Március 10.
Úgy határoztunk, ezen a napon nem mozdulunk ki Muglából. Persze, ez komolytalan ígéret volt, mert férjem úgy 10 óra magasságába küldött egy e-mailt Briginek és Timinek, ha van kedvük, tartsanak velünk a kerámia névadó városába, Keramosba. Már előző este bújta a leírásokat, gyaníthattam volna, készül valamire.
Keramