Április 25.
Csaba elment. Végül fél 8-kor indultak el. Jól tudtak haladni, csak Çanakkalénál volt némi zavar. Ugyanis április 25. Törökországban emléknap. 1915. április 25.-én angol és francia csapatok együttesen támadták a törököket Gelibolunál. (ha jól emlékezem, erről az eseményről szól a Galipolis c. film.) 250 ezer török katona lelte halálát az ütközetben. A hegy oldalán messziről jól olvasható: Dur yolcu! – Állj meg vándor! (Ahogy egykor a perzsák ellen küzdő spártai katonák, a törökök is megcselekedték, amit megkövetelt a haza.) Ezen nap környékén százezrek zarándokolnak a csata helyszínén felállított emlékműhöz és a katonai temetőbe. Az idén a başbakan, Erdoğan is tiszteletét tette.
Szóval, némi bolyongás, útkeresés után megtalálták azt a kikötőt, ahonnan az átkelő hajó indult az európai partokhoz. Onnan már folyamatosan haladhattak tovább.
Április 28.
Tegnap fél kettőkor találkoztam Melekkel. Egy megemlékezésre voltam „hivatalos”, az egy éve meghalt nagybátyja emlékére tartották. Az öreg város szélén álló emeletes házba mentünk. Az ajtó előtt tornyosuló cipők jelezték, hová kell becsöngetni. (Ez alkalommal tanultam egy praktikus dolgot: ha legközelebb vendégségbe megyek, kell magammal vinni egy papucsot.)
A lakásban már sokan ültek, fiatalok, idősebbek, öregek. Mindannyian nők. Úgy tűnik, a temetési szertatáson a férfiak vesznek részt, a megemlékezésen a nők. Családtagként fogadtak, a jelenlévők közül már ismertem néhány asszonyt. Csendben üldögéltünk, halkan beszélgettünk.
A szertartás két órakor kezdődött el. Mindannyian kendőt tettünk a fejünkre (előre mondták, hogy vigyek magammal), és elkezdődött a szertartás. Arab és török nyelven halotti énekek és imák egy teljes órán keresztül. Minden felvételről ment, kihangosítva, a körzetes dzsámiból jött egy ember, s ő hozta a felvételt és a hangosító berendezést. (Az arab szövegeket már az idősebb korosztály sem ismeri.) Velem szemben egy szép arcú, de megkeményedett vonású nő ült. Kezei férfiasak, megdolgozottak. Lábai erősek, izmosak. Fején fekete kendő. Arca rezzenéstelen, nyugodt, szelíd mosollyal, mint egy szoboré. .A könnyei lassan csorogtak. Egy éve temette el 17 éves fiát, betegségben halt meg - súgták. Nem tudtam levenni a szemem róla, csak néztem. Nagyon távol volt, a gyereke kezét foghatta. (Zinner Zsuzsi anyját juttatta az eszembe. Zsuzsi sírjához a ballagás napján mentem, egy csokor virágot vittem neki. Édesanyját ott találtam, a sírt rendezgette. A vállamra borult. Könnye a bőrömre folyt, égetett. Soha olyan forrónak nem éreztem még könnyet.)
A szertartás felénél egy asszony körbejárt, mindenki kezére rózsavizet öntött. Aztán mindenki kezet fogott egymással, majd minden kézfogás után mindenki végigsimította a maga arcát.
Az imádkozás és az ének végeztével levettük a kendőnket, és kezdődött a „tor”. Mindenki kapott egy keşkeknek nevezett ételt, talán a kására tudnám leginkább hasonlítani, aztán böreket és édességet. Ital az ayran volt. Csendben falatoztunk, de már felszabadultabban beszélgettek a jelenleévők. Kicsit vártunk, üldögéltünk még Melekkel, aztán elköszöntünk, és elindultunk egy sétára.
