Március 23.
Reggel útra keltünk, Pamukkaleba készültünk. Csaba egész héten az útikönyvet és a térképet bújta, mindent kiszámított, mindent eltervezett. De elképzelése már az induláskor sérült: Brigi és Timi másfél órát késett. Ugyan időben elindultak, de az az autó, amelyik felvette őket, igen nagy kitérőkkel érkezett Muğlába. Így mesélték.
Először Aphrodisziaszba mentünk. Odáig az út, a táj változatos, elbűvölő! A hirtelen leszakadó hegyoldalak, máshol meg olyan gyűröttek, mint egy rossz szövetű szoknya, a harmadik helyen meg mintha a Teremtő szeretett volna építőkockával játszani! Kisebb-nagyobb kockákból hihetetlen türelemmel rakta egymásra az elemeket. Aztán egyszer csak elfáradt, s méregzöld fenyvesekkel borította el művét. Már ismerős volt ez a táj, hiszen jártunk már erre, de a vidék most új arcát mutajai. Ezernyi virág borította az út szélét, sárgák, fehérek.
A folyamatos haladást útépítők lassították. Törökországban mindenhol utat építenek. Ehhez azonban le kell bontani a hegyeket. Mielőtt az olvasó elszörnyedne, meg kell, hogy nyugtassam, ez egy kényszer. Mert azok a hegyek még mindig mozognak, a kőomlások, hegyomlások igen gyakoriak. Ám sehol sem, vagy csak nagyon ritkán lehet másutt a világban olyan helyet találni, ahol egy szép fa kedvéért arrébb viszik az utat néhány méterrel, vagy a védfalat úgy építik meg, hogy az ott álló fa ne sérüljön. Mosolyt fakasztó és szemet gyönyörködtető látvány, amikor a kétszer kétsávos út egyszer csak szétválik, mert mint egy kis szigeten ott áll egy fa, hogy néhány tíz vagy száz méter után ismét találkozzon a két sáv.
Aphrodisziasz felé tartva számos települést érintettünk. Erre felé, valószínűleg a hatalmas turistaforgalom miatt, tisztábbak, rendezettebbek a falvak, mint Muğla környékén. A földeken, a kiskertekben szorgoskodtak, az olajfaligetekben fákat metszettek, s mindenhol égettek. A füstszag bennünk, idősebbekben gyerekkori élményeket csalogatott elő. Mert nincs olyan falusi gyerek, aki ne szerette volna az őszi és a tavaszi munkák idején azokat a napokat, órákat, amikor öregapáink meggyújtották a szárazágakból összerakott máglyát. Az a füstszag valamiért nem volt bántó, inkább jókedvet hozott Mert ez a tűz a rossznak az elmúlását és az újnak a kezdetét jelezte.
11 óra felé értünk Geyrébe, Ennek a falunak a közelében terül el az egykori Kária több száz éven át nagy szerepet játszó városa, Aphrodisziasz. Az országút mellett kialakított parkolóban leállítottuk az autót, s kis traktorra szálltunk, ami díjtalanul a romvárosba szállított bennünket. Mondanom sem kell, hogy japán, dél-koreai turisták, nyugat-európai, amerikai nyugdíjasokkal volt tele minden. Mosolyogtak és fényképeztek.
Néhány gondolat a városról: eredetileg babiloni kultuszhely lehetett, s ez megkönnyítette az Aphrodité-kultusz kialakulását. A rómaiak is kedvelték, a filozófus császár, Marcus Aurélius támogatását is élvezte. A kereszténység csak nagyon lassan vert gyökeret, a pogány hagyományok erősen tartották magukat. Aphrodité szentélyét a bizánci uralom idején alakították át keresztény templommá, s ekkor a város már a Sztavropolisz nevet viselte.
Már a beléptető kapu mellett elámultunk. Mesterien megfaragott szarkofágok sokasága. Az útikönyvek figyelmeztetnek is, vigyázzunk, ne hogy leragadjunk a kapunál, mert a látnivaló még ezernyi. A Szebaszteion (Augustus császár tiszteletére emelt templom) romjai mellett elhaladva értük el a színházat. Láttunk már színházat Sztratonikeiában, Euromosban, Halikarnasszoszban, Kaunoszban, de ekkorát és ilyen épen maradottat még nem! A görögök emelték a hellenizmus korában, majd a rómaiak igazítottak rajta. Nézőtere 10 ezer embert fogadott be. A bizánciak erőddé formálták. Leültünk és csodáltuk az emberi kéz az emberi szellem csodáját.
