Március 9.

Gyönyörű napsütésre ébredtünk, igazi kiskabátos napra. Nagy örömünkre az elkövetkező napokra ilyen időt jeleznek.

            A kampuszra csak délben, ebédre mentünk ki, az órám pénteken csak fél kettőkor kezdődik.  Ma nem jöttek el sokan, hétvége van, inkább hazamentek, meg hát a jó idő is beköszöntött. (Érzik a fűszagot!) Mindössze négy hallgató ült az órán. Meglepetésemre, Kurtuluş szemüvegben. Még az első találkozáskor kértem, menjen szemészhez, mert gond van a szemével. Szinte ráfeküdt a könyvre, úgy olvasott. Akkor tiltakozott, hogy csak fáradt, de úgy látszik, még sem hagyta nyugton a kérésem. Elég erős szemüveget kapott. Ma csak annyit mondott: igaza volt, tanárnő.

            Fél négyig dolgoztunk, aztán összekészülődtünk, s elmentünk falura. Egész pontosan Yeniköybe. Ez a település szinte már összeépült Muğlával, de a falu egyik része megőrizte régi arculatát. Melek nagynénje és nagybátyja lakik ott. Két nagyon kedves idős ember, mindketten túl a nyolcvanon. .

            A két kis öreg a falu egyik régi utcájában lakik egy újabb házban. Igazán nagy szeretettel fogadtak bennünket: nyitott kapuval, az udvaron terített asztallal. A néni a botjára támaszkodva a kapuban várakozott ránk. Ő még hagyományos viseletet hord, azaz színes bugyogót. A bácsi nyolcvannyolc esztendő minden terhét magán viselve az asztal mellett várakozott. Még két asszony volt ott, két segítség, az egyik a lányuk, a másik egy szomszédasszony.

            A somogyi gánicához (dödölléhez) hasonló ételt tettek elénk. A formája és az íze egészen olyan volt. Meg házilag sütött kenyeret és ugyancsak házilag sütött édes tésztát. És persze teát minden mennyiségben. Közben fényképeket készítettünk: csoportosan, kettesével, hármasával. Vendéglátóink kértek magukról egy közös fotót. Gyönyörű lett.

            Melek mesélt nagyszülei régi, kétemeletes, hagyományos faszerkezetes házáról, gyerekkora kedves nyarairól. Mutatta, hol volt a ház. Feltűnt, hogy az udvaron áll egy külön épület, akár a régi magyar falusi portákon. Pont szemben a lakóház konyhájával. Mi az az épület? – kérdeztem Meleket. Válasz helyett felállt és odavezetett. Hát kérem, az nyári konyha volt. Itt is, ha kijön a jó idő, mint régen odahaza a falvakban, kiköltöznek a nyári konyhába. Ott főznek, ott esznek, ott élnek a hideg beálltáig.

            A házhoz hatalmas kert is tartozik. Mondják, az öregek dolgoznak benne, mert nem tudnak nyugton elmaradni. Kell nekik a munka. (Férjem nagymamája jutott eszembe, aki egyszer azt mondta: addig vagyok ember, amíg tenni tudok valamit.) A kert egyik részében egy kisebb olajfaliget, a fák alatt virágtenger, százezernyi pipitér (törökül papatya). 

            Az udvarban sok macska heverészett. Kérdeztem, hány macska tartozik a családhoz? Válaszolták, kettő. A többi gazdátlan. S mint jó emberek, gondozzák a próféta kedves állatait.

            Körülbelül egy órát töltöttünk el náluk. Búcsúzáskor, ahogy odahaza is szokták, adni kellett valamit a városi népnek. Tojást kaptam, kilencet. Megint elérzékenyültem, s azt az időt juttatta eszembe, amikor még a szüleink éltek. Akkor is került mindig tojás a táskába.