Április 7.
Készülődünk Húsvétra.
Hetekig kerestük a sonkát. Kaptunk tippeket, hol találhatunk, de minden próbálkozásunk sikertelen maradt. A legközelebbi biztos hely Ízmir lenne, de az túl messze van. Így maradt a lengyel pulykasonka. Tormára sem akadtunk. Még a szótárban sem. Tojást azonban festünk, egészen különleges keretek között. A különleges ez esetben annyit jelent, hogy eljönnek hozzánk a magyar nyelvet tanuló hallgatók, és együtt festjük meg a húsvéti színes tojásokat. Azonban, ez sem egy sima ügy. A hagymahéjat könnyű volt beszerezni, mert a piacon kaptunk az árusoktól. Ugyan egy kicsit értetlenkedtek, minek az nekünk, de amikor meghallották, egy cseppet sem csodálkoztak rajta. Az 1920-as évekig errefelé is éltek görögök, azért távozásukkal (elűzetésükkel) nem múlt el minden nyomtalanul. Szóval, van hagymahéj, de a díszítéshez festék kellene. Vettünk vagy ötféle festéket, de mindegyik alkalmatlannak bizonyult. Ui., hogy ne süljünk fel, próbákat csináltunk. (A próbálkozás együtt járt a folyamatos tojásevéssel.) Csak méhviaszt találtunk, de az sem jó, marad a karcolás vagy más egyszerű eljárás. Majd csak lesz valahogyan!
Főztem a gyerekeknek hagyományos magyar ételt. Gulyást kértek, azt hallomásból ismerték. Remélem, ízleni fog.
Tegnap nagypéntek volt. Hiányzik a keresztút. oda el szoktunk menni. Csaba felolvasta a keresztre feszítés történetét. Holnap a Feltámadás fejezet lesz soron.
Hiányzik a család. Hiányzik az kicsik izgatott várakozása, az öröme az ajándékok láttán, a közös családi reggeli, ebéd, a vidámkodás. Most kettesben, magunkban ünneplünk.
Holnap elmegyünk ebédelni itteni barátainkkal, mi látjuk vendégül őket, egy kis család-pótlás. Kinéztünk egy kellemes éttermet, odamegyünk. És persze azért a szokásos pudingtortát elkészítem, Csabám nagyon szereti. (Meg odahaza a gyerekek is.)
Április 8.
Izgatottan készülődtünk a lányok fogadására. Kicsinosítottuk a lakást, szépen megterítettünk. Délután háromnegyed kettőkor kopogtak először az ajtón. Négyen érkeztek: Melek, Ayşe, Gülsün és Sezgin. Többen nem jönnek – mondták. Hamar hozzáfogtunk az evéshez. A gulyás finom volt. Pont olyan, mint egy török étel – mondták.
Még nem fejeztük be a második fogást, amikor megint kopogtak. Jó félórás késéssel befutott Nagehan és Meryem. (Sok gyerek kapja Törökországban a Ísa (Jézus), Meryem (Mária) Musa (Mózes) nevet). Gyorsan asztalhoz ültettük őket is, hogy utolérjenek bennünket. A süteményt már együtt ettük, volt édes és sós, mindegyiket a lányok hozták.
Három óra tájban elindult a tojásfestés. Először is, megmutattuk nekik, milyennek kellene lennie a kész, megfestett tojásnak. Erre számtalan példát találtunk az interneten.
Míg a hagymahéjban főtt a tojás, addig a lányok a viaszos technikával próbálkoztak. Gyönyörű motívumokat rajzoltak a tojásokra. Csaba lóherét és borostyánlevelet kötözött a tojásra, úgy tette a forró vízbe. Sokféle technikát kipróbáltak – sikertelenül. A megfelelő festőanyag hiányzott. Csak a hagymahéjban kifőzött tojásokat sikerült úgy, ahogy megfesteni.
Vidám délután volt. Beszélgettünk a Húsvétról, a húsvéti hagyományokról. Közben a mi életünkről is kérdezgettek.
Kicsit pótolták a családot. Szép délután volt.
Amikor magunkra maradtunk, furcsa volt a csend. Rendet tettünk, átöltöztünk, s elmentünk egy itteni templomba, egy dzsámiba. Az imám barátsággal fogadott bennünket. Engem rögtön felküldött a felső szintre, a nők helyére, Csaba a férfiak imaterében merült el a gondolataiban.
Április 11.
No, ez is elmúlt. Mármint a Húsvét. Vasárnap elmentünk ebédelni Habibével, Melekkel és Melek édesanyjával. Az étterem egy kicsinyt lármás volt, a jó idő odacsalogatta az embereket. Az ebéd viszont finom. A leves az obligát lencsekrém leves, a másodikat mindenki kedve szerint választotta. A végén édesség.
Ebéd után megint magunkra maradtunk. Hogy kellemesen múljon a délután, elmentünk Akyakára. Hajóztunk egyet a természetes akváriumban a természet csodái között, sétáltunk a tengerparton. A bátrabbak már belemerészkedtek a vízbe. A vendéglők teraszai tele voltak, kávéztak, teáztak, eszegettek az emberek. Hat óra táján indultunk haza.
Az esténk békésen telt addig, amíg a radiátor a nappalinkban nem mondta fel a szolgálatot, szökőkútként kezdett dolgozni. Mindent elöntött a sáros, iszapos fekete víz. Elázott az összes könyvem, füzetem, szótáram, a szőnyeg, a bútor. A falon folyt a fekete iszap, a teraszon állt a fekete sár. S mindez este 10 órakor.
A radiátort hamar lecserélték, de ott maradt a takarítás, és hát az összes elázott holmi. A füzeteket, jegyzeteimet ki kellett dobni, nem volt megmenthető. A könyveket „kimostam”, kitettem a másik erkélyre száradni. S amit lehetett, feltakarítottunk. Uram, Isten! Mi lesz a könyvtári könyvekkel?! Azokkal hogy számolok el? Mindegy, nem tehetek e természeti csapásról. Vagy megértik, vagy nem, és majd fizetek.
Várakozással és takarítással telt el a hétfő. Minden fontos ember eljött megnézni a rombolást, sajnálkoztak és elmentek. Először úgy volt, hogy kicserélik a padlószőnyeget, de délutánra megváltozott az álláspont. Hoztak takarítógépet, ipari méretűt, és rendbe tették úgy, ahogy a szobát. A falon elkenték a maszatot, az erkélyt fellocsolták vízzel (Csaba takarította fel rendesen, mert hogy azt is elárasztotta a szennyes víz), és tegnap vett festéket, hogy a szembeötlő maszatot eltüntesse. A könyveim viszont odalettek.
Csaba kéthét múlva már hazafelé tart. Itt meg elkezdődött a búcsúzkodás. Tegnapelőtt reggelire voltunk hivatalosak (felért egy diplomáciai berkekben szokásos villásreggelivel), tegnap uzsonnára mentünk. De olyan mennyiségű és minőségű étellel, hogy vacsorázni már nem kellett.
Hiányoznak az otthoni hírek, a barátok. Hiába, a dicsőség és a barátság elmúlik, mindenki felejthető, ebben teljesen igazuk volt a rómaiaknak.
