Február 21.
A leánykérést követő napon ismét autóban szálltunk és Laginába mentünk. Ez az ókori görög város valamivel több, mint 20 km-re van Muglától. Yatagant elhagyva egy Turgut nevű település felé vettük az irányt, de tábla sehol nem jelezte az ókori romokat. Jobbra-balra olajfaligetek, a távolabbi hegyek oldalaiban márványbányák ejtettek hatalmas sebeket. Aztán az utolsó pillanatban vettük észre a célállomást jelző táblát.
Rövid autózás és kitérő után (az elágazásnál rossz felé mentünk) megtaláltuk a görög várost. A földbe eltemetve élte túl a történelem viharait. Lagina feltárása még nagyon az elején tart, de amit kiástak, igen látványos.
A laginai görögök is Hekate istennőt imádták, monumentális temploma uralhatta a várost. A templom körül szentélyek maradványai, oszlopok százai. Sajnos, semmilyen eligazító tábla nem segítette a tájékozódást, s a terepőr sem tudott semmit adni, mondani.
Kb. egy órát bolyongtunk a sáros, vizes területen. (Elcsúsztam, - Istenem, mekkorát estem -, azt hittem, eltörött a kezem.) Odaképzeltem az ott élt embereket. „Hallottam” a gyerekek zsivaját, az asszonyok pletykálkodást, a kőfaragók kopácsolását, a katonák kiabálását. Az olajfaligetben itt is oszlopok hevertek.
Idős török asszonyok tűntek fel a romok között, a gyermekláncfű zsenge levelét szedegették. Barátságosan köszöntek.
Hazafelé készülődtünk. A délután közepén voltunk, nap még szépen sütött, ezért elhatároztuk, hogy végre megnézzük a gökovai öbölben lévő Akyakát, úgyis annyian ajánlották. Négy órára értünk oda. Szólni nem tudtunk az ámulattól. Ilyen szépet!
A városka az öböl végén keskeny sávban kúszik a tengerparton, ill. az utcák itt is a hegyoldalra kapaszkodnak. Az 1500 m magas hegyek minden pontról más arcot mutatnak. A házak újak, látszik, itt minden a turistákért, a nyaralókért, a pihenésért van.
Az öböl másik oldalán megint csak magas hegyek, s azon túl már a Földközi-tenger és Marmaris. Az öböl végén, a tengerben egy nagy kiterjedésű, sással, náddal borított sziget. Az Égei- tengerre nyitott oldalon tiszta időben Kos szigete is látszik.
Természetesen a tenger felé vettük az irányt. A parton sokan sétáltak, a kis motorcsónakok tulajdonosai már várták a szerencséjüket, pontosabban az utasaikat. Egy éppen néhány emberrel indulni készült. Én kérdőn a férjemre néztem, nem tartunk-e velük. Ezt észrevéve a csónakos azonnal a parthoz állt, s mi beültünk melléjük. Fogalmunk sem volt, hová indultak. Rövid manővert követően a part mellett a sziget felé vette az irányt. Előbb „kimentettük” egy lerobbant hajó utasait, majd egy, a tengerbe ömlő igen gyors sodrású folyón hajóztunk (tehát a tengeren!) a folyással szemben, felfele. Néha szinte leálltunk, az utasokkal megrakott kishajó nem bírt a víz erejével. A kristálytiszta vízben nagyra nőtt pisztrángok úszkáltak, a nádas tövében vadkacsák, vadlibák, vízicsibék.
A part mentén vendéglők, a teraszokon néhány vendég üldögélt. A parthoz kötött hajókat takarították, vagy a vízből emelték ki. Talán félórát hajóztunk felfelé, amikor a hajó megállt, és a kapitánya ismertette a terület jelentőségét, nevezetességét. Visszafelé is félórát tartott az út. Jó élmény volt.
A strand tele volt sétálókkal. A bátrabbak beletapostak a vízbe, igaz csizmában, s a homokpadokon sétáltak. Kutyák rohangáltak, kisgyerekek már építették a homokvárakat, a nagyobbak fociztak. Micsoda élet lehet itt nyáron?!
