Április 19.
Közeleg Csaba elutazása. Ennek biztos jele, hogy megérkeztek Bandiék. Milasba mentünk értük a reptérre. Időben elindultunk az útépítések miatt. Mugla után már elkészültek a munkákkal, de Milas közelében csak lépésben lehetett menni. A repülő érkezése 9.55-re lett volna esedékes, de közel kétórás késéssel landolt.
Április 26.
Az írással elmaradtam. A programokkal zsúfolt napok nem adtak rá alkalmat. Nos, ott hagytam abba, hogy Bandi és Jutka megérkezett. Másnap délelőtt egy kicsinyke pihenés, ebéd az egyetemi menzán, és mivel a hallgatók nem jöttek órára, elmentünk Marmarisba és Akyakára. Marmarisban sétáltunk egy keveset, Akyakán meg hajóztunk. Most is új arcát mutatta az öböl. Az előző napi esőzések miatt a víz magas volt, a vadmadarak és a teknősök menedékbe bújtak. A víz most valamivel tisztább volt, mert az előző napi hatalmas szél egy helyre sodorta a szemetet.
Szombat. Már régóta terveztük ezt a kirándulást. Csak annyit tudtunk, Ephesosba (Efes) megyünk. A főszervező Melek és Müjdat volt. A magyarul tanuló diákokkal keltünk útra. S mivel volt hely a buszon, Brigit, Timit, Bandit és Jutkát is magunkkal vittük. Hétkor indultunk az Atatürk szobor mellől.
Az út gyönyörű vidéken vezetett. Változó magasságú hegyek, szelíd lankák között, falvak mellett ment a busz. A hegyek különösen érdekesek voltak, a köveket el is neveztük ingóköveknek. Olyan volt az egész, mintha a hatalmas tömböket egymásra hajigálták volna. Az egyik egy asztalt, a másik meg óriási gombát formázott. Sokféle alakzatot öltöttek a sziklák.
Egy kisvárosban megálltunk reggelizni. A török utak mentén léteznek olyan vendéglők, amelyek reggeliztetésre rendezkedtek be. Egymás mellett sorjáznak, s a buszsofőrök az általuk kiválasztott étterembe viszik az utasokat. A reggeli mindig és mindenhol ugyanaz: sajt, olajbogyó, tojás, zöldségfélék, méz, dzsem, friss kenyér, tea.
Ephesosba 10 körül érkeztünk. A borsos, 25 lírás belépő megvásárlását követően mentünk a romkertbe. Lenyűgözött a hajdani építészek művészete, technikai tudása. Ephesosban napokat el lehetne tölteni. Csak néhány csodát mondanék: templomok, a tanácsház, a római fürdő, az üzletsor, a Celsus-könyvtár (lám így is lehet egy apának emléket állítani), az agora, az ötvenezer főt befogadó színház, és ugye itt találták meg a világcsodának számító Artemisz szobrot. Ott bolyongtunk, lökdösődtünk a milliónyi turista között. Mindent elárasztottak az amerikai, a holland, a német, az olasz nyugdíjasok, a japánok és a kínaiak. És csoda!, magyarok is voltak, kalocsai diákok kísérőikkel. Ők egy izmiri gyermekfesztiválon szerepeltek, és elugrottak Ephesosba. És milyen kicsi a világ! Török kísérőjük egykoron tanult Magyarországon, és gyorsan elmesélte, hogy bizony ő Kaposvárra udvarolt a Nyár utcába. Közös fénykép, kis ajándék a kalocsaiaktól a török diákoknak, aztán ballagtunk tovább, amíg fel nem tartóztatott bennünket egy macska. Szegény jószág éhes volt, de nagyon. Valószínűleg megérezte a hátizsákban a szalámi illatát s egy hirtelen ugrással Csaba hátán termett, és eszeveszett nyávogással és kaparással próbált ételhez jutni. Nagy nehezen kivettem a zsákból egy szendvicset, leültem egy kőre, ám a macska akrobatákat meghazudtoló ugrásokkal próbálta a szendvicset megkaparintani. Én meg próbáltam a fóliából kibontani. Néhány percnyi hadakozás után hozzájutott az élelemhez, még az sem számított Allah kedvencének, hogy tulajdonképpen disznóhúst eszik. Felfalta az egészet, s utána már figyelemre sem méltatott bennünket.
Ephesosból Şirince felé, a Menderes folyó völgyébe vettük az irányt. Ez a vidék Törökország leggazdagabb vidékei közé tartozik. Talaja jó minőségű, alkalmas a kertészkedésre. Gyümölcsöt, olajbogyót, burgonyát termelnek, ám a lakosság egy része a nagyon jól jövedelmező virágkertészettel foglalkozik. A hegyek oldalában meg hatalmas szőlőskertek vannak. Errefelé nem nagyon jók a borok, túl szárazak, savasak. A jó borok Denizli környékén és Trákiában teremnek. Itt inkább a gyümölcsből készült borok a népszerűek. Kedvelik az áfonyából, az eperből, a dinnyéből, a szilvából, a ribizliből, a barackból, és minden létező gyümölcsből készült borokat. Şirinceben minden második házban borkóstolásra rendezkedtek be. De nem szaladjunk előre, mert előbb még hegyet kell mászni. Şirince ugyanis a tengerszint felett jó magasan fekszik, az odavezető út bizony keskeny és kanyargós, meredek hegyoldalon vezet.
Az Efestől Şirincéig tartó kb. 50 km-es utat elég gyorsan megtettük. Leparkoltunk a település szélén. Mindenhol turistabuszok, mindenhol turisták.
Összeszedelőzködtünk, elindultunk, és hamarosan elakadt a lélegzetünk. Egy élő skanzenbe érkeztünk. A hegy oldalában kisebb nagyobb hófehérre meszelt házak, mindegyik a helyi építészet hagyományait követi. Mindegyiken gyönyörűen megmunkált fagerendák, mesterien megfaragott ablakkeretek. Az utcák egymás felett sorakoznak, lépcsők vezetnek az egyikből a másikba. A falu egyik magaslatán a korai középkorból származó Szent János tiszteletére emelt ortodox templom. Belül üres, érdekes módon csak Jézus Krisztust ábrázoló freskók maradtak meg. Üveg mögött őrzik őket. A templom előtt kicsiny kút, Szűz Anya szobrával. Ez a falu is görög falu volt egykoron….
Az utcákat ellepik a helyi árusok. Mindent árulnak: kínai játékokat, Rubik kockát, keresztény és muszlim emléktárgyakat, divatos pólókat, „eredeti hagyományos gyárilag előállított kézimunkákat”, szappanokat, és persze a helyi készítésű termékeket, leginkább olívaolajt, mézet, lekvárokat, bort és frissen sült kenyeret. Sőt az egyik étteremben gulyást (gulasch) is kínáltak. Öreg nénikék ülnek a padokon, és az éppen nyíló virágokból koszorúkat fonnak. A gyorsan hervadót egy líráért adják, a tartósabbat kettőért. Azt gondoltam Şirince látványát semmi nem múlhatja felül.
Şirinceből Ödemişbe, Müjdat szülővárosába mentünk. Müjdatról tudni kell, ritka kedves ember. Már második éve birkózik a magyar nyelvvel, kisebb-nagyobb sikerrel, de nem adja fel. A neve, Müjdat örömöt jelent. Biztos vagyok benne, hogy tényleg nagy öröm a szüleinek, testvérének, és minden barátjának. Igaz lehet: a nevünk magában rejti személyiségünket is.
Ödemiş 75 ezer lakosú város, a Menderes völgyében. Lakosságának nagy része kertészkedésből él. Éppen piacnap volt a városban. Óriási mennyiségű áru, színes öltözetű emberek, hatalmas tumultus. És itt ebédeltünk. No, nem a bazárban, hanem egy lokantasban próbáltuk ki az Ödemiş köftét. Azt kell mondanom, nagyon finom. Természetesen birkahúsból készült, sült paradicsommal, csípős paprikával és meleg lepénykenyérrel tálalták. Emlékezetes marad sok szempontból is.
Ebéd után elsétáltunk a bazárba, majd teáztunk egyet, Müjdat édesapjának vendégei voltunk mind a tizenheten. Kicsit mókáztunk, figyeltük a helybelieket, aztán elindultunk az utolsó meglátogatásra kijelölt városkába, Birgibe.
Birgi még a szeldzsuk törökök korában volt fontos központ. Dzsámija a 13. századból származott, és nem kupolás. A belső terében gyönyörűen faragott ajtók, térelválasztók, az általunk jól ismert liliomos-palmettás motívumokkal. Meglepetésünkre, az ablakokon tisztán és egyértelműen kivehető Dávid-csillagok. Kérdeztük az okát. A válasz egyszerű, mondta a dzsámiban dolgozó és angolul kitűnően beszélő idegenvezető, a legnagyobb szentjük egy zsidó volt. Kedves olvasóim, ki érti ezt?! Miért vált ilyenné a világ?
A dzsámi mellett négy sírt magába rejtő épület állt. Magának az építménynek a kupolája hasonlít a római Pantheon kupolájára. A négy sír mindegyike a Próféta zöld zászlójával van letakarva. A helyi Mehmet bej gyermekei nyugszanak ott a 14. század óta. Odébb egy magányos épület, szintén egy sírt rejt magába, Mehmet bej fiatalon elhunyt lányáét. Az épület lépcsőjén tulipánmotívum, a síron friss virág, a fejfán piros kendő. Jelzi, fiatal volt a halott.
A tér látványosságai közé tartozik Mehmet bej szobra. Mehmet bej kitűnő tengerész és hadvezér volt. Tudta, hajózni kell! Teljes páncélzatban ábrázolták, mellén turulmadárral, a mi történelmünkből jól ismert pajzzsal. Mintegy vigyázza gyermekei sírját.
Elmentünk a városka temetőjébe is. A kapuban törpenövésű testvérpár várta az adományokat. A temető, ami zarándokhely, amúgy dervisek sírjairól nevezetes. Egymás mellett sorakoznak a különböző korokból származó sírok. Hétszer kell ezeket a sírokat meglátogatni, és utána lehet Mekkába zarándokolni. Több fejfán színes kendő, egy fán színes szalagok. Fiatalon elhunyt nők sírjait jelzik.
Visszamentünk a városba. Átkeltünk a városkát átszelő folyócskán, megcsodáltuk a fátyolvízeséseket. Természetesen a fényképezőgépek csattogtak. Müjdat jóvoltából bemehettünk egy hagyományos török portára. Közvetlenül az utcáról egy sokfunkciós fedett térbe léptünk. A helyiség egyik sarkában a konyha volt, szabad tűzhellyel, polccal. Ott készítették az állatok eledelét is, valamint ott állt a család motorkerékpárja is. A bejárattal szemben és jobbra az állatok lakhelye volt, pontosabban istálló. Az egyikben három tehén a másikban egy kisborjú. Ugyancsak innen, ebből a térből lehetett egy lépcsőn felmenni a kissé düledező lakóházba.
A házból kilépve szűk utcákban „bújócskáztunk”, majd visszamentünk a főutcára. A szerájba szerettük volna bekönyörögni magunkat. Bíztunk abban, megesik valakinek a szíve a távolról érkezett turistákon. Mert azt már tudtuk, a 18. századi oszmán építészet gyöngyszeme zárva van szeptemberig, mert restaurálják. A szeráj kertjében öregnéne üldögélt a napon, kötögetett és szívta cigarettáját. Kiabáltunk neki, szólongattuk, integettünk neki, ő visszaintegetett, majd a kapuhoz csoszogott és jelezte, ő süketnéma. Előtte Müjdat járt így, ő információért faggatott egy férfit, akiről nagyon gyorsan kiderült, süketnéma. Többet nem akartak török barátaink „tévedni”, ezért egy láthatóan beszélni tudó férfit állítottak meg. Külföldi volt, egy szót sem tudott törökül. Tovább nem próbálkoztunk. Körbejártuk az épületet, amennyire lehetett bekukucskáltunk a kertjébe. A falak festése, pontosabban a falakra festett képek elragadóak voltak, az élet szeretetéről árulkodnak.
Az utcák itt is lépcsőzetesen futnak a hegy oldalában. Itt-ott kőbe faragott jelenetek, az egyiken táncoló férfiak. Aránytalan alakok, de mégis van erő, kecsesség, büszkeség a táncosok tartásában. Azt mondták, égei táncot járnak.
Visszafelé úton még bementünk Müjdaték kertészetébe. Édesanyja nagy örömmel fogadott bennünket. A szülők dísznövényekkel és haszonnövényekkel egyaránt foglalkoznak. A kertben a csemeték mellett gyümölcsfák. Az egyiknek nekiestek a török gyerekek, és élvezettel habzsolták az eriket, magyarra fordítva: a szilvát. Egész pontosan az éretlen szilvát. Állítják, sóval különösen jó. (Eszik az éretlen mandulát is.) Nem értettük, mi a jó az éretlen gyümölcsben. Otthon ez tilos!
Sőt, egy nagy szatyorral is kaptunk, hogy otthon se legyen hiányunk benne. (Megvallom, odaadtam a kapusoknak, nagyon örültek neki.)
Éjszaka, 11 órakor érkeztünk haza. Gyors tisztálkodás, irány az ágy, mert másnap Dalyanba készültük, meg akartuk Bandinak és Jutkának mutatni ezt az ókori csodát. (Bár gondolkodóba estünk, vajon Ephesos után mit lehet mutatni?) Mégis nekivágtunk.
Dél körül érkeztünk meg, azonnal hajót béreltünk. A hajó vezetőjének elmondtuk, mit szeretnénk látni. Ő azonban kiment a Köyçeğiz-tóra. Tudta mit csinál! Láttunk vadmadarakat és óriás teknősbékákat. Mulatságos volt, ahogy a kicsi fejüket és hosszú nyakukat, mint a tengeralattjárók kukucskálói, kidugták a vízből, majd a hajó zajára gyorsan alámerültek.
A tavat és a folyót övező hegyeket buja növényzet borította, a levegőben bódító virágillat. A sziklafalban lévő sírtemplomok még mindig elámítják az először arra járót (meg a másodszor arra járót is!, de Kaunosból nem sok látható ilyenkor, tavasszal. Mindent elborít a növényzet, a természetes fűnyírók (kecskék, birkák) meg nem győzik a munkát.
Este ötre értünk vissza. Pihentünk egy keveset, aztán készültünk a vacsorához. Ez is része volt a már napok óta tartó elköszönési hullámnak. Mindenki el akart köszönni Csabától. Az Altaş vendéglőbe mentünk, ott volt Ayça eljegyzési ünnepsége. A vacsorát előre megrendelte Melek bátyja, Serdar. Tizenegy meghívott volt.
7--re érkeztünk a vendéglőhöz eléggé kalandos módon. A kalandot pedig a futballdrukkerek okozták. Ugyanis Isztambulban Fenerbahçe – Beşiktaş meccs volt, és Muğlában is összecsaptak a két csapat drukkerei. Mindenhol rendőrök, fáklyát égtek, mindent füst borított. A szurkolók zászlókkal, a csapatok mezébe öltözve meneteltek a városban, a rendőrök pedig minden erejükkel igyekeztek egymástól távol tartani, elszigetelni a két csapatot. Ezért csak nagy kerülővel tudtunk kijutni Muğlából, mivel az Altaş Kötekliben van.
Kis késéssel mindenki befutott és kezdődhetett a vacsora. Igazi török vacsora volt. Hideg előételek sorával kezdődött: borjúmáj, különböző saláták (legkevesebb 5 féle), olajbogyó, erős paprika (mert az nagyon egészséges – tartják a törökök) és mindenhez meleg lepénykenyér. Mi azt hittük ennyi. Aztán megkérdezték, mit kérünk vacsorára. Végül is vegyesen kapott mindenki mindenből: kis köfte, kis roston sült hús, kicsi a nyárson sültből, kicsi ebből, kicsi abból. Koronának forró halva sok-sok dióval. Italnak kóla, sör, ayran, Fanta, narancslé, víz – ki mit akart. Másnap délig egy falatot sem ettünk.
Jött a hétfő. Török nemzeti gyereknap. 9-kor találkoztunk a „szobránál”. Az utcán gyerekek hada katonás rendben vonult a városi stadionba. Az egykori május elsejére emlékeztetett bennünket a ceremónia. (Érdekes, itt is van úttörőmozgalom.) Kicsik és nagyok vonultak, meneteltek, doboltak, tisztelegtek, mi meg utánuk.
A stadion már tömve volt büszke, boldog szülőkkel. A különböző iskolákat a különböző egyenruhák alapján lehetett megkülönböztetni. Ez viszont kimondottan jó dolog. A kicsiknek iskolaköpeny, a nagyoknak nagyon gusztusos formaruha. Nem látszanak a társadalmi különbségek.
10 órakor megérkezett Muğla tartomány kormányzója, a város polgármesterével és egy főkatonával. Egy nyitott gépkocsin körbeautózták belülről a stadiont, integettek és fogadták a lakosság lelkes tapsát. A gyerekek meg nagyon unták a hivatalos ceremóniát. Aztán elkezdődött a kulturális program, ami – mint hajdanában nálunk – nem a gyerekeknek, a gyerekekről szólt, hanem a politikai vezetőknek. Nem néztük végig a műsort, elindultunk az öreg városba. Ahogy írtam már sokszor, nem lehet eltelni vele. Előtte ettünk egy könnyű ebédet (mert készülnünk kellett a búcsúvacsorára), Muğla köftét. Ez is finom volt. (Mindegyik köftének van valami sajátja. Az izgarát paradicsommal adják, Ödemişben a kenyeret locsolják meg a sült hús zsírjával, és a paradicsomot grillezik, hozzá petrezselyem zöldjéből készül a saláta. Muğlában petrezselyemzölddel megszórt, nagyon finomra vágott hagymát adnak mellé. Én csak ennyifélét ettem. Meg a menzán egyszer-kétszer, de azokat nem jegyzik, csak tavuk köfte névvel illetik, azaz csirkehúsból készül.)
Nos, az ebéd után betértünk egy régi, középkori dzsámiba, megnéztünk egy gazdag birtokos házából átalakított múzeumot. A teljes berendezése megmaradt, és ami az érdekessége volt, két „fürdőszobája” is volt a háznak. Aztán lóhalálában irány az Atatürk sugárút. A város és környékének apraja és nagyja ott gyülekezett. Mindenki látni akarta a légi parádét, a Török Csillagokat. Mi sem akartunk lemaradni, tudtuk mire számíthatunk, hiszen pénteken véletlenül láttuk a főpróbát. Ez a hét pilóta meghazudtolta a fizika törvényeit, miközben felejthetetlen produkcióval szórakoztatták a nagyérdeműt. Minden töröknek dagadt a melle a büszkeségtől. Joggal!
Este kilencre mentünk vacsorára. Már minden meghívott befutott. Ültek a nappaliban, vidáman cseverésztek. Üdvözlés, hátlapogatás, aztán következhetett a rituális kézmosás. És az asszonyok tálalni kezdtek. Szokásos kisasztalkákat szétosztották, minden asztalra került egy tányér, megrakva minden földi jóval: édes és sós ételekkel: sütemények, kétféle börek. (Habibének van egy fantasztikus süteménykölteménye, Csaba kedvéért újra megsütötte.) Az ital természetesen a tea volt. 11 óráig beszélgettünk, eszegettünk, teáztunk.
Kedd már tényleg a búcsúzásé volt. Megtartottam az óráimat az egyetemen, aztán rohantam Csabához. Összepakoltunk mindent, egy közös vacsora Bandiékkal, aztán haza. Másnap reggel korán szándékozott indulni, Kaposvár ide kétezer kilométer.
