ezen a napon nincs órám, kineveztem a hétfőt alkotónapnak.

            A tegnapi nap is nagyon szép volt. A két magyar kislányt meghívtam ebédre, egyenek hazai ízeket. Zöldborsó levest, marhapörköltet, tarhonyát és salátát készítettem. Fél 12-re érkeztek meg a lányok, ők süteménnyel emelték az ebéd „fényét”. Tényleg, minden nagyon jól sikerült és ennek köszönhetően majdnem maradék nélkül felfaltunk mindent.

            Ebéd után elmentünk Brigivel és Timivel Stratonikeába és Laginába. Amikor először e településeken jártunk szomorkás, fázós nap volt. Most meg kellemes, igazi kirándulóidő.

A dzsámit is kinyitották, a kitárt ajtaja előtt kisebb-nagyobb méretű cipők sorakoztak. A dzsámi mögül rézműves kalapácsának kopácsolása hallatszott. A lakható épületek körül idős emberek tettek-vettek, a kertekben ruhák száradtak. Az összedőlt házak kertjeiben is dolgoztak, metszették a fákat, gyűjtötték össze a lehullott gallyakat, szedték a szemetet, s ahol csak lehetett, állatok legelésztek. Élettel telt meg a város.

A romok Stratonikeában most sokkal több mindent megmutattak magukból. Első utunk a gimnáziumhoz vezetett, azt múltkor elkerültük. Hatalmas területen bedőlt oszlopok, leomlott falak, hegyekbe hordott kövek. Igazából nem tudtuk eldönteni, a kirajzolódó helyiségeknek mi lehetett a funkciója. Elüldögéltünk a kövek között, szóba elegyedtünk a többi bámészkodóval, és valamennyien jól mulattunk egy német juhászkutyán. Az eb jókora kővel birkózott, mindenáron a szájába akarta venni, de a kő nagyobb volt, mint amekkorára a száját ki tudta tátani. Hosszasan küzdött „zsákmányával”. Morgott, acsarkodott, végül a gazdái megszánták, a követ felszedték s magukkal vitték.

            Az oszlopos tér is új arcát mutatta. A napsütésben ragyogtak a kövek. A márványba vésve (karcolva) jeleket fedeztünk fel. Volt ahol csak kezdetleges rajzok formájában halat, keresztet, máshol mindezt erőteljesen. Sőt egy görög feliratban a Krisztus szót lehetett kibetűzni. Egy elmosódott vésetben a keresztre feszített Jézus alakja. Talán egy titkos, korai keresztény közösség üzenete lehet mindez? Csak találgattunk. Voltak erőteljes kontúrú keresztek is, azok biztos, hogy a bizánci korból származnak.

            Három órán keresztül nézelődtünk a romvárosban.  Igencsak elfáradtunk és fázni is kezdtünk. A központba mentünk. A kávézó előtti térre kitett asztaloknál sokat pihengettek, beszélgettek. Mi is ittunk egy forró teát, és Laginába hajtottunk.

Laginában a terepőr már elmenőben volt, de ez nem gátolt meg bennünket abban, hogy bemenjünk a romkertbe. Fantasztikus látvány volt, ahogy a lebukó nap rásütött Hekaté templomára. S itt is felfedeztük azokat a jeleket, amilyeneket a másik városban láttunk: halat és keresztet. És még egyet: egymásmellé vésett lábnyomokat. Volt, amelyik befelé „ment”, s volt, amelyik már „kifelé”. És mindenhol görög nevek. Vajon kik állítottak ilyen módon emléket maguknak?

 Március 3.

58 éves vagyok. Ez nem érdem, ez állapot.

            Tegnap Brigi és Timi felköszöntött, tényleg nagyon meghatódtam. Ma reggel folytatódott a megemlékezés. Kezdte férjem, folytatta Melek.

            Melek, az édesanyja, Habibe (Melek sógornője), Csaba és én autóba szálltunk, és elmentünk Akyakán túlra egy pihenőligetbe reggelizni.

            A hely nevére nem emlékezem, majd utánakérdezek. A hegyek ölelésében, a Gökova - öböl Marmaris felé eső oldalán, a főúttól úgy 2 km-re található ez a hely. Kevés pénzből a turisták részére mesés, nagyon barátságos helyet teremtettek. A hivalkodásnak nyoma sincs. Kicsi apartmanok, buja növényzet, természetes patak táplálta apró tavak, brekegő békák, szabadon kószáló háziállatok (macskák, tyúkok, kacsák), a szétszórtan kialakított teraszokon asztalok, székek, ezektől távolabb szabadtűzhelyek, sürgölődő pincérek, sorjázó vendégek. Nos, ide vittek bennünket reggelizni.

            Kiválasztottuk a legmegfelelőbbnek tűnő asztalt (nem ment egykönnyen), kényelmesen elhelyezkedtünk (kicsit átrendeztük a teraszt). Azonnal felvették a rendelést. Csak annyit kellett mondani: reggeli. Pár perc múltán pincér érkezett tányérokkal, poharakkal, evőeszközökkel. Aztán hozták az ásványvizet és az elmaradhatatlan teát. Nem sokkal ezután két hatalmas tálcán mindenféle jóval megrakott kisebb tálakat tettek az asztalra. A tálakon: sajtok (sokféle), zöldségek, vaj, olajbogyó, méz, lekvár, omlett, tükörtojás kolbásszal, frissen sült lepénykenyér, kétféle burek, kávé. Legalább két órán keresztül eszegettünk, gyönyörködtünk a helyben, és természetesen jót beszélgettünk.

            A „reggeli” után Akyakára mentünk, Habibe szellőztetni akart a nyaralóban (no, meg nekünk megmutatni). Ez a háromszintes épület nagy büszkesége a családnak. A szintenként egy lakást magába foglaló épület jól is jövedelmez. A három lakásból kettőt kiadnak, s Akyakán, lévén nyaralóövezet, igen drágák a bérleti díjak.  A ház egy hegyre menő szélesebb utcából nyíló kis közben van. Mivel itt is minden helyet elfoglalnak a nyaralók, ezért a kilátás a tengerre nagyon kicsi. Igazán csak két ház között, egy nagyon szűk sávban lehet az öbölre látni.

Miután a házasszony kitárta az ajtókat, ablakokat, kiültünk a teraszra. Napoztunk, beszélgettünk és figyeltem a szemközti épületen dolgozó kőműveseket. Kövezték a teraszt, frissítették a vakolatot, készültek a nyárra  Aztán még egy rövid séta a tengerparton, kávé egy vendéglőben, és véget ért a nap.

 Március 2.

Itt is rohannak a napok. Alig kezdődik el a hét, már péntek. Az időjárás a jobbik arcát mutatja, talán megjön a tavasz.

            A hét munkával telt. Felfrissülést csak a csütörtöki nagypiac jelentett. Két órát jártunk fel s alá, figyeltük az embereket, hallgattuk a vásári kikiáltókat, elnéztük a vándorköszörűst munka közben. Valójában, leírhatatlan a hangulata.

            Elromlott a mosógéphez csatlakozó csap, szerda reggel arra ébredtünk, hogy a közlekedő padlószőnyege egészen átázott. Még „szerencse”, hogy magába szívta, s nem áztattunk le senkit.

            Még az előző napon férjem összeismerkedett a folyosón lakó biológusprofesszorral. Mókás volt, ahogy beszélgettek. Ő mondta törökül, férjem meg magyarul. Kb. 10 perc erőlködés után a professzor megszólalt angolul, s kiderült, mindketten tökéletesen bírják ezt a nyelvet. Nos, szomszédunkat hívtuk segítségül a csap-problémánk megoldására. Szerdán este 9-kor a professzor bekopogott, feltérképezte a bajt, telefonért nyúlt, s nem telt el 10 perc, két szerelő lépett be az ajtón. 10 órára megoldódott a probléma.

            Tegnap este ismét kopogtatott professzor úr. Egy lepénykenyér negyedét hozta. Az egyik asszisztensétől kapott egy falusi nagymama sütötte fél kenyeret, azt osztotta meg velünk. A lepénykenyér nagyon népszerű, csütörtöki napokon a vidéki kofák is árulják a piacon. Pékségekben is lehet kapni, néha veszünk.

            Ma délelőtt meg Melek édesanyja lepett meg bennünket otthon gyúrt tésztából készült sajtos tésztával. Ez az egyszerű étel nagyon ízletes tud lenni, csak jó sajtot kell hozzá választani. (Itt győződtünk meg igazán arról (bár már korábban is biztosak voltunk benne), hogy a trappista nem sajt!)

A piacon sokféle sajtot lehet kapni, ízük a selymes, telt, lágy, markáns között mozog. Árulják nagy, kicsi kerek tömbben, kockában, amiből kivágják a megfelelő súlyú darabot, aztán kínálják hosszú és rövid csíkokra darálva, őrölten, állagát tekintve keményen vagy lágyan. A sajt mellett még rengeteg joghurtot esznek. Elképesztő méretű kiszerelésekben lehet kapni, a 2 dl-estől az 5-10 literes kannákig. Mindenhez eszik, és nem csak könnyű reggelihez, vacsorához, adják öntetként, önálló körítésként. Az ízesített joghurt itt nem kelendő, bár a nagy szupermarketekben lehet kapni Danone- t.

 Február 26.

Irány Milas! – mondta férjem, miután a két magyar diáklány, Timi és Brigi beszállt az autóba.

