Február 4.

Napok óta nem kerültem hozzá az íráshoz. Péternek mindent meg akartunk mutatni, mindent, ami ebbe a rövid időbe belefért. A másik gyerekünk is nagyon hiányzott, a kicsi unokákról nem is szólva!

            A marmarisi látogatást és gökçei intermezzót eddig még semmi nem tudta felülmúlni. Az a város egy földi paradicsom, az a találkozás felejthetetlen.  

            Szerdán vendégünk volt. Megérkezett Mustafa Arslan professzor Kütahyából. Kedvelhet bennünket, ha egy esti beszélgetés kedvéért 9 órát buszozott, és másnap ugyanennyit vissza. S kaptam tőle abból a gyönyörű virágból egy csokorral, amit egyszer már Kaposvárra is elhozott, s aminek a nevét nem tudom, de szépségével kevés virág vetekszik. A virágja és a levele olyan, mint a fehér violáé, a szára fás. Illatos és sokáig elél vízben is.

            Természetesen a beszélgetést egy jó vacsorával kötöttük össze. Ahogy már írtam, a törököket nehéz visszautasítani e téren. Most is terülj asztalkám volt, iskender kebab, pörköltszerű marhahús, körítésnek saláta, rizs, sült krumpli, édességnek mézes diós palacsinta, pisztáciás baklava, és a mézes-diós sült tök. Italnak ajran és ásványvíz. Ha ez így megy, komoly gondok lesznek a kilókkal.

            A beszélgetés négy nyelven zajlott: magyarul, törökül, németül és angolul. Néha összekeveredtünk, de ez így volt jó. Nevethettünk magunkon.

            Péternek szerdán már nagyon nehezen volt maradása, készült haza. Az utazása kalandos volt.

            Időben indultunk a milasi repülőtérre. Erősen havazott, néhol szinte vízszintesen esett. A hegyek oldalában kanyargó úton óvatosan hajtott minden autós. Jobb oldalon a hegyoldal mintha leszakadt volna, csak egy vékonyka műanyag szalag jelezte az út szélét a mély szakadék fölött.. Az olajfákat ellepte a hó. Fenséges látványt mutattak a hegyek, és bájos képet a hegyek oldalában meghúzódó házak füstölgő kéményei.

            A repülőtéren kiderült, a gép csak egy órás késéssel tud felszállni a rossz időjárás miatt. Péteren nyugtalanság lett úrrá, mi lesz, ha nem éri el Isztambulban a budapesti gépet. Apja nyugtatta. Aztán jobban láttuk, ha magára hagyjuk.

            Visszafelé úton csak az esővel birkóztunk, a hónak már híre-hamva sem volt. Gondolatunk Péternél járt. Hogy nyugtalanságunkat oldjuk, elsétáltunk a zöldséges piacra. Férjem most szembesült igazán az árumennyiséggel. Ő másfél km hosszúra taksálta a piac hosszát. Végtelen zavarban voltunk, ennyi és ilyen minőségű áruhoz nem szoktunk hozzá. A kistermelők legtöbbje hibátlan portékát kínált. Padlizsán, karfiol, zöldsaláták sokfélesége, paprika, mandarin, szőlő, gránátalma…, mint a mesében.

            Este hírt kaptunk Pétertől. Több mint egy órás késéssel indult el a gép. A Bodrum-Isztambul járaton mindenki a második osztályon utazott. Ezért a stewardesek kiválogatták a méretesebb utasokat, és ballasztnak átültették őket az első osztályra. Közöttük volt Péter is.

 Az isztambuli repülőtéren táblával várták Petit, s azonnal, soron kívül vitték a Malév géphez. Még beszállókártyája sem volt, azt is a helyiek intézték. Így sikerült elérnie az induló gépet. Az azonban a jeges kifutópálya miatt nem tudott felszállni, majd egy órát csak gurult a kifutópályán. Végül két órás késéssel landoltak Budapesten. Másnap reggel megszűnt a Malév.

Február 4.

Ma vendégségben voltunk. Melek kolléganőm meghívott bennünket anyja házába. A néni 78 éves, nagyon kedves asszony.

            A 150 éves ház Muğla óvárosa egyik zegzugos utcájában áll. Kétszintes, Melekék csak az alsó szintet lakják, a felsőt kiadták bérlőknek. A házhoz kicsi kert is tartozik.

            A házba lépve azonnal lehúztuk a cipőnket, a már kikészített papucsba léptünk. Majd köszöntöttük egymást a vendéglátóinkkal. Ott volt Melek két bátyja is. Egy kicsi szobába vezettek bennünket, berendezése hagyományos. A padlót beborította a szőnyeg (ahogy a ház minden helyiségét), középen kályha (törökül soba) ontotta a meleget. A kályha mögötti falon látszott, hogy ott egykor kandalló állt. A hosszabbik falak mentén két kanapé, a sarokban tv és egy asztal.

            Amikor leültünk, tradicionális módon újra üdvözöltek bennünket, megcsókoltak és kifejezték örömüket, hogy ott vagyunk. Aztán török kávéval kínáltak, ehhez mindenki „kapott” egy kicsit asztalkát. A kávé után jött a tea és a sütemény. Beszélgettünk, közben a néni igazi nagymamaként unokái fényképét mutatta. Az egyiknek a nyáron volt az esküvője, a másiknak meg a nyáron lesz. S közben egyre több rokon futott be magyarokat nézni. Kedves, szimpatikus emberek voltak valahányan. Hasszán, aki a nagypapa nevét viselte, elmondta, jön a baba, szeptemberre várják. Húgánál nemsokára eljegyzési ünnepség lesz, szeretettel várnak bennünket. Megígértük, ott leszünk.

