Február 26.
Irány Milas! – mondta férjem, miután a két magyar diáklány, Timi és Brigi beszállt az autóba.
Timi és Brigi Gyöngyösről érkezett Muglába tanulni, turizmus szakra járnak. Török nyelvórán ismerkedtünk össze. Reggel nyolcra beszéltük meg a találkozót a Tansaş parkolójába. Pontosak voltak.
Egy órányi autózás után értük el a közeli nagyvárost. A kedvünk remek volt, akárcsak az idő. Miután Milasban leparkoltunk, megittunk egy igazi jó török teát, ill, Nescafét. Aztán nyakunkba vettük a várost. Legelőször – már csak patriotizmusból is - a magyar házakat kerestük meg. Ezek a szépen karbantartott épületek az Atatürk úton állnak. A két ház az európai építészeti hagyományokat követő stílusával látványosan elüt a környezetükben álló épületektől. Magyar és olasz építőmesterek építették még a két világháború között. Érdekes, hogy bár olaszok is részt vettek a munkákban, mégis magyar házakként tartják számon őket, és így is jelzik a helyi térképek.
Milasban a 19. századból megmaradt régi épületeket igyekeznek menteni. Az apró, magánbirtokban lévő üzletek ugyanolyanok, mint más közeli városokban. A városi tulajdonban lévő nagyobbak, mívesebbek a felújítást követően valamilyen kulturális funkciót kapnak, közösségi házakká, múzeumokká, kiállítóhelyekké lesznek. Egy ilyenbe tértünk be. A ház Milasban az egyik legszebb példája a 19. századi török polgári építészetnek. Egy nemes, Haci Ali aga építtette. Eredetileg a földszint raktárként (gabona, olívaolaj) funkcionált, az emeleten pedig a lakótér volt. Az épületet 2005-ben eredeti állapotába állították vissza. Jelenleg a földszinti részén remek karikatúra kiállítást nézhettünk meg, ill. ott helyezték el Milas szülöttének, a máig legnagyobb török karikaturista, a ma is élő Turhan Selçuk emlékszobáját. Az emeleten tradicionális milasi lakásbelső látható. Az udvaron pedig kortárs szobrászok készítik antik szobrok másolatait.
Továbbsétálva a városban ókori romokra bukkantunk. Bájos látvány volt a magányosan álló korinthoszi oszlop tetején terpeszkedő gólyafészek. Az oszlopot több mint kétezer évvel ezelőtt egy tekintélyes s a városnak nagy hasznára lévő milasi polgárnak, Menadrosznak állították az akkori hálás helyiek Az oszlopfőn Menandrosz arcképét is megörökítették.
Az oszlop mellett ásatási terület. Caria királyának, Hekatomosznak a sírját tárják fel. Szarkofágjának mind a négy oldala gazdagon díszített, a síremlékszobrászat egyik legfenségesebb példánya.
Lejjebb, de még a város szívéhez közel, régen lezárt kicsiny temető, s egy 18. századi dzsámi. A városban természetesen több dzsámi van, közülük több a 14. században épült. Alaprajzuk eltérő. Van négyszögletes, fordított T alakú, van egyszerű, s van díszes. Némelyikhez kert is tartozik.
Sétáltunk még egy keveset a belváros régi épületei között, és gyönyörködtünk a kéményekben. A figyelmes utazónak feltűnhet, a kémények sokkal szebbek, mint a házak.
El kell mondani, Milas (és a környék) nagy híressége a szőnyeg. A környéken termelt gyapjú az alapanyaga. A szőnyegszövés eredete itt is az imaszőnyegek szövésére vezethető vissza. A milasi szőnyegek színe, mintázata egyedi, az itt készült munkákat egy sorban említik a herekei és a kayseri szőnyegekkel.
Aztán Labranda felé vettük az irányt. Közben elmentük egy Krisztus előtt 2. században emelt monumentális síremlék mellett. A négyzetes alaprajzú sírkamra felett kicsiny oszlopcsarnok. A felső szint padlózatának közepén egy lyuk van, amelyen keresztül – feltételezik – bort öntöttek az elhuny tetemére.
Szűk utcákon autóztunk, néha attól tartottunk, fennakadunk. Aztán egy egészen új lakótelepen vezetett az utunk, majd végre kiértünk az országútra. A térkép szerint jó irányba mentünk, azonban egyetlen tábla sem jelezte az itteni ókori görögség egyik legszebb települését. Pedig az útikalauzok szerint Labranda panorámája a világörökség része. Ellenben megtaláltuk Euromost.
Az ókori időkben Euromos a térség legjelentősebb város volt Milas után. A várost Kr. e. 5. században még Cyramosnak vagy Hyramosnak hívták. Euromos görög szó, azt jelenti, erős. Mauzoleosz király idején a hellenizmus fontos központja volt. Aztán Euromos összeütközésbe került északi szomszédjával, Herakleiával. A herakleiak csapataikkal megtámadták, a polgárok vagyonát és a szentélyek kincseit elrabolták, majd a várost elpusztították. Így múlt el a dicsőség.
A holtak városa (nekropolisz), a temető nagy területet foglal el az út mentén. Sírkövek, szarkofágok darabjai halmokban hevernek a ligetben. Euromos régi fényére manapság csak a Zeusz tiszteletére emelt gyönyörű szentély emlékeztet. A templom északi és a nyugati oldalon viszonylagos épségben áll az oszlopsor, a többi beomolva, darabokra törve az épület belső terében. Fenséges látvány a dombok ölelésében, a tájba simulva e sok száz éves templomrom.
Tábla városfalat jelzett. Kitaposott úton egy kisebb dombra másztunk, és valóban ott magasodott az egykori várost védő, legalább másfél-két méteres szélességű falmaradvány. A falak védelmében virágtenger: fehér, bordó, piros, lila virágok szanaszéjjel az olajfák alatt. Kézzel írott útjelző a színház felé mutatott. Olajfaligetben keresgéltünk. A színházból csak nagyon kevés, ülőhelyek néhány sorban, semmi több, Azok is belenőttek a földbe az idők folyamán.
Visszatérve Zeusz templomához, ebédhez készülődtünk. A templomtól úgy 25 méterre egy olajfa, alatta asztal, pad. Ott terítettünk meg. Stílusosan sajt, olajbogyó, kenyér, és a reggel kisütött köfte. Varázslatos hangulat. Közben egy kutya óvakodott mellénk. Ott szimatolt, hízelkedett addig, amíg nem kapta meg részét a köftéből.
Nehezen indultunk el Euromosból, Zeusz templomától, de hát várt bennünket az egykori Halikarnasszosz, azaz Bodrum.
Halikarnasszoszból nem sok maradt. Csak egy városkapu áll a háromból, a városfal teljesen eltűnt. Manapság inkább csak a hely szellemisége bűvölheti el a látogatót.
A város, akár Marmaris, a tenger partján egy hosszú sávban kanyarog, ill. az utcák felfutnak a hegyoldalba. A város közepén hatalmas jachtkikötő (marina), mellette, azzal párhuzamosan az út mentén egymást érik az üzletek, a kávézók, éttermek, de minden a jachttulajdonosok zsebéhez mérve.
A Szent Péter erőd messziről látszik. A bodrumiak csak bodrumi várnak nevezik. Aki oda belép, a keresztes lovagok nyomában járhat.
Az erődöt a jeruzsálemi Szent János rend lovagjai (johanniták) építették Szent Péter tiszteletére a 15. században Mauzoleosz király elpusztult mauzóleumának köveiből. Az épület egykor börtönként is szolgált. Ma többek között a világ leggazdagabb amfora-gyűjteményét valamint a világ legrégebbi hajóroncsát, egy egyiptomi hajó maradványát, és a valaha megtalált legértékesebb hajórakományt láthatja a látogató. A falakról bámulatos kilátás nyílik a tengerre, a városra és a hegyoldalba épített görög színházra.
A várban jócskán elidőztünk (a tenger alatti régészet gyöngyszemei az üvegkiállításon, római hajó, kőtár, lovagterem), s mire észbe kaptunk már félöt felé járt az idő, s még nem mentünk el a színházhoz. Sietve elhagytuk az erődöt, amúgy is már készülődtek a záráshoz, s a hegyoldal felé vettük az irányt. Kb. 15 perces séta után egy romkerthez értünk, ott állt valaha az ókor hét csodájának egyike, a mauzóleum. Csak a kerítésen keresztül bámultunk befelé, be már nem léphettünk. Még öt perc, és a színház előtt álltunk. Ezt is csak kívülről nézhettük. Kicsit csalódás volt, mert a várból sokkal nagyobbnak, sokkal látványosabbnak tűnt. Viszont a tenger látványa mindenért kárpótolt. Mindenhonnan más arcát mutatja.
Bodrum… Vajon hány arca van Bodrumnak? Egy török író, a halikarnasszoszi halász – legalábbis így nevezték – valahogy így fogalmazott: Nincs még egy ilyen város, amelynek ennyi arca lenne. Minden ideérkezőnek más arcát mutatja, és minden elutazó más arcát viszi magával.
