2012. január 4.
Még egy hét, és kezdődik a nagy kaland. Gondolataim szanaszét, könyveim halomban, s azon gondolkodom, hogy is férek el 20 kilóban?!
Törökország… Mindig vágyódtam oda, s most megadatott. Január 11.-én repülőgépre szállok, s egy esztendőre egy messzi ország távoli városába, Muğlába költözöm. 2063 km-re a gyermekeimtől, az unokáimtól, a testvéreimtől, a rokonoktól, a szüleim sírjától, a barátaimtól, a szomszédoktól, a munkahelyemtől, a munkatársaimtól, a rosszakaróimtól (ez utóbbiakat nem bánom!), szóval mindenkitől.
Még a nyár elején érkezett a meghívás. Akkoriban nagyon rosszul éreztem magam a munkahelyemen, tehát nem gondolkodtam sokat, igent mondtam. Aztán a várakozás, a tépelődés, hogy jól döntöttem-e, majd az izgatott készülődés.
Tulajdonképpen sorsszerű ez az egész. Évekkel ezelőtt megismertem egy nagyszerű tudós élettörténetét. Erődi (Harrach) Bélának hívták ezt a kivételes embert. Példaképem lett, ha egyáltalán ilyent illik még leírni.
Erődi életének nagyobbik fele, 54 esztendő a 19. századra esett, a maradék 36 meg a 20.-ra. (Nekem 46 év esett a 20. századra, s eddig 12 telt el a 21.-ben.) Nos, Erődi igen gazdag életet tudhatott magáénak. Egy erdélyi kisvárosból, Szászrégenből indult, még kisiskolás korában ott ültették el benne vándorló dervisek a török föld iránti rajongást. Vámbéry Ármin tanítványa lett. Több alkalommal hosszabban időzött Törökországban, a nyelvet sikerült tökéletesen elsajátítania, beutazta a birodalom tartományait, ismerkedett az emberekkel, a mindennapokkal, a vallással, a kultúrával. A török kultúra követévé vált Magyarországon. Erődi az utazást (és az olvasást) tartotta az ismeretszerzés legfontosabb, legeredetibb eszközének. „Menj világot látni” – idézte gyakran egy középkori perzsa költő sorait. Mélységesen egyetértek a költővel is és Erődivel is.
Engem különös vonzalom fűz a Balkánhoz. Miért? Választ senki nem várjon. Megjártam Szerbiát, Montenegrót, Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Görögországot. Voltam Törökországban is, még a ’80-as években Mersinben, ám Isztambulba csak 2011-ben jutottam el. Megfogott a kelet és nyugat találkozása, a török emberek figyelmessége (persze, a turistákból élnek!), humora, a török konyha, a hangulat, a müezzin éneke, s elvarázsolt a neves szufi zeneszerző, Baba Dede egykori lakóházában táncoló dervisek látványa.
Mersin…. Őrzök egy kicsinyke Koránt, amit ott kaptam vagy harminc éve egy öreg koldustól.
Akkor a férjem a „Somogy” nevű tengerjárón szolgált, 2. tiszt volt rajta. Én elkísértem egy útra, így jutottam el az Mediterrán partján fekvő Mersinbe. Ha néha Mersinre gondolok, színtelen, poros, de pezsgő város képe sejlik fel (meg a hőn áhított, de soha meg nem vásárolt steppelt mellény). Szeptember volt, elviselhetetlen forróság. A kikötője nagy forgalmat bonyolított. A hajók csak úgy nyelték a gyapotbálákat.
Egy történet viszont gyakran eszembe jut. Abban az időben egy másik magyar hajó, a „Székesfehérvár” is ott rakodott. A „Székesfehérváron" Heizer Feri bácsi volt a fedélzetmester. Férjem többször hajózott vele, s sokat tanult tőle még kezdő matróz korában. Ez a dunabogdányi sváb ember legendás alakja volt a magyar tengerhajózásnak. (Hol van már a magyar tengerhajózás?!) Ahol ő volt, ott mindig volt valamilyen emlékezetes tréfa. Úgy határoztunk, meglátogatjuk Franci bácsit.
Vacsora után átsétáltunk a kikötő másik végén rostokoló hajóra. A jobbik klott gatyájában álldogált a hajójárónál. Arca borostás volt, mint rendesen, mert csak Úr napja reggelén volt hajlandó borotválkozni. Jöttünkre felderült az arca, azonnal a kabinjába invitált bennünket. Előkerült ital, szaporodtak az emberek is az asztal körül, és megelevenedtek a jobbnál jobb hajóstörténetek. Emlékeztek? – kezdte mindegyik a maga történetét. S jöttek a mesék inasokról, fedélzetmesterekről, tisztekről, barbákról (parancsnokokról). A hajósok nagyon tudtak mesélni. Történeteik néha valószínűtlennek tűntek, de ott mindenki tudta, igazak.
Úgy 9 óra tájt köszöntünk el, Franci bácsi elkísért bennünket egészen a „Somogy” járójáig. Még Pireuszból volt jó szamoszi muskotályunk, igazi asszonybor, meghívtuk az öreget egy búcsúpohárra. Amikor az üveg kiürült (pedig, de leszólta az itókát!), indult vissza a hajójára, s mi úgy határoztunk, elkísérjük a kissé spicces fedélzetmestert. Meg hát mondanivaló is maradt bőven. Summa summarum, hajnali háromig kísérgettük egymást, míg rá nem untam, s a két hajó között mindegyik férfiembert a maga hajója irányába fordítottam.
Soha többet nem találkoztunk Heizer Feri bácsival. Nyugdíjba ment, aztán nagyon hamar az örök vizekre evezett. Nem tudott a tenger nélkül meglenni.
Vajon hogy néz most ki Mersin? Mekkorát alakult? Ott tanultam azokat az első török mondatokat, amelyeket minden magyar tud: „Cebim’de çok elma var.”, aztán „Ekmek küçük, Allah büyük!”.
Mersin nagyon messze van Muglától, úgy 900 km-re. Jó lenne újra látni, meg elmenni Szent Pál szülővárosába, Tarsusba. No, majd meglátjuk!