Február 5.

Délután sokat sétáltunk az öreg városban. Nem lehet betelni ezekkel a szűk utcákkal. Az egyikben csak szabók, varrónők dolgoznak, a másikban egymást érik a pékek, a harmadikban valamilyen szerelők ügyködnek, aztán valahol csak bádogosok vannak. És mindenhol ott vannak a borbélyok, a teázók, és a döneresek, kebabosok, pidések. Apropó, pide. Tésztája kenyértészta. Nagyon-nagyon vékonyra kisodorják, meghintik húsos vagy sajtos töltelékkel, majd a széleit, mintegy csónakot formáznak belőle, felhajtják. Kemencében sütik. Amikor kiveszik, megkenik olajjal, majd felszeletelik négy darabba. Salátával tálalják. Nagyon jó.

            Közelünkben van egy „pide salon”. Két testvér süti reggeltől késő estig megállás nélkül e finomságot. Mindig tele van a boltjuk.

            A „salon” mellet van a hozzánk legközelebb eső pékség. Folyamatosan sütik a kenyeret. Sütnek fehéret, barnát, szezámmagost, lepénykenyeret, hosszúkást, szögletest, kereket, és csuda tudja, hány félét. Itt a legnagyobb kenyér félkilós, és napokig „friss” marad.

Február 6.

Ma kezdődött a szemeszter. Az oktatók megjelentek, a hallgatók még nem. Nekem csak csütörtökön és pénteken van órám.

            A mai nap délelőttjét az egyik bankban töltöttük. Bankszámlát kellett nyitnunk, hogy az autópályát használni tudjuk. Addig azonban nem nyithattunk bankszámlát, amíg nem kaptam az adóhivataltól adószámot. Nagyon szigorúan ellenőrzik a pénzforgalmat. Azonban erre a bankszámlára nem utalják a fizetésemet, annak egy másikban kellett számlát nyitnom. Lassan eligazodunk a török életben.

Február 7.

Az éjszaka szörnyű vihar tombolt. Az erős szél rázta az ablakokat, hordta az esőt, dörgött, villámlott. Alig aludtunk valamit.

            Reggel hallottuk, Marmarisnál hajókat tett a tengerpartra, Bodrumban meg hatalmas károkat okozott. Ma kimentünk az egyetemre, s egy 5 km-es szakaszon értünk felhőszakadást, jégesőt, dörgést, villámlást. Délután beszereztem egy gumicsizmát, abban fogok járni.

Február 8.

Fodrászt váltottam.  A lányokkal elégedetlen voltam. A városközpont legközpontibb utcájában lévő egyik szalonba kopogtattam be. Egy nagyon barátságos, aprótermetű leányzó és egy szálas fiú dolgozott az üzletben. Ez a szalon már minden tekintetben bizalomgerjesztőbb képet mutatott. Leültettek, teával kínáltak. Aztán a fiú a mosóba hívott, alaposan megmosta és – uram, atyám! – megmasszírozta a fejbőrömet. Nagyon kellemes volt. Neki már voltak segédanyagai. Használt mindenféle jobbítót, és bőséggel lakkot. Még a 3. napon is van frizurám. Kitartok mellette.

Február 9.

Különleges nap ez a mai. Megvolt az első órám. Nagyon izgultam, egész éjjel nem aludtam. Igaz, otthon is el szokott fogni az izgalom, ha először megyek be egy csoporthoz. S azt gondolom, ha ez nem történne meg, akkor abba kéne hagynom a tanítást.

            Az óra jól sikerült, legalábbis jó volt a visszhangja. Ez azon is lemérhető, hogy az óra befejezését követően, úgy két órával később, két újabb hallgató jelentkezett hozzám.

            Aztán hazaérve nagy meglepetés várt bennünket. Hogy is mondjam?! Bizony itt, a különböző építőipari tevékenységek során nem végeznek éppen minőségi munkát. Így a gyalogutakat nem kövezik, még csak murvával sem szórják fel, esőben tapossuk a sarat. Ahol van betonozott út, ott nem ajánlatos magasabb sarkú cipőben menni, mert az ember leánya könnyen elbotlik a csomókban. A lépcsőkkel is szűken, vagy inkább nagyvonalúan bánnak, azaz igen csak magasra kellett fellépni, ha pl. a járdaszintről a lépcsőházba be akartunk jutni. Valaki ezt észrevette, s ma, mire visszajöttünk, két helyre is építettek lépcsőt. No, nem csináltak nagy faksznit belőle, két betonoszlop darabot helyeztek oda.

            Nagy dohányzásellenes kampány folyik Törökországban. Mindenütt tilalmak, amit persze nem tartanak be. A török híresen nagy dohányos nép. Még a beígért büntetések sem tartják vissza őket, nem hogy a reklámok. S ezzel kapcsolatban megint előjött egy legendás hajós történet.

            Sok-sok évvel ezelőtt a Hajdúszoboszló nevű magyar hajó valamelyik török kikötőben rakodott. Mindenki tudta, hogy Törökországban a cigaretta jó üzlet, aki tehette, alaposan be is vásárolt valamelyik vámmentes helyen.

            Kikötés után azonnal beindult a tiltott üzletelés. Az I. tiszt bejelentette, neki is van eladó cigarettája. A török rakodók özönlöttek a kabinjához, s az ablakon keresztül dobálták be a bankjegyeket, s kiabálták: nekem öt kartonnal, nekem hárommal, nekem tízzel. Szegény chief ott ült a szofán, és csak kapkodta a fejét a sok pénz láttán. Ugyanakkor magában azon tanakodott, vajon kinek is adja el azt az egy karton cigarettát.