            Timi és Brigi Gyöngyösről érkezett Muglába tanulni, turizmus szakra járnak. Török nyelvórán ismerkedtünk össze. Reggel nyolcra beszéltük meg a találkozót a Tansaş parkolójába. Pontosak voltak.

            Egy órányi autózás után értük el a közeli nagyvárost. A kedvünk remek volt, akárcsak az idő. Miután Milasban leparkoltunk, megittunk egy igazi jó török teát, ill, Nescafét. Aztán nyakunkba vettük a várost. Legelőször – már csak patriotizmusból is - a magyar házakat kerestük meg. Ezek a szépen karbantartott épületek az Atatürk úton állnak. A két ház az európai építészeti hagyományokat követő stílusával látványosan elüt a környezetükben álló épületektől. Magyar és olasz építőmesterek építették még a két világháború között. Érdekes, hogy bár olaszok is részt vettek a munkákban, mégis magyar házakként tartják számon őket, és így is jelzik a helyi térképek.

Milasban a 19. századból megmaradt régi épületeket igyekeznek menteni. Az apró, magánbirtokban lévő üzletek ugyanolyanok, mint más közeli városokban. A városi tulajdonban lévő nagyobbak, mívesebbek a felújítást követően valamilyen kulturális funkciót kapnak, közösségi házakká, múzeumokká, kiállítóhelyekké lesznek. Egy ilyenbe tértünk be. A ház Milasban az egyik legszebb példája a 19. századi török polgári építészetnek. Egy nemes, Haci Ali aga építtette. Eredetileg a földszint raktárként (gabona, olívaolaj) funkcionált, az emeleten pedig a lakótér volt. Az épületet 2005-ben eredeti állapotába állították vissza. Jelenleg a földszinti részén remek karikatúra kiállítást nézhettünk meg, ill. ott helyezték el Milas szülöttének, a máig legnagyobb török karikaturista, a ma is élő Turhan Selçuk emlékszobáját. Az emeleten tradicionális milasi lakásbelső látható. Az udvaron pedig kortárs szobrászok készítik antik szobrok másolatait.  

            Továbbsétálva a városban ókori romokra bukkantunk. Bájos látvány volt a magányosan álló korinthoszi oszlop tetején terpeszkedő gólyafészek. Az oszlopot több mint kétezer évvel ezelőtt egy tekintélyes s a városnak nagy hasznára lévő milasi polgárnak, Menadrosznak állították az akkori hálás helyiek Az oszlopfőn Menandrosz arcképét is megörökítették.

            Az oszlop mellett ásatási terület. Caria királyának, Hekatomosznak a sírját tárják fel. Szarkofágjának mind a négy oldala gazdagon díszített, a síremlékszobrászat egyik legfenségesebb példánya.

Lejjebb, de még a város szívéhez közel, régen lezárt kicsiny temető, s egy 18. századi dzsámi.  A városban természetesen több dzsámi van, közülük több a 14. században épült. Alaprajzuk eltérő. Van négyszögletes, fordított T alakú, van egyszerű, s van díszes. Némelyikhez kert is tartozik.

Sétáltunk még egy keveset a belváros régi épületei között, és gyönyörködtünk a kéményekben. A figyelmes utazónak feltűnhet, a kémények sokkal szebbek, mint a házak.

El kell mondani, Milas (és a környék) nagy híressége a szőnyeg. A környéken termelt gyapjú az alapanyaga. A szőnyegszövés eredete itt is az imaszőnyegek szövésére vezethető vissza. A milasi szőnyegek színe, mintázata egyedi, az itt készült munkákat egy sorban említik a herekei és a kayseri szőnyegekkel.

Aztán Labranda felé vettük az irányt. Közben elmentük egy Krisztus előtt 2. században emelt monumentális síremlék mellett. A négyzetes alaprajzú sírkamra felett kicsiny oszlopcsarnok. A felső szint padlózatának közepén egy lyuk van, amelyen keresztül – feltételezik – bort öntöttek az elhuny tetemére.

Szűk utcákon autóztunk, néha attól tartottunk, fennakadunk. Aztán egy egészen új lakótelepen vezetett az utunk, majd végre kiértünk az országútra. A térkép szerint jó irányba mentünk, azonban egyetlen tábla sem jelezte az itteni ókori görögség egyik legszebb települését. Pedig az útikalauzok szerint Labranda panorámája a világörökség része.  Ellenben megtaláltuk Euromost.

Az ókori időkben Euromos a térség legjelentősebb város volt Milas után. A várost Kr. e. 5. században még Cyramosnak vagy Hyramosnak hívták. Euromos görög szó, azt jelenti, erős. Mauzoleosz király idején a hellenizmus fontos központja volt. Aztán Euromos összeütközésbe került északi szomszédjával, Herakleiával. A herakleiak csapataikkal megtámadták, a polgárok vagyonát és a szentélyek kincseit elrabolták, majd a várost elpusztították. Így múlt el a dicsőség.

A holtak városa (nekropolisz), a temető nagy területet foglal el az út mentén. Sírkövek, szarkofágok darabjai halmokban hevernek a ligetben. Euromos régi fényére manapság csak a Zeusz tiszteletére emelt gyönyörű szentély emlékeztet. A templom északi és a nyugati oldalon viszonylagos épségben áll az oszlopsor, a többi beomolva, darabokra törve az épület belső terében. Fenséges látvány a dombok ölelésében, a tájba simulva e sok száz éves templomrom.

Tábla városfalat jelzett. Kitaposott úton egy kisebb dombra másztunk, és valóban ott magasodott az egykori várost védő, legalább másfél-két méteres szélességű falmaradvány. A falak védelmében virágtenger: fehér, bordó, piros, lila virágok szanaszéjjel az olajfák alatt. Kézzel írott útjelző a színház felé mutatott. Olajfaligetben keresgéltünk.  A színházból csak nagyon kevés, ülőhelyek néhány sorban, semmi több, Azok is belenőttek a földbe az idők folyamán.

Visszatérve Zeusz templomához, ebédhez készülődtünk. A templomtól úgy 25 méterre egy olajfa, alatta asztal, pad. Ott terítettünk meg. Stílusosan sajt, olajbogyó, kenyér, és a reggel kisütött köfte. Varázslatos hangulat. Közben egy kutya óvakodott mellénk. Ott szimatolt, hízelkedett addig, amíg nem kapta meg részét a köftéből.

Nehezen indultunk el Euromosból, Zeusz templomától, de hát várt bennünket az egykori Halikarnasszosz, azaz Bodrum.

Halikarnasszoszból nem sok maradt. Csak egy városkapu áll a háromból, a városfal teljesen eltűnt. Manapság inkább csak a hely szellemisége bűvölheti el a látogatót.

A város, akár Marmaris, a tenger partján egy hosszú sávban kanyarog, ill. az utcák felfutnak a hegyoldalba. A város közepén hatalmas jachtkikötő (marina), mellette, azzal párhuzamosan az út mentén egymást érik az üzletek, a kávézók, éttermek, de minden a jachttulajdonosok zsebéhez mérve.

A Szent Péter erőd messziről látszik. A bodrumiak csak bodrumi várnak nevezik. Aki oda belép, a keresztes lovagok nyomában járhat.

Az erődöt a jeruzsálemi Szent János rend lovagjai (johanniták) építették Szent Péter tiszteletére a 15. században Mauzoleosz király elpusztult mauzóleumának köveiből. Az épület egykor börtönként is szolgált. Ma többek között a világ leggazdagabb amfora-gyűjteményét valamint a világ legrégebbi hajóroncsát, egy egyiptomi hajó maradványát, és a valaha megtalált legértékesebb hajórakományt láthatja a látogató.  A falakról bámulatos kilátás nyílik a tengerre, a városra és a hegyoldalba épített görög színházra.

A várban jócskán elidőztünk (a tenger alatti régészet gyöngyszemei az üvegkiállításon, római hajó, kőtár, lovagterem), s mire észbe kaptunk már félöt felé járt az idő, s még nem mentünk el a színházhoz. Sietve elhagytuk az erődöt, amúgy is már készülődtek a záráshoz, s a hegyoldal felé vettük az irányt. Kb. 15 perces séta után egy romkerthez értünk, ott állt valaha az ókor hét csodájának egyike, a mauzóleum. Csak a kerítésen keresztül bámultunk befelé, be már nem léphettünk. Még öt perc, és a színház előtt álltunk. Ezt is csak kívülről nézhettük. Kicsit csalódás volt, mert a várból sokkal nagyobbnak, sokkal látványosabbnak tűnt. Viszont a tenger látványa mindenért kárpótolt. Mindenhonnan más arcát mutatja.

Bodrum… Vajon hány arca van Bodrumnak?  Egy török író, a halikarnasszoszi halász – legalábbis így nevezték – valahogy így fogalmazott: Nincs még egy ilyen város, amelynek ennyi arca lenne. Minden ideérkezőnek más arcát mutatja, és minden elutazó más arcát viszi magával.

 Február 23.

Lassan végigvendégeskedjük a várost. Tegnap teára voltunk hivatalosak egy ismerős családhoz. A város egyik főutcáján laknak, egy újonnan épült emeletes ház második emeletén.

            A cipőnket már a bejárati ajtó előtt levetettük. A lakás tágas, modern, ízlésesen berendezve, a tradicionális igen jó arányérzékkel keveredett a mai tárgyakkal.