Nem részletezem a látnivalókat, mert abból egy új útikönyv születhetne. Az agórák (északi és déli), a hatalmas római fürdők, a vízvezetékek, a csatornák, Aphrodité templomának fenséges látványa, Tiberius császár oszlopcsarnoka, az Odeon, a stadion.
A Stadion tökéletes állapotban fennmaradt, akár ma is lehetne versenyeket rendezni benne. 250 m hosszú 34 m széles. A lelátókon 30 ezer ember szurkolhatott a versenytőknek. Játékos kedvű török turisták, egész pontosan hölgyek éppen futóversenyt tartottak benne. A győztesnek gyorsan pipitérből virágcsokrot szedtem, s azzal jutalmaztam. A lelátón a társai „tomboltak”. Ugyan a versenynek volt egy „szépséghibája”, a jelenkori atléták nem követték az ókori szabályokat, azaz nem ruhátlanul versenyeztek. Amikor ezt több férfiember felrótta nekik, jóízű kacagásba törtek ki, és felhívták a figyelmet a korukra. Ugyanis a hölgyek mát túl voltak az ötödik x-en.
A több mint három órás séta megkoronázása a múzeum volt. Itt őrzik az ásatások során előkerült leleteket. Gyönyörűséges szobrok, domborművek kerültek ki a maga korában nagyon híres helyi mesterek műhelyeiből. A márványszobrok némelyike annyira tökéletes csiszolású, hogy elefántcsontnak is vélhetné a nézelődő.
Aphrodisziasz feltárása ma is folyik. Olasz régészek kezdték meg a munkát még az 1930-as évek vége felé, jelenleg angolok és amerikaiak dolgoznak a területen. A világ különböző tájain működő „Aphrodisziasz barátai” nevet viselő társaságok (is) támogatják adományokkal munkájukat.
Három óra tájban összeszedelőzködtünk, mert még el kellett érnünk Pamukkaléba. Brigi izgult a szállás miatt. A Pamukkale felé vezető úton a hegyeket bámultuk, a Karadağ tetejét még vastagon hó borította. Mellette a Baba Dağ magasodik, onnan hordták a márványtömböket az aphrodisziaszi szobrászoknak a fuvarosok. Az út egyre feljebb vitt bennünket, a hegyek között elterülő fennsík némely pontja az 1200 méter magasságot is elérte a tengerszint felett.. Nagyokat nyeltünk, fájt a fülünk. Nekünk, síksági embereknek szokatlan ez a magasság. Muğla csak 635 m-rel van a tengerszint felett.
Denizlin akartunk igazából túl lenni. Aki mostanság autózott már Törökországban, az tudja, nem könnyű eset. Igaz már írtam a muğlai közlekedésről. de hát Muğla kisváros, Denizli meg félmilliós. A rendőr megbünteti a szabálytalanul parkolókat (akkurátusan fényképezi a rossz helyen álló autókat), de szemet hunynak a piroson való áthaladáson, a zebrán áthaladó gyalogosok közé hajtáson, a jobbról előzésen, és még sorolhatnám az otthoni főbenjáró közlekedési bűnöket.
Denizliben kicsit eltévedtünk, a GPS elterelt bennünket, így egy 20 km-es kerülővel érkeztünk meg Pamukkaleba. Kicsi, jelentéktelen város, méretét Nagybajomhoz lehet fogni. Ugyanakkor érződik rajta az idegenek jelenléte. Épül és tisztul.
A szállodát sem találtuk meg könnyen. A neten azt lehetett olvasni, hogy a világhírű mészkő-jelenségtől 2 percre van, ebből arra következtettünk, hogy a szoba ablakból rá is látunk. Nos, egy helybeli segítségével jutottunk el szálláshelyre.
Egy fiatal férfi fogadott bennünket a recepción. A lányokat az első emeleten, bennünket a harmadikon helyezett el. A szobák elmaradtak az európai normáktól, de hát csak két éjszakát kibírunk – nyugtattuk magunkat. Végül van meleg víz és mosdó, az ágynemű is tiszta. Egy rövid pihenés után elindultunk felfedezni a városkát. Valóban 2 perc alatt kiértünk a főútra és láthattuk a fehér köveket. Azonban már esteledett, ezért csak a kerítésen kívülről csodáltuk a látványt.