Ma, kedden (21.), nem mentem be az egyetemre. Készültem a szerdai órámra. Délre nagyon elfáradtam Mindent lefordítok törökre, az olvasmányokat, az utasításokat, ám ehhez még kevés a nyelvtantudásom. Tegnap vettem egy gyerekkönyvet, rövid történetek vannak benne, azt is olvasom, fordítom, hogy erősödjön, gyarapodjon a nyelvismeretem. Ennél csak az fárasztóbb, amikor az oroszt fordítom törökre!
Mondtam férjemnek, szeretném látni, mi van a hegyeken túl. S javasoltam, ne itthon ebédeljünk, hanem a hegyekben piknikezzünk. Gyorsan sütöttem ki köftét, elcsomagoltam, tettem mellé olívabogyót, paprikát, vettünk mellé friss kenyeret, és elindultunk a Denizli felé vezető úton. Gondoltam, közben megnézünk egy újabb görög várost, Demrét.
A kétszer kétsávos út egy idő után kétsávosra csökkent, de a minőségére nem lehetett panasz. És mindenütt útépítők, szélesítik, javítják az utakat. Annyiban könnyű nekik, hogy az alapot készen kapják, hiszen errefelé minden kőből van, s csak eligazítani kell felszínt, és a burkolatot ráönteni.
A hegyek, a táj szépségét ne lehet szóban kifejezni. Magasságuk változó, nem ritkák a 3000 méteres csúcsok sem. Az autóval ezer méter fölé mentünk. Mindenütt fenyőerdő. A kövek, a talaj színe folyamatosan változott. Hol szürke volt, hol zöld, hol bordó, hol fekete. És az alakjuk is gazdag. Volt ahol a hegyoldal formája egy ráncolt szoknyára hasonlított, máshol meg mintha az egész hegyet kockákból építették volna fel. Megszámlálhatatlan folyó, apró vízesés szabdalta a tájat. Az út mellett épített kutak. A Korán rendelkezik arról, hogy a vándoroknak és az állatoknak mindig kell, hogy legyen ivóvizük.
Alkalmas helyet kerestünk az ebédhez. Egy kitérőben álltunk le, ahol a látvány megfoghatatlan volt. Törökországnak ezen a részén, sok helyen a természeti táj, a panoráma világörökség.
A könnyű ebéd után egy falusi vendéglőben megteáztunk. Rajtunk kívül még négy férfi vendégeskedett, „falusi” ebédjüket ették: valamiféle babot ettek kenyérrel, sok paradicsommal és hagymával. Italuk víz volt. Amire felfigyeltünk, nem használtak evőeszközt, sem külön tányért. A közös tálból kenyérrel mártogatták az ételt, és kézzel szedegették a zöldséget. Jöttünkre ugyan próbálkoztak villával, de hamarosan feladták a küzdelmet.
A tea után folytattuk utunkat. Egyszer csak a messze távolban, egy magaslaton erődszerű építményt fedeztünk fel. Közelebb érve kiderült, egy természetes szikla az, de a szikla tövében egy minaret meredt az ég felé. Még közelebb érve azt láttuk, hogy az útépítés kedvéért kettévágtak egy hegyet, s temetőt. Településjelző táblán: Tabae, alatta Eski Kale, azaz Ó (öreg, régi) Kale - olvashattuk.
Az autót leállítottuk a hegy lábánál, gyalog kaptattunk felfelé a kocsikkal is kijárt úton. Ha bátrak lettünk volna, mehettünk volna autóval is, de tartottunk a frissen felengedett talajtól. Hamar felértünk. A fennsíkon egy görög város romjaira bukkantunk, de a régi török Kaleból több maradt: még egy minaret, lakóházak, karavánszeráj romjai, és dervistemetők. Dzsámija a 13. század óta messziről látható. .
Azt mondják, még a bizánci uralom idején pusztult el a város. Vajon miért hagyták el török lakói, s miért költöztek a hegy lábához? Az új Kale egy jellegtelen, földszintes anatóliai város.