            Rajtunk kívül más vendégek is voltak, a háziak rokonai és ismerősei. A háziasszony igazi török vendégséget teremtett. Először kávét és vizet hozott nekünk (és csak nekünk), majd mindenki megkapta a maga asztalkáját. Ezt követően mindenki kezére illatos vizet öntöttek. Majd nagy tányérokon kicsi edénykékben hideg tésztasalátát, pudingot és többféle süteményből mindenkinek egy-egy szeletet szolgáltak fel. Ha észrevették, hogy valamelyik ízlett, de elfogyott, azonnal hozták a következő darabot.  A török teát folyamatosan töltötték a poharakba. És mindezt ebéd után.

            Kb. két órát töltöttünk náluk. S már tudjuk, a jövő héten ismét kell vendégségbe menni egy másik családhoz.

            Ma, csütörtök révén, nagy bazár volt. Miután végre sikerült befizetni a gáz-, víz- és áramdíjat, elmentünk a piacra.

            A rezsi befizetése külön történet. Kb. két hete kaptuk meg a számlát. Gondoltuk, egyszerű dolog lesz, bemegyünk a bankba és a megadott számlaszámra átutaljuk. (A rezsit nem vonták le (és nem is vonják le) a fizetésből, csak a lakbért.) Persze előbb próbálkoztunk internetes átutalással, de a gép jelezte, ilyen kicsi összeggel nem foglalkozik a bank. Másnap bementünk a bankba, ott az ügyintéző közölte, nincs nekünk ezzel semmi dolgunk, a fizetésemből majd levonják. Mi valamiért mégis nyugtalanok voltunk, hogy ez nem lesz így. Visszamentünk az egyetem gazdasági hivatalába, s előadtuk problémánkat. Megerősítették, ez a mi gondunk, azaz nekünk kel befizetnünk. De hol és hogy és kinek? Csekket nem adtak, hogy a postára menjünk és feladjuk, a bank meg nem foglalkozik e pitiáner üggyel. A hivatal munkatársai vették kézbe a dolgot. Tegnap végre kaptunk új számlaszámot, azt mondták erre befizethetjük. Ma visszamentünk a bankba, bár először nem értették mit akarunk, de végre átvették tőlünk a 37 líra 38 kurust és 5 lírát kezelési költségként. 

            Felszabadultan mehettünk a piacra. Mintha Mugla egész lakossága oda költözött volna. Egy tűt nem lehetett volna leejteni. Mindenkit kicsalogatott a jó idő.

            A szemem egy idős asszonyon időzött el. Gyerekkorom otthoni piaca jutott eszembe.

Vasútállomáson nőttem fel. Apám egy személyben volt állomásfőnök, pénztáros, állomáskezelő, mindenes. Abban az időben mindenki vonattal utazott, mindent vonattal szállítottak. Ahogy manapság is, akkor is, Kaposváron keddi és pénteki napokon volt nagypiac. Azokon a napokon a falusi asszonyok nagy, kerek kosarakba pakolták az eladnivalót, a kosarat a fejükre tették, és a sok szoknyájuk miatt megerősödött csípőjüket ringatva fejükön vitték terhüket. Az állomáson aztán csoportokba verődve adták, vették a pletykákat. Mindig külön álltak a magyar-falusiak, és külön a főutcaiak.

            Ezt csalta elő gondolataimban az a fejkendős öregasszony. Emlékeztetett az egykori Tera nénire, Rozika nénire, Mariskákra, Margitokra.

            Muglában az árubőségnél csak a hangzavar nagyobb. Az eladók hangosak kínálják portékáikat, messziről lehet hallani az „bir líra, bir líra” vagy „iki, líra, iki líra” vagy „elli kurus, elli kurus” kiáltásokat. S ezt olyan dallamosan kiabálják, hogy először azt hittem, énekelnek.

            Nagyon színes a kép. Néhol a bugyogós asszonyok, lányok törökülésben az áru között az asztalon ülnek, és úgy csalogatják a vevőket.

            Vásárlás előtt mindent meg lehet kóstolni. A sajtot, a paradicsomot, az epret, a fügét, az almát, az olajbogyót. S ha valakihez másodszor térünk vissza, már törzsvevőnek tart, a legjobbat nyújtja és kérés nélkül árengedményt ad.

 Február 21.

A leánykérést követő napon ismét autóban szálltunk és Laginába mentünk. Ez az ókori görög város valamivel több, mint 20 km-re van Muglától. Yatagant elhagyva egy Turgut nevű település felé vettük az irányt, de tábla sehol nem jelezte az ókori romokat. Jobbra-balra olajfaligetek, a távolabbi hegyek oldalaiban márványbányák ejtettek hatalmas sebeket. Aztán az utolsó pillanatban vettük észre a célállomást jelző táblát.

            Rövid autózás és kitérő után (az elágazásnál rossz felé mentünk) megtaláltuk a görög várost. A földbe eltemetve élte túl a történelem viharait. Lagina feltárása még nagyon az elején tart, de amit kiástak, igen látványos.

            A laginai görögök is Hekate istennőt imádták, monumentális temploma uralhatta a várost. A templom körül szentélyek maradványai, oszlopok százai. Sajnos, semmilyen eligazító tábla nem segítette a tájékozódást, s a terepőr sem tudott semmit adni, mondani.

            Kb. egy órát bolyongtunk a sáros, vizes területen. (Elcsúsztam, - Istenem, mekkorát estem -, azt hittem, eltörött a kezem.) Odaképzeltem az ott élt embereket. „Hallottam” a gyerekek zsivaját, az asszonyok pletykálkodást, a kőfaragók kopácsolását, a katonák kiabálását. Az olajfaligetben itt is oszlopok hevertek.

Idős török asszonyok tűntek fel a romok között, a gyermekláncfű zsenge levelét szedegették. Barátságosan köszöntek.

Hazafelé készülődtünk. A délután közepén voltunk, nap még szépen sütött, ezért elhatároztuk, hogy végre megnézzük a gökovai öbölben lévő Akyakát, úgyis annyian ajánlották. Négy órára értünk oda. Szólni nem tudtunk az ámulattól. Ilyen szépet!

            A városka az öböl végén keskeny sávban kúszik a tengerparton, ill. az utcák itt is a hegyoldalra kapaszkodnak. Az 1500 m magas hegyek minden pontról más arcot mutatnak. A házak újak, látszik, itt minden a turistákért, a nyaralókért, a pihenésért van.

            Az öböl másik oldalán megint csak magas hegyek, s azon túl már a Földközi-tenger és Marmaris. Az öböl végén, a tengerben egy nagy kiterjedésű, sással, náddal borított sziget. Az Égei- tengerre nyitott oldalon tiszta időben Kos szigete is látszik.

            Természetesen a tenger felé vettük az irányt. A parton sokan sétáltak, a kis motorcsónakok tulajdonosai már várták a szerencséjüket, pontosabban az utasaikat. Egy éppen néhány emberrel indulni készült. Én kérdőn a férjemre néztem, nem tartunk-e velük. Ezt észrevéve a csónakos azonnal a parthoz állt, s mi beültünk melléjük. Fogalmunk sem volt, hová indultak. Rövid manővert követően a part mellett a sziget felé vette az irányt. Előbb „kimentettük” egy lerobbant hajó utasait, majd egy, a tengerbe ömlő igen gyors sodrású folyón hajóztunk (tehát a tengeren!) a folyással szemben, felfele. Néha szinte leálltunk, az utasokkal megrakott kishajó nem bírt a víz erejével. A kristálytiszta vízben nagyra nőtt pisztrángok úszkáltak, a nádas tövében vadkacsák, vadlibák, vízicsibék.

            A part mentén vendéglők, a teraszokon néhány vendég üldögélt. A parthoz kötött hajókat takarították, vagy a vízből emelték ki. Talán félórát hajóztunk felfelé, amikor a hajó megállt, és a kapitánya ismertette a terület jelentőségét, nevezetességét. Visszafelé is félórát tartott az út. Jó élmény volt.

            A strand tele volt sétálókkal. A bátrabbak beletapostak a vízbe, igaz csizmában, s a homokpadokon sétáltak. Kutyák rohangáltak, kisgyerekek már építették a homokvárakat, a nagyobbak fociztak. Micsoda élet lehet itt nyáron?!

            Ma, kedden (21.), nem mentem be az egyetemre. Készültem a szerdai órámra. Délre nagyon elfáradtam Mindent lefordítok törökre, az olvasmányokat, az utasításokat, ám ehhez még kevés a nyelvtantudásom. Tegnap vettem egy gyerekkönyvet, rövid történetek vannak benne, azt is olvasom, fordítom, hogy erősödjön, gyarapodjon a nyelvismeretem. Ennél csak az fárasztóbb, amikor az oroszt fordítom törökre!

            Mondtam férjemnek, szeretném látni, mi van a hegyeken túl. S javasoltam, ne itthon ebédeljünk, hanem a hegyekben piknikezzünk. Gyorsan sütöttem ki köftét, elcsomagoltam, tettem mellé olívabogyót, paprikát, vettünk mellé friss kenyeret, és elindultunk a Denizli felé vezető úton. Gondoltam, közben megnézünk egy újabb görög várost, Demrét.

            A kétszer kétsávos út egy idő után kétsávosra csökkent, de a minőségére nem lehetett panasz. És mindenütt útépítők, szélesítik, javítják az utakat. Annyiban könnyű nekik, hogy az alapot készen kapják, hiszen errefelé minden kőből van, s csak eligazítani kell felszínt, és a burkolatot ráönteni.

A hegyek, a táj szépségét ne lehet szóban kifejezni. Magasságuk változó, nem ritkák a 3000 méteres csúcsok sem. Az autóval ezer méter fölé mentünk. Mindenütt fenyőerdő. A kövek, a talaj színe folyamatosan változott. Hol szürke volt, hol zöld, hol bordó, hol fekete. És az alakjuk is gazdag. Volt ahol a hegyoldal formája egy ráncolt szoknyára hasonlított, máshol meg mintha az egész hegyet kockákból építették volna fel. Megszámlálhatatlan folyó, apró vízesés szabdalta a tájat. Az út mellett épített kutak. A Korán rendelkezik arról, hogy a vándoroknak és az állatoknak mindig kell, hogy legyen ivóvizük.

Alkalmas helyet kerestünk az ebédhez. Egy kitérőben álltunk le, ahol a látvány megfoghatatlan volt. Törökországnak ezen a részén, sok helyen a természeti táj, a panoráma világörökség.

A könnyű ebéd után egy falusi vendéglőben megteáztunk. Rajtunk kívül még négy férfi vendégeskedett, „falusi” ebédjüket ették: valamiféle babot ettek kenyérrel, sok paradicsommal és hagymával. Italuk víz volt. Amire felfigyeltünk, nem használtak evőeszközt, sem külön tányért. A közös tálból kenyérrel mártogatták az ételt, és kézzel szedegették a zöldséget. Jöttünkre ugyan próbálkoztak villával, de hamarosan feladták a küzdelmet.

A tea után folytattuk utunkat. Egyszer csak a messze távolban, egy magaslaton erődszerű építményt fedeztünk fel. Közelebb érve kiderült, egy természetes szikla az, de a szikla tövében egy minaret meredt az ég felé. Még közelebb érve azt láttuk, hogy az útépítés kedvéért kettévágtak egy hegyet, s temetőt. Településjelző táblán: Tabae, alatta Eski Kale, azaz Ó (öreg, régi) Kale - olvashattuk.

            Az autót leállítottuk a hegy lábánál, gyalog kaptattunk felfelé a kocsikkal is kijárt úton. Ha bátrak lettünk volna, mehettünk volna autóval is, de tartottunk a frissen felengedett talajtól. Hamar felértünk. A fennsíkon egy görög város romjaira bukkantunk, de a régi török Kaleból több maradt: még egy minaret, lakóházak, karavánszeráj romjai, és dervistemetők. Dzsámija a 13. század óta messziről látható. .

            Azt mondják, még a bizánci uralom idején pusztult el a város. Vajon miért hagyták el török lakói, s miért költöztek a hegy lábához? Az új Kale egy jellegtelen, földszintes anatóliai város.

Február 11.

Tegnap már a másik csoporttal is találkoztam. Ott van két fiú is, nagyon helyes, tanulni akaró gyerekek. Velük az óraütközések miatt külön fogok dolgozni.

            Szerencsére, nem esik, ma kirándulunk. Elmegyünk Gökovába, mindenki azt mondja, pazar hely.  Meglátjuk.

            Azért itt is vannak hétköznapi pillanatok. Tegnap beleesett a szagtalanító a wc kagylóba. Természetesen elakadt, és nagy dugulást okozott. Kellemetlen és kényelmetlen pillanatokat éltünk át. No, nem csak azért, mert használni nem tudtuk a wc-t, hanem azért is, mert ezt a problémát meg kellett oldanunk.

            A közelben van egy kicsi műszaki bolt, közvetlen a „mi dzsámink” mellett. Csaba elballagott, hogy vásárol egy „csőkigyót”, már ahogy a vizesek nevezik. Megnéztük a szótárban, melyik szó áll legközelebb a szükséges fogalomhoz, persze ilyen nem volt benne. Akkor a dugulást írtuk ki. Nos, a boltban csak két szót nem ismertek fel: a dugulást (tikamiklik) és a wc (tuvalet). Bizonyára szegény férjem kiejtése okozott gondot, mert azokat az i-ket inkább ü-nek kell ejteni. Az elárusítók a magukét, a férjem a magáét mondta. Végül a boltosok megértették a helyzetet. A háza iránt érdeklődtek, amin ő felmérgesedett: mi a fenéért kíváncsiak arra, hogy ő hol lakik, amikor neki ezt a sz.r helyzetet kell megoldania. (Bizonyára, szerelőt akartak küldeni- mondtam neki később.) Aztán észrevett egy pumpát, megvette, hazarohant, és mindössze ennyi elég volt a megoldáshoz.

            11 órakor útnak indultunk. Először a városszéli bevásárló negyedbe mentünk, megcsináltuk a jövő heti nagybevásárlást. Olyan Tesco formájú üzlet volt. Óriási áruválasztékkal, és minden olcsóbb, mint a belvárosban. (Aztán a számláról kiderült, ez tényleg Tesco áruházlánchoz tartozik.)

            Az ebédidő ott ért bennünket. Betértünk a város legjobbnak tartott éttermébe. Nem csalódtunk. Leves és zöldséges penne. Soha ilyen finomat nem ettem.

            Evés után végre elindultunk. Felkapaszkodtunk a hegyre, s alig 10 km után megpillanthattuk az Égei-tenger öblét. A távolban, a párában, messze Görögországban a Dodekaneszosz szigetei körvonalazódtak. Gökovai-öbölbe tartottunk, de elvétettük az utat és Gökova városkába értünk. Valaki vezetett bennünket.

            Gökova egy pici, földszintes, igazi anatóliai kisváros. A hegyek ölelésében fekszik. Egy gyors vizű folyócska szeli ketté. A bal parton lévő utcák a hegy felé törekednek, míg a jobb parti rész sík terület.  Éppen a heti vásárt tartották. Mennyi és mennyiféle ember gyűlt össze! Voltak ott tipikus keletiek, törökök, világos bőrűek és feketék. Ők az egykori rabszolgák leszármazottai, akik megőrizték őseik minden külső jegyét. Nem keveredtek, külön faluban laknak.

            A városka főutcáján minden megtalálható. Néhány vendéglő, pár borbélyüzlet, pékség, kicsi vegyesboltok, internet café. Az utca közepén, éppen szemben a polgármesteri hivatallal új dzsámit építenek. Ennek az anyaga már beton.

            Kislányok, lehettek vagy nyolc évesek, szólítottak meg bennünket. What’s your name – kérdezte férjemtől a bátrabb. Férjem illemtudóan bemutatkozott, s bemutatott engem is. Aztán ő is megkérdezte a kicsiket. A lánykák megmondták a nevüket. A férjem tudakozódott: - Az iskolában tanultok angolul? Erre a kérdésre az egyik elszaladt, a másik a férjemre nézett: -Evet! –(ami török nyelven igent jelent) válaszolt, majd a társa után szaladt.

            A rövid kitérő után folytattuk utunkat a tengerpartra, Marmarisba. Már nem kerestük a Gökova-öblöt. Gökcsében beadtuk a fényképet a mandarinos ismerősöknek, s legközelebb csak Marrmaris panorámájában álltunk meg gyönyörködni. A parkolóban még egy autó álldogált, utasai a motorháztetejéről ették kései ebédjüket. Hangos „Afiyet olsun”- nal (jó étvágyat!) köszöntöttük őket. Több sem kellett nekik, azonnal etetni akartak bennünket. Sarma, sajtok, tonhal, kenyér és természetesen raki volt a kínálat. Győztük hárítani, de egy törököt lehetetlen visszautasítani. Végül elfogadtunk egy falat kenyeret és két kicsi, szőlőlevélbe tekert sarmat.

            Szóba elegyedtünk. Izmirből tartottak Marmarisba, az egyikük yachtját mentek ellenőrizni a múltkori nagy vihar után. Az egyik férfi feltűnően jól beszélt angolul. Kiderült, török, de Ausztráliában él, és hajóskapitány. Két hajóskapitány találkozása a szárazföldön.. Rögtön hajózni kezdtek.

            Marmarisban a már ismert parkolóban álltunk le. Már nagyon éledezik a város, itt-ott angol szó ütötte meg a fülünket. Egyre több vendéglő nyit ki, s az építkezések is lassan befejeződnek. Betértünk egy boltba nézelődni. Leültettek bennünket. Kávé? Tea? Esetleg sör vagy raki? – kérdezte az eladó. Kicsit meglepődtünk, hiszen a muzulmánok nem szoktak alkoholos italt inni. – Ön iszik alkoholt? – kérdezte az üzlet tulajdonosától a férjem. – „Igen, este. Mert Allah olyankor alszik, és nem látja” – hangzott a vidám válasz.

Február 12

Ma igazi kiránduló idő volt. Elhatároztuk, hogy elkezdjük a környékbeli ókori romok felfedezését.

Délután két órakor elindultunk a Muglához közeli Stratonikeiába. Akkor figyeltem fel a településre, amikor Milasba mentünk a repülőtérre. Feltűnt a görög településnevet jelző tábla. Mindössze 26 km-t kellett autóznunk, de időben több mit kétezer évet mentünk vissza.

            Stratonikeaiát a görögök alapították.  Az egykori város és környéke népes lehetett, hiszen színházában 15 ezer embernek volt ülőhelye. A különlegességét az is adja, hogy a város a rómaiak korában is virágzott, majd az oszmánok idején számított gazdag településnek. Mostanság csak öt család lakja.

            Stratonikeiáról a történetíró Heretodos, a geográfus Sztrabon is megemlékezett. Eredetileg Krisaorisnak hívták a települést, a bizánci történetíró Stephanus feljegyzése szerint egy Szeleukida uralkodó, I. Antiochos változtatta Stratonikeiára mostohaanyja, a későbbi felesége tiszteletére.

A városról feltárása 1977-ben kezdődött, s a jelenlegi állapota azt mutatja, még jó ideig lesz itt munkájuk a régészeknek.

Órák kellenek a település bebarangolásához. El lehet ábrándozni, bámészkodni, vissza lehet az időben röpülni. Megkapó képek: az olajfaligetben, egykori helyén, jón oszlop áll, nem sokkal távolabb a földön faragott kövek. Máshol az ókori elemeket beépítették a házak alapjaiba, vagy az utakat „erősítik”. A színház még romjaiban is impozáns.

Fél utcahosszban a római fürdő boltíves falai, máshol egy tágas rét közepén gyönyörű kapu dacol az idővel. Odébb a törvényhozás épülete, mellette egy szentély romjai. Jó állapotban megmaradtak az utak, a római kori vízelvezetők és vízvezetékek.

Az oszmán korból származó utcákon bandukoltunk. Sehol egy teremtett lélek. Kerülgetjük, rugdaljuk a lehullott gránátalmákat. Jobbra-balra házak, a tetők beszakadva, az ajtók, ablakok már az enyészeté. A kertek elvadulva, de a virágok már ébredeztek. Mindenhol olajfa, ki tudja, hány évesek. A házak előtt kőpadok, ókori mesterek keze munkáját dicsérik. A fák alatt kupacba hordva az oszlopfők és más maradványok. Az északi kapu felé igyekeztünk.

A monumentális boltíves kaput a rómaiak emelték. Közvetlenül mellette emelkedett Hekate istennő félköríves szentélye. A szentély padlózatát díszítő mozaikok máig szemet gyönyörködtetőek.

Az északi kapun belépő utazót elkápráztathatta a majd egy km hosszú a korintoszi oszlopokkal díszített út. Ezen az úton lehetett bejutni hajdanán a városközpontba, s ezen az úton vitték ki a halottakat a városfalon kívüli temetőbe.

 Az északi kapun léptünk ki a városból. A városfal mentén visszaballagtunk a faluközpontba. Az elhagyott kertekben egy helyi férfi néhány birkát legeltetett. Barátságosan köszöntött bennünket. Kutyái szaladgáltak, szagolgatták kezünket, játszottak velünk. Lakott házakhoz érünk. Kivételesen rendezett udvarok, gondozott kertek.

            A központ hirtelen „megtelt”, három férfi beszélgetett a főtéren. Teázni hívtak bennünket. A teázó egyben kis bemutatóterem is, jóindulattal néprajzi gyűjteménynek is nevezhetnénk az ott kiállított tárgyakat. A falakra applikált paraszti használati eszközök közül mindenhonnan Atatürk figyelő, vigyázó tekintete.  

Február 18.

Régen nem írtam.

Elkezdődött a tanítás. A magyar óra sikeres. Eredetileg 12 fő jelentkezett a kurzusra, majd az első órát követően 8 rendkívüli hallgató iratkozott be, a második órát követően újabb kettő jelentkezett. Már nagyobb tantermet is kellett keresnünk. Az orosz órával már vannak gondok. Első órán elkezdtem az orosz abc-t valamint az olvasást és a folyóírást tanítani. Az olvasással még nem volt gond, hanem az írással! Ugyanis Törökországban nem használnak folyóírást, kézírást. Törökül is nyomtatott betűkkel írnak. A kézírást nem is tudják olvasni. S ez megakasztja a munkát.

Megvolt az első török nyelvóra is. A Turizmus Karról jött az oktató. Jól beszél angolul, az órán az angol a közvetítő nyelv. Nagyon lezser ember. Már elcsípett 30 percet az órából, s cigarettaszünetekről sem tud lemondani. Kitűnő üzletember, rögtön ajánlotta, látogassuk meg a kávézóját.

Most az elején nekem lassúnak tűnik a tempó. Hatan vagyunk. Két hallgató Gyöngyösről van, egy kislány Litvániából, ketten pedig Csehországból.

A magánéletünkben nem történt a héten semmi. Egyre kevesebb levél érkezik otthonról, hiába, az idő dolgozik. Mozgásunk is korlátozott volt a folyamatosan szakadó eső miatt. Tegnap meg szinte egész nap havazott. Reggel, amikor munkába indultam, ragyogóan sütött a nap, és a kék égből havazott. Aztán elborult, és úgy havazott. Nem sokkal később minden elolvadt. És délután nagy szél kíséretében ismét havazott. Az már megmaradt a gyerekek nagy-nagy örömére. Mindenhol hógolyóztak, a fiúk nagy visongás közepette a hóban fürdették a lányokat. Aztán órákkal később lefagyott. Veszélyes volt az utcára menni.

Ma este eljegyzési ünnepségre megyünk. Nagyon kíváncsi vagyok a ceremóniára.

Február 19.

„Bazi nagy török eljegyzés.” Ezt a címet is adhatnám ennek a kicsiny fejezetnek.

            Izgatottan készültünk a nagy eseményre. Vettünk új ruhát, kicsíptük magunkat rendesen. Nyolc óra előtt pár perccel érkeztünk a városon kívüli étterembe. „Megtaláljátok, - mondta Melek, - sok autó lesz az étterem előtt.” Így volt.

            Az étterem bejáratát gazdagon feldíszítették, virágok, szalagok, fények jelezték, itt valami nagy esemény történik. A terembe lépve az örömszülők és azok legközelebbi hozzátartozói fogadták az érkezőket. Kézfogás, ölelés, majd a helyünkre kísértek bennünket. A mennyasszony szüleinek asztalánál, a legközelebbi rokonok között kaptunk helyet. Elképedtünk. Akkorra már zsúfolásig megtelt a helyiség, úgy 200 emberre saccoltuk a jelenlévők számát.  Háromszázan hivatalosak – súgta Melek.

            Az asztalon magok: mogyoró, pisztácia és más helyi csemege, sütemények és víz. A zenészek már alapozták a hangulatot, többnyire hagyományos zenével szórakoztatták a vendégsereget. Még senki nem táncolt, az ifjú pár még sehol nem volt. Központi helyen egy virágokkal gazdagon díszített asztal állt, két hatalmas székkel, trónussal.

A régen nem látott rokonok, barátok, szomszédok örömmel fedezték fel egymást. Néhány ember az asztalunkhoz lépett, üdvözölte a menyasszony nagymamáját, Meleket és bennünket. Mintha mi is a legközelebbi rokonok lettünk volna.

            Kb. egy félórányi várakozás után megérkeztek a fiatalok. A menyasszonyon középkék estélyi ruha, ezüstszínű felsőrésszel, semmi ékszer. A vőlegény sötét öltönyt viselt. A Titanic c. filmből ismert szerelmes dalra tapssal kísérve vonultak be. Azonnal táncolni kezdtek. Csak ketten. A következő zeneszámnál pillanatok alatt megtelt a táncparkett. Járta fiatal, öreg, gyerek. És a mi nagy örömünkre, tradicionális táncokat, moderneket elvétve. Egyszer nők és férfiak együtt, aztán csak nők, utána csak férfiak, s mindegyiknek más volt a koreográfiája. Fáradhatatlanul járták.

Közben megtörtént a lánykérés. Arra figyeltünk fel, hogy két leányka nagyon díszes tálcával tartott a kezében, rajtuk ékszereket rejtő kisebb-nagyobb dobozok. Aztán a fiú a menyasszonyhoz lépett, és az apától megkérte a lány kezét, majd felékesítette arannyal. (Ezért nem volt rajta az érkezéskor semmilyen ékszer). Gyűrűk, nyaklánc, karperecek kerültek rá

            A rövid ceremónia után folytatódott a tánc. Éjfél közeledtével ismét egy hagyományos esemény következett. A menyasszony és a vőlegény kezdte a táncot. A résztvevők pénzt szórtak rájuk, ezzel fejezték ki szerencsekívánatukat. A szétszóródott bankjegyeket gyerekek kapkodták össze, és a zenészeknek adták.

A férfi táncok gyönyörűek. A táncosok tartása méltóságot, erőt sugárzott, s némelyik vetélkedést, harcot szimbolizált. Járták szólóban, járta a vőlegény a leendő apósával, aztán a leendő sógorával, s a barátaival, táncolták öregek, táncolták gyerekek. Hogy a gyerekek hol tanulták meg, elképzelni sem tudom, de az ő tartásuk is ugyanolyan büszke, egyenes volt, mint a nagyoké. És mindegyik pontosan ugyanúgy járta.

Aztán a családok táncoltak. Először a lány rokonságához tartozók, de részt vett benne a vőlegény is, aztán a vendégsereg másik fele foglalta el a parkettet a menyasszonnyal együtt. Mintha egy befogadási ceremónia lett volna.

            A következőkben a nők táncoltak, menyasszony az anyjával, a barátnőivel, rokonasszonyokkal, szóval ő is mindenkivel. S közben csak hullott, hullott a pénz.

            Étel, ital? Csak az, amit az elején leírtam. Ill. a menyasszonyi tortából jutott mindenkinek egy falat és egy pohárka kóla. Persze, aki akart, kérhetett sört, bort vagy rakit. Csak kevesen éltek vele. A hangulat alkohol nélkül is óriási volt.

Éjfélkor jöttünk el. Akkorra már nagyon megfogyatkozott a vendégsereg, de a kitartók még fáradhatatlanul ropták. Uram, atyám, mi lesz itt a lakodalomban?! Állítólag, arra még többen lesznek hivatalosak.

 Február 4.

Napok óta nem kerültem hozzá az íráshoz. Péternek mindent meg akartunk mutatni, mindent, ami ebbe a rövid időbe belefért. A másik gyerekünk is nagyon hiányzott, a kicsi unokákról nem is szólva!

            A marmarisi látogatást és gökçei intermezzót eddig még semmi nem tudta felülmúlni. Az a város egy földi paradicsom, az a találkozás felejthetetlen.  

            Szerdán vendégünk volt. Megérkezett Mustafa Arslan professzor Kütahyából. Kedvelhet bennünket, ha egy esti beszélgetés kedvéért 9 órát buszozott, és másnap ugyanennyit vissza. S kaptam tőle abból a gyönyörű virágból egy csokorral, amit egyszer már Kaposvárra is elhozott, s aminek a nevét nem tudom, de szépségével kevés virág vetekszik. A virágja és a levele olyan, mint a fehér violáé, a szára fás. Illatos és sokáig elél vízben is.

            Természetesen a beszélgetést egy jó vacsorával kötöttük össze. Ahogy már írtam, a törököket nehéz visszautasítani e téren. Most is terülj asztalkám volt, iskender kebab, pörköltszerű marhahús, körítésnek saláta, rizs, sült krumpli, édességnek mézes diós palacsinta, pisztáciás baklava, és a mézes-diós sült tök. Italnak ajran és ásványvíz. Ha ez így megy, komoly gondok lesznek a kilókkal.

            A beszélgetés négy nyelven zajlott: magyarul, törökül, németül és angolul. Néha összekeveredtünk, de ez így volt jó. Nevethettünk magunkon.

            Péternek szerdán már nagyon nehezen volt maradása, készült haza. Az utazása kalandos volt.

            Időben indultunk a milasi repülőtérre. Erősen havazott, néhol szinte vízszintesen esett. A hegyek oldalában kanyargó úton óvatosan hajtott minden autós. Jobb oldalon a hegyoldal mintha leszakadt volna, csak egy vékonyka műanyag szalag jelezte az út szélét a mély szakadék fölött.. Az olajfákat ellepte a hó. Fenséges látványt mutattak a hegyek, és bájos képet a hegyek oldalában meghúzódó házak füstölgő kéményei.

            A repülőtéren kiderült, a gép csak egy órás késéssel tud felszállni a rossz időjárás miatt. Péteren nyugtalanság lett úrrá, mi lesz, ha nem éri el Isztambulban a budapesti gépet. Apja nyugtatta. Aztán jobban láttuk, ha magára hagyjuk.

            Visszafelé úton csak az esővel birkóztunk, a hónak már híre-hamva sem volt. Gondolatunk Péternél járt. Hogy nyugtalanságunkat oldjuk, elsétáltunk a zöldséges piacra. Férjem most szembesült igazán az árumennyiséggel. Ő másfél km hosszúra taksálta a piac hosszát. Végtelen zavarban voltunk, ennyi és ilyen minőségű áruhoz nem szoktunk hozzá. A kistermelők legtöbbje hibátlan portékát kínált. Padlizsán, karfiol, zöldsaláták sokfélesége, paprika, mandarin, szőlő, gránátalma…, mint a mesében.

            Este hírt kaptunk Pétertől. Több mint egy órás késéssel indult el a gép. A Bodrum-Isztambul járaton mindenki a második osztályon utazott. Ezért a stewardesek kiválogatták a méretesebb utasokat, és ballasztnak átültették őket az első osztályra. Közöttük volt Péter is.

 Az isztambuli repülőtéren táblával várták Petit, s azonnal, soron kívül vitték a Malév géphez. Még beszállókártyája sem volt, azt is a helyiek intézték. Így sikerült elérnie az induló gépet. Az azonban a jeges kifutópálya miatt nem tudott felszállni, majd egy órát csak gurult a kifutópályán. Végül két órás késéssel landoltak Budapesten. Másnap reggel megszűnt a Malév.

Február 4.

Ma vendégségben voltunk. Melek kolléganőm meghívott bennünket anyja házába. A néni 78 éves, nagyon kedves asszony.

            A 150 éves ház Muğla óvárosa egyik zegzugos utcájában áll. Kétszintes, Melekék csak az alsó szintet lakják, a felsőt kiadták bérlőknek. A házhoz kicsi kert is tartozik.

            A házba lépve azonnal lehúztuk a cipőnket, a már kikészített papucsba léptünk. Majd köszöntöttük egymást a vendéglátóinkkal. Ott volt Melek két bátyja is. Egy kicsi szobába vezettek bennünket, berendezése hagyományos. A padlót beborította a szőnyeg (ahogy a ház minden helyiségét), középen kályha (törökül soba) ontotta a meleget. A kályha mögötti falon látszott, hogy ott egykor kandalló állt. A hosszabbik falak mentén két kanapé, a sarokban tv és egy asztal.

            Amikor leültünk, tradicionális módon újra üdvözöltek bennünket, megcsókoltak és kifejezték örömüket, hogy ott vagyunk. Aztán török kávéval kínáltak, ehhez mindenki „kapott” egy kicsit asztalkát. A kávé után jött a tea és a sütemény. Beszélgettünk, közben a néni igazi nagymamaként unokái fényképét mutatta. Az egyiknek a nyáron volt az esküvője, a másiknak meg a nyáron lesz. S közben egyre több rokon futott be magyarokat nézni. Kedves, szimpatikus emberek voltak valahányan. Hasszán, aki a nagypapa nevét viselte, elmondta, jön a baba, szeptemberre várják. Húgánál nemsokára eljegyzési ünnepség lesz, szeretettel várnak bennünket. Megígértük, ott leszünk.

Február 5.

Délután sokat sétáltunk az öreg városban. Nem lehet betelni ezekkel a szűk utcákkal. Az egyikben csak szabók, varrónők dolgoznak, a másikban egymást érik a pékek, a harmadikban valamilyen szerelők ügyködnek, aztán valahol csak bádogosok vannak. És mindenhol ott vannak a borbélyok, a teázók, és a döneresek, kebabosok, pidések. Apropó, pide. Tésztája kenyértészta. Nagyon-nagyon vékonyra kisodorják, meghintik húsos vagy sajtos töltelékkel, majd a széleit, mintegy csónakot formáznak belőle, felhajtják. Kemencében sütik. Amikor kiveszik, megkenik olajjal, majd felszeletelik négy darabba. Salátával tálalják. Nagyon jó.

            Közelünkben van egy „pide salon”. Két testvér süti reggeltől késő estig megállás nélkül e finomságot. Mindig tele van a boltjuk.

            A „salon” mellet van a hozzánk legközelebb eső pékség. Folyamatosan sütik a kenyeret. Sütnek fehéret, barnát, szezámmagost, lepénykenyeret, hosszúkást, szögletest, kereket, és csuda tudja, hány félét. Itt a legnagyobb kenyér félkilós, és napokig „friss” marad.

Február 6.

Ma kezdődött a szemeszter. Az oktatók megjelentek, a hallgatók még nem. Nekem csak csütörtökön és pénteken van órám.

            A mai nap délelőttjét az egyik bankban töltöttük. Bankszámlát kellett nyitnunk, hogy az autópályát használni tudjuk. Addig azonban nem nyithattunk bankszámlát, amíg nem kaptam az adóhivataltól adószámot. Nagyon szigorúan ellenőrzik a pénzforgalmat. Azonban erre a bankszámlára nem utalják a fizetésemet, annak egy másikban kellett számlát nyitnom. Lassan eligazodunk a török életben.

Február 7.

Az éjszaka szörnyű vihar tombolt. Az erős szél rázta az ablakokat, hordta az esőt, dörgött, villámlott. Alig aludtunk valamit.

            Reggel hallottuk, Marmarisnál hajókat tett a tengerpartra, Bodrumban meg hatalmas károkat okozott. Ma kimentünk az egyetemre, s egy 5 km-es szakaszon értünk felhőszakadást, jégesőt, dörgést, villámlást. Délután beszereztem egy gumicsizmát, abban fogok járni.

Február 8.

Fodrászt váltottam.  A lányokkal elégedetlen voltam. A városközpont legközpontibb utcájában lévő egyik szalonba kopogtattam be. Egy nagyon barátságos, aprótermetű leányzó és egy szálas fiú dolgozott az üzletben. Ez a szalon már minden tekintetben bizalomgerjesztőbb képet mutatott. Leültettek, teával kínáltak. Aztán a fiú a mosóba hívott, alaposan megmosta és – uram, atyám! – megmasszírozta a fejbőrömet. Nagyon kellemes volt. Neki már voltak segédanyagai. Használt mindenféle jobbítót, és bőséggel lakkot. Még a 3. napon is van frizurám. Kitartok mellette.

Február 9.

Különleges nap ez a mai. Megvolt az első órám. Nagyon izgultam, egész éjjel nem aludtam. Igaz, otthon is el szokott fogni az izgalom, ha először megyek be egy csoporthoz. S azt gondolom, ha ez nem történne meg, akkor abba kéne hagynom a tanítást.

            Az óra jól sikerült, legalábbis jó volt a visszhangja. Ez azon is lemérhető, hogy az óra befejezését követően, úgy két órával később, két újabb hallgató jelentkezett hozzám.

            Aztán hazaérve nagy meglepetés várt bennünket. Hogy is mondjam?! Bizony itt, a különböző építőipari tevékenységek során nem végeznek éppen minőségi munkát. Így a gyalogutakat nem kövezik, még csak murvával sem szórják fel, esőben tapossuk a sarat. Ahol van betonozott út, ott nem ajánlatos magasabb sarkú cipőben menni, mert az ember leánya könnyen elbotlik a csomókban. A lépcsőkkel is szűken, vagy inkább nagyvonalúan bánnak, azaz igen csak magasra kellett fellépni, ha pl. a járdaszintről a lépcsőházba be akartunk jutni. Valaki ezt észrevette, s ma, mire visszajöttünk, két helyre is építettek lépcsőt. No, nem csináltak nagy faksznit belőle, két betonoszlop darabot helyeztek oda.

            Nagy dohányzásellenes kampány folyik Törökországban. Mindenütt tilalmak, amit persze nem tartanak be. A török híresen nagy dohányos nép. Még a beígért büntetések sem tartják vissza őket, nem hogy a reklámok. S ezzel kapcsolatban megint előjött egy legendás hajós történet.

            Sok-sok évvel ezelőtt a Hajdúszoboszló nevű magyar hajó valamelyik török kikötőben rakodott. Mindenki tudta, hogy Törökországban a cigaretta jó üzlet, aki tehette, alaposan be is vásárolt valamelyik vámmentes helyen.

            Kikötés után azonnal beindult a tiltott üzletelés. Az I. tiszt bejelentette, neki is van eladó cigarettája. A török rakodók özönlöttek a kabinjához, s az ablakon keresztül dobálták be a bankjegyeket, s kiabálták: nekem öt kartonnal, nekem hárommal, nekem tízzel. Szegény chief ott ült a szofán, és csak kapkodta a fejét a sok pénz láttán. Ugyanakkor magában azon tanakodott, vajon kinek is adja el azt az egy karton cigarettát.

 Január 23.

Munkásnap. Melek elfelejtette, hogy 9 órára vizsgaidőpontot hirdetett meg. Alaposan elkésett. Gyakorlatilag eseménytelenül telt az idő.

            Ma ebédre egy soha nem próbált zöldségből készült ételt (is) választottam. (Albániában, a durresi zöldségpiacon már láttam ilyent.)  A neve okra. Színe zöld, formája hasonlított a tökvirág kinyílás előtti állapotára vagy egy kicsi zöldpaprikára. A magok is ugyanúgy helyezkednek el belül. Pörköltnek főzték meg. Íze, akár az uborkáé vagy a töké, még főtt állapotban is. Nem tudtam vele megbirkózni. S mivel eleve bizalmatlan voltam, kértem makarónit törökösen. A törökös itt annyit jelent, hogy sok párolt zöldséggel. Na, az jó volt!

            A férjem repülőgépe már leszállt Budapesten. Ma megírtam neki, mit hozzon utánam, persze, egy-két dolog kimaradt. Csak ne felejtsem el holnap pótolni! Remélem, siet utánam, és együtt fedezhetjük fel átmeneti hazámat. Mert az élmény, a jó élmény úgy teljes, ha megoszthatjuk azokkal, akik közel állnak hozzánk. Hozzám Ő áll a legközelebb.

Január 24.

Megint egész nap ömlik az eső. Belülről jó nézni az utca forgalmát.

            Semmi különös nem történt. Végighallgattuk Melekkel Kenan bey lendületes előadását az ősi kazah nyelvről és kultúráról, megnéztük kazah divatbemutatóját, megittunk vele egy teát, és eljöttünk az egyetemről.

A buszon csodáltam a diákok fegyelmét, a tömegben senkinek sem jutott eszébe, bliccelni, csalni. Aki a hátsó ajtón szállt fel, az a leszállást követően az első ajtóhoz ment, és kifizette a viteldíjat. De annak is szemtanúja voltam, hogy egy diák felszállt a buszra, lehúzta a kártyáját, a viteldíja levonódott. Ezt követően telefont kapott, s le kellett szállnia. A sofőr, kérés és szó nélkül, visszaadta a 2 lírát.

            S az is érdekes számomra, mielőtt a busz belépne a kampusz területére, biztonsági emberek minden alkalommal végigjárják a buszt. Csak az embereket figyelik.

            A félév kezdés tiszteletére minden rendű és rangú munkatárs, így én is, ajándékot kapott a rektortól. Egy nagyon szép bőrkötésű határidőnaplót, egy jegyzetfüzetet és egy egyetemi kitűzőt.  A kitűzőt a kaposvári mellett büszkén fogom viselni.

Január 25.

Ma megint mindent elmosott az eső.

            Minden papírt beszereztünk az egyetemen a tartózkodási engedélyhez, csak egyet felejtettek el a rendőrségen mondani, hogy kérvényt kell benyújtani a kormányzóhoz is. Így holnap reggel 9-kor megyünk a kormányzóhoz. (Amíg várakoztunk a rendőrségen az ügyintézőre, természetesen teáztattak bennünket.)

            Pályázunk. Szeretnénk elindítani egy közös magyar-török projektet. Reméljük, a munkához pénzt is sikerül a pályázat révén szereznünk. A projekt: „Török-magyar kapcsolatok a Magyar Nemzeti Múzeumban található fényképek fényében. 19-20. század.” Tehát a Nemzeti Múzeum, a muğlai egyetem, és személyemen keresztül a kaposvári egyetem kapcsolódna össze a munkában.  Jó lenne, ha összejönne.

Január 26.

Egy átlagos nap végén vagyok. Végre Buzási rendesen írt, meg olyanoktól is kaptam hírt, akiktől már nagyon vártam.

Január 27.

Van török személyigazolványom! Tegnap délután végre kézhez kaptam. Egy évig érvényes.

Melek megingott a pályázatot illetően. Tart a közös munkától. Egyre több ember szándékozik részt venni a projektben, és bizony némelyek munka iránti elkötelezettsége kétséges. S ha határidőre nem készül el a vállalt munka, vissza kell fizetni a pénzt, de ugyanakkor ki kell fizetni külső munkatársakat is. Nagy dilemma! Valami mást kell kitalálni, hiszen valamit fel kell mutatnunk ahhoz, hogy a kutatóközpont létrejöhessen.

Január 30.    

Ígéret szép szó, ha megtartják. Igaza volt/van Forrest Gump-nak.

Elmaradtam az írással. Azonban mentségemre legyen mondva, két nappal ezelőtt este, úgy 10 óra magasságában megérkezett férjem és kisebbik fiam. Végigautózták a havas Balkánt. 25 órát voltak úton, hogy találkozzanak velem, s megnézzék új otthonomat.

            Aznap az este az örömé volt, nem tudtunk eltelni a szóval. Férjemmel hat hónapja nem találkoztam, fiammal három hete. A mondanivaló feltornyosult.

Tegnap a várossal ismerkedtünk. Mentünk, csak mentünk és megint mentünk.  A nap végén már ólomlábakon jártunk. Péter fiamat is az óváros ragadta meg. Fényképezett, meg-megállt, hallgatózott, rácsodálkozott. Pedig vasárnap révén igen csak csendes volt a város, csak a müezzin hangja riasztotta az elrévedő embert.

A müezzin hangjára rögtön megelevenedett egy régi rodostói eset. Én jól ismertem, fiúnk most hallotta először.  A történet a következő: Férjem még tisztiiskolás volt, a kötelező nyári gyakorlatát végezte többedmagával az évfolyamról. A munkaidő letelte után kimentek a városba, hogy világot lássanak. Megnézték Rákóczi fejedelem házát, ahonnan Mikes Kelemen írta leveleit kitalált nagynénjének, majd keresték azt a helyet, ahol a száműzött fejedelem titkára a tenger mormolását hallgatta.

Aztán egy minaret tövében telepedtek meg. Fiatalok voltak, hevesek, meg egy kicsit többet is ittak a kelleténél. A sör feloldotta gátlásaikat, és bizony egy idő után hangos éneklésbe kezdtek. Akkoriban még nem hangszórón keresztül hívták imára a hívőket, hanem a müezzin valóságos hangja szállt a levegőben. A sok Efes hatására az éneklés ereje erősödött, sőt üvöltés lett belőle. S amikor a müezzin a nap utolsó imájára akarta szólítani az igazhitűeket, leüzent: - Fiúk, álljanak meg, most én jövök!

A hajózás hat hónapja alatt férjem haja megnövekedett. Sürgősen borbélyt kellett keresnünk. Bár rengeteg borbély dolgozik a bazárban, abban egyáltalán nem reménykedtünk, hogy vasárnap révén egyetlen üzletet nyitva találunk. De kellemesen csalódtunk: találtunk. A bazárban egy kedves, idősebb úr invitált be bennünket üzletébe, amikor férjem mozdulatából megértette, most neki itt dolga lesz.

 Az olajos padlózatú picike üzlet hézagos famennyezetén keresztül borostyán kúszott be a szabadból. A kisöreg feltekerte, felfűzte a rakoncátlankodó ágakat, és igazán dísze lett műhelyének.

Nincs jobb a török borbélynál! – szokta mondogatni férjem. Örömmel telepedett a kétes tisztaságú székbe. A mester azonnal munkához látott. Ollóját megállás nélkül csattogtatta, férjem haja gyűlt a padlón. Aztán megnyírta a bajuszát, szemöldökét, letisztította a bőrét, és a végén alaposan megmasszírozta az arcát, a nyakát és a vállát. Egészen felfrissült.

Ma hivataloztunk. Bankokban próbáltunk ügyet intézni, ám minden szándékunk a próbálkozás szintjén megrekedt. Egyrészt több helyen kommunikációs zavar lépett fel, csak nagyon kevesen beszélnek angolul, máshol hárították a problémát. Viszont sikerült mobil internetet beszereznünk, így a kapcsolat az otthoniakkal szorosabb lesz.

Ügyek intézése közepette a városban ebédeltünk. Péter fiam kóstolgatja a helyi ízeket, bár számára minden ételek legjobbika a döner kebab. Enné azt minden napszakban. Egy kicsi vendéglőben tértünk be, ahol kimondottan helyi ételeket szolgáltak fel. Leves csak egyféle volt, a jó sárgaborsókrém leves. Citrommal adják mindenhol, nagyon ízletes tud lenni. Aztán, ahányan voltunk, annyifélét kértünk. Péter ránk bízta magát, s mivel kebab itt nem volt, apja egy pörköltformájú fogást hozatott neki. Kiderült, borjúmáj volt a tányéron sok salátával s külön tányéron rizzsel. Nagyon finom íze volt. Férjemnek valami zöldségféleségen akadt meg a szeme. Kiderült lecsó volt az, csak törökösen, azaz padlizsánnal és okrámmal. Én maradtam a nagyon kedvelt padlizsánnál. Sehol nem tudják olyan változatosan, olyan ízletesen elkészíteni, mint ezen a vidéken. S mindehhez egy külön edényben nagy adag joghurtot tálaltak.

Eltelve a finomságokkal, tovább ballagtunk. Egy picurka vendéglőbe tértünk be teázni. A tea zamatos, a kiszolgálás kedves. Fázni kezdtünk, úgy határoztunk, otthon egy kicsit megpihenünk, felmelegszünk. Gondoltam, hogy „felvidítsam” őket, megmutatom nekik kedvenc „üzletházamat”. Régen talán karavánszeráj lehetett, ma vendéglők, üzletek vannak benne.

A legnagyobb helyett egy szőnyegház foglalja el. A felsőszint korlátaira kiterített csodás szőnyegekkel csábítják az eladók a nézelődött, teremtik a jövendő vásárlót. Mi amúgy is nagy szőnyegbarátok vagyunk, nehezen tudunk ellenállni egy-egy művészi munkának, hogy aztán odahaza még csak rálépni se merjünk. Ezért aztán a szebb szőnyegek nálunk a szobák falait ékesítik.

Mondanom sem kell, hamar felfigyeltek bámészkodásunkra, és becsaltak bennünket egy rögtönzött bemutatóra. Végigvezettek bennünket jó néhány szobán, ahol tornyokban magasodtak az összehajtogatott szőnyegek, csupán egy-egy kiterítve az álmélkodó látogató szemének. Talán a hatodik helyiségben járhattunk, amikor megjelent maga a tulajdonos, egy ötvenes fiatalember. A muğla-milasi valamint a herekei szőnyegeket már ő mutatta meg nekünk. Csak úgy röpködtek a szőnyegek a levegőben, s a szívem szakadt, amikor rájuk léptek. Árakat kérdeztünk. Egy herekei selyemszőnyeg fél négyzetméteres darabja megér vagy egymillió forintot. De tettek elénk 2 millió forintot érő szőnyeget is, és kerekedett a szemünk a régi oszmán szőnyegeket látva is. Kézfogással váltunk el. Ugyan nem vásároltunk, de egy nagy élménnyel gazdagodtunk.

Január 31.

Egy rövid egyetemi látogatás után Marmarisba mentünk.

            Marmaris 49 km-re fekszik Muğlától. Egy kb. 2000 m magas hegylánc ékelődött a két város közé. Dél körül ültünk autóba, a GPS félórás utat jelzett.

Muğlát elhagyva az út egyre kanyargósabbá, egyre meredekebbé vált. A GPS magasságmérője 700 m közelében állapodott meg, aztán ereszkedni kezdtünk lefelé. Sebességünk helyenként alig érte el a 30-40 km-t, a hajtűkanyarok nem engedtek többet. Aztán feltűnt az Égei-tenger egyik öble. Gyönyörködtünk a változatos tájban: tengerben, a hegyekben, a hegyek oldalán meredező minaretekben, a mandarinligetekben. Sehol nem álltunk meg, pedig csábítottak bennünket fényképezésre a kanyarokban kialakított pihenők. Marmarisba igyekeztünk.

            Félórás autózás után pillantottuk meg a Földközi-tenger partja és a hegylánc között hosszan elnyúló várost. Parkolót könnyen találtunk, sőt ilyenkor még ingyenes a várakozás. A városban könnyen lehetett tájékozódni, hiszen minden út a tengerhez vezet.

A parti sétányon kezdtük felfedező utunkat. Ahogy körbenéztünk, minden a kotori - öbölre emlékeztetett. A város fölött magasodó hegyek, a tengerszorosok, amelyeken keresztül ki lehet jutni a Földközi-tengerre. S első pillantásra látszott, itt minden a turistákért van. Végeláthatatlan a szállodasor, a kávézok, az éttermek egymást követik. A parti sétányokat éppen bővítették, a strandokat takarították. Áprilisban már kezdődik a szezon. 

            Langyos idő volt, a helybeliek könnyű pulóverben sétáltak, üldögéltek a parton vagy a kávéházak teraszán. És mindenhol macskák napoztak, vagy a horgászokat lesték, keresték az alkalmat, hogyan tudnának a halászzsákmányból elcsenni egy-két termetesebb példányt.

Ilyenkor még kevés a turista. A tenger egyik öblében szorosan egymás mellett hajók kikötve. Az egyiken orosz lobogó (helyi hírforrások szerint Abramovics tulajdona a hatalmas hajó), a másikon amerikai, a harmadikon osztrák, és a legtöbb vitorláson török.

            Betértünk egy étterembe. Csak egy asztalnál ültek, így kedvünkre kereshettük a megfelelő helyet. A pincér kalamárit, rákot, octopust hozott sok salátával. A salátára az olívaolaj és a citrom mellé gránátalmaszirupot csepegtetett, ami különös ízt adott a körítésül szolgáló zöldsalátából, hagymából, paradicsomból és uborkából összerakott ételnek. A végén édesség: a szokásos baklava, sütőtök megszórva dióval és birsalmasajt. S legvégül egy törökösen főzött kávé..

            Eltelve a sok jóval, kicsit elnehezedve, a bazárba vettük az irányt. A boltok nagy része még zárva, a nyitva levők meg üresek, vevő alig nézelődött egyikben, másikban. Magyar szót hallva, azonnal utánunk szóltak: szia, magyar.

            Ajándékokat kerestünk. Egy ékszerbolt előtt álltunk meg, a tulajdonos – mivel a müezzin éppen imaidőt jelzett - gyorsan elmondta a kötelező imát, s befelé invitált a dzsámi tövében álló kicsi boltjába. Ezüst ékszereket árult. Egy szépen megmunkált karláncot választottunk s fizettünk. Amikor átadtuk a pénzt, az árus letette a bankjegyeket a padlóra s a azokat néhányszor az ajtó irányából a padlón befelé húzta, s közben valamit mormogott. (Talán apád, anyád idejöjjön?) Közben beszélgettünk. Kérdezte, itt lakunk-e a városban, mit csinálunk itt? S amikor megtudta itt-tartózkodásunk okát, egy kicsi medált kaptam tőle ajándékba. Ezüst foglalatban Allah szeme.

            A tengerparti sétányra visszatérve felfedeztük az ” Aspirin Cafét”. Ezt az ötletességet! Érdeklődtünk, honnan a név? Megtudtuk, a tulajdonos felesége találta ki a sok másnapos turistát látva. Egy tea, egy gyors fényképezés, és elindultunk visszafelé Muğlába.

            Már majdnem besötétedett, amikor egy Gökçe nevű faluhoz értünk. Most van a mandarinszüret ideje. Gondoltuk, legjobb az őstermelőtől vásárolni. Megálltunk a falusi kisbolt előtt. Fiatal gyerek futott elénk, nagy rutinnal kínálta a portékát. Szedtük, válogattuk a nejlonba a gyümölcsöt, s férjem közben mézet kóstolgatott. Nehezen tudott dönteni a narancs és a fenyőméz között.

            A kisbolt előtt a család a délutáni teáját itta. Mosolygós fejkendős asszony az asztalhoz invitált bennünket. Nem utasítottuk vissza. A teáskanna mellé rögtön virág is került az asztalra és egy vázában fenyőág. Kortyoltuk a teát, ettük a süteményt. Heten ültünk az asztal körül. Annak ellenére, hogy egymás beszédét nem értettük, minden szó célt ért. A legvégén közös fénykép készült. A búcsúnál akaratlanul jött az ölelés. Sali, a házigazda megropogtatta férjem hátát, én az asszonytól és a lányoktól váltam el öleléssel. Végül ez a félóra lett a nap legszebb része.