Vacsorázni akartunk, s ha megálltunk egy pillanatra, azonnal vendéglősök, pincérek léptek ki az éttermekből és sorolták a fogásokat. Végül egy nagyon egyszerű lokantaş mellett döntöttünk. Leültünk, a pincér azonnal jött. A magyar beszéd hallatán magyarul köszönt, és bemutatkozott: Murat Pal vagyok. És magyarul folytatta tovább. Rácsodálkoztunk. Az üzlet miatt tanult meg magyarul? – faggattuk. Ha ez így lett volna, akkor mi csodálkoztunk volna igazán, mert magyarok ritkán vetődnek el arrafelé. Nem – válaszolta. Még kisiskolás volt, egy tanítója felhívta figyelmét magyar hangzású nevére. S hamarosan ez a tanítója kezébe adta – ahogy ő mondta – a világirodalom egyik legszebb regényét, a Pál utcai fiúkat. Ma is ez a kedvenc könyve. Ezek hatására kezdett el magyarul tanulni. Beszerzett könyvet, hanganyagot, és tanult. Amúgy nem tudta, honnan származik a neve.
Másnap bőséges reggeli várt bennünket a szállodában, igazi falusi reggeli: tojásrántotta, sajtok, zöldségek, méz, lekvár, vaj, tea és friss kenyér. Reggeli után azonnal indultunk a fehér kövekhez.
Aznap az elsők között váltottunk belépőjegyet. A levegő még friss volt, végül is még márciust mutat a naptár. A természet kőcsodáját az úttól elválasztó vízfolyás melletti padra telepedtünk, ott lehúztuk cipőinket. Cipőben nem szabad a kőre lépni. Kicsit elüldögéltünk, gyönyörködtünk az előttünk magasodó vakítóan fehér, különös formájú hegyben. Meg féltünk rálépni a hideg kőre, tartottunk a hideg víztől. Aztán csak nekivágtunk. A hideget nagyon gyorsan megszokta a talpunk, élvezettel tapicskoltunk a hol meleg, hol hideg vízben. A kellemetlen az volt, amikor nem volt víz a lábunk alatt. Olyankor érzéketlenné vált a talpam.
Egyre gyarapodott a köveken járkáló turisták száma. Találkozásokkor boldogan köszöntöttük egymást (tényleg boldogság sugárzott mindenkiről, mert mindenki nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy ott lehetett, azon a helyen járhatott), és jöttek az elmaradhatatlan közös fotók. Nem vicc! Mindenki mindenkivel fényképezkedett!
Amikor felértünk a magaslat tetejére, előttünk terült el az ősi Hieropolis. Csak úgy találomra indultunk el az egyik irányba (mert, hogy soha sem szerettük a hagyományos utakat). A rómaiak építette városfal, a római kapu, a bizánci kapu és mindenhol heverésző oszlopmaradványok. De ami igazán elbűvölt bennünket, az a viruló virágszőnyeg. Egy krókusz féleség pompázott különleges bordó színben, keveredve különböző aprófejű sárga, fehér virágokkal.
Felmásztunk a római színházhoz. Épsége meglepő, sőt egyre több helyen tapasztalható, rekonstruálják az ókori épületeket. Itt is ezt teszik. Az új kövek jól elütnek a régitől, de mégis harmóniában vannak. Egy félórás üldögélés a nézőtéren elég volt ahhoz, hogy a nyakunk jól megégjen az erősödő napsütésben.
Szent Fülöp templomához magasabbra kellett másznunk. Jézus választottja itt szenvedett mártírhalált 87-ben. Feltehetően a sírja befogadására (és a zarándokok méltó fogadására) emelték a hatalmas bazilikát a bizánciak az V. században. A romjaiban is fenséges centrális elrendezésű építmény kapui felett a Dávid-csillag és a kereszt évszázadok óta békességben el van egymás mellett. A templom körül temető. Szarkofágok, szarkofágok, szarkofágok mindenhol. És ásatások. A föld itt nagy kincseket rejt még. Ahogy közelítettünk Fülöp templomához, egy török asszony futott felénk. Bizánci pénzérméket kínált eladásra. 50 eurót kért darabjáért. Persze, nem vettük meg, pedig a végén már harmincért is adta volna.
Fülöp templomától a déli agóra felé vettük az utunkat, aztán a római fürdő és még egy temető. Ez utóbbi nagyon érdekes. Álsírok tömegét rejti. Hieropolis hőforrásai már az ókorban is látogatottak voltak, gazdagok keresték a gyógyulást testi bajaikra. A betegségeiket temették el a hatalmas szarkofágokba, mauzóleumokba. A sírok formája roppant változatos. Volt közöttük kör alakú, mint hajdan Etruriában, szögletes, többszintes, aztán kisház tetején szarkofág. (Azt nem tudom, hogy a méreteket a gazdagság, vagy a betegségek mennyisége és súlyossága határozta-e meg.)
Már jól bent jártuk a délutánban, amikor bementünk a fürdőbe, ez egy ókori fürdőmedencék köré épült vendéglátó ipari komplexum. Egy medence, benne oszloptöredékek, oszlopfők, és a lefolyó (átfolyó), ami tkp. táplálja a külszíni mészkőlerakódásokat. Kevesen fürödtek, annál többen ettek. (Persze, mindenki meggondolta, hogy levetkőzve, fürdőruhában elvonul-e a dönert, bureket eszegető, fagylaltot nyalogató, sört kortyoló emberhad előtt.) És volt még egy szolgáltatás, amely igen népszerű volt. Dr. Fish! A bátrak (és az azt megfizetők) apró halakkal teli medencébe dugták lábukat, és a kis falánk jószágok leszegették a lábakról az elhalt bőrt. Micsoda pedikűr! (Közülünk Csaba volt bátor.)
Már esteledett, amikor visszaindultunk a szállásra. Újra a kövek szélén ültünk, és húztuk le cipőinket. S ahogy mindenki, mi is bizonytalanná váltunk, hogy tényleg itt jöttünk-e fel? Ugyanis a reggeli hófehér kövek rózsaszínűek, kékek, szürkék voltak. S amikor már lentről visszanéztünk, a kőfal egy nagy darabja teljesen sárga volt.
Hálás vagyok mindennek és mindenkinek ezért a napért, hogy ott lehettem! Hogy újra gyerek lehettem a virágos mezőben, hogy ott ülhettem a római színházban, hogy láthattam azt, hogy valamikor a Dávid csillag és a kereszt jól megfért egymás mellett.. Olyan ez, mint Edit barátnőm és én. Jól megvagyunk egymással.
E természeti képződmény pusztul. Eltűnőben van az azt tápláló, az azt fenntartó víz. Sok szálloda épült „rá”, elapasztották a vízét. Most, talán még nem későn, hoztak törvényt a szállodák ellen, de a terület majd 2/3 része már kiszáradt. Úgy 40 évet jósolnak a fennmaradására.
Másnap korán kijelentkeztünk a szállodából, elmentünk Karahayitba. Mindenki ajánlotta ezt a Pamukkaléhoz közeleső kisvárost vörös színű gyógyvize miatt. Az tény, hogy a kevesebb turista ellenére, pezsgőbb az élete. Szállodák egymás hátán saját fürdővel, az üzletek is egymás nyakán, ahogy ez lenni szokott. A wellness fürdőként jelzett fürdő teljesen a város végén van. Úgy terveztük, megfürdünk, sőt én úgy gondoltam, kipróbálom a messze földön híres török masszázst. Hát…, ha csalódódás nem is, de meglepetés az ért bennünket. Bár a fürdő már nyitva volt, az árusok is kitelepedtek, a vendégek is jelentkeztek (nem csak mi), de a fürdő még nem készült fel a vendégek fogadásra. A medencékben békák tanyáztak, minden elmocsarasodott. A masszázs szalon ugyan már nyitva volt, csak a masszőr elcsavargott, s elő sem került ott-létünk idejére. Egy órai téblábolás után elindultunk Ladonikeiaba.
Az ókori Ladonikeia ismert lehet a Szentírást olvasó ember előtt. Azon hét város közé tartozott, amelyek szerepelnek a Jelenések könyvében. Jézus Krisztus hitük megtartására intette őket. A ladonikeai gyülekezet se hideg, se meleg nem volt. El kell, hogy mondjam, az egyik templomromnál felolvastuk a várost érintő fejezetet a Szentírásból. (Senki nem gondol arra, hogy Törökországba is lehetne keresztény zarándoklatokat szervezni.)
A város az ókorban a nagyon finom gyapjúszövetéről vált híressé. Abból készítették a „ladonikeiai” néven ismert divatos ruhát. Ezt a várost is, akár a többit, földrengés pusztította el.
A romterületen hatalmas munkálatok folynak. Zajlanak a feltárások, és a legnagyobb templomát rekonstruálják. Aki odamegy, fürdők, odeonok, buleterionok, színházak, tornacsarnok, stadion romjait láthatja.
A három napban kegyes volt hozzánk az időjárás, csak hazafelé vezető úton kezdett el esni az eső. Sokat láttunk, nagyon elfáradtunk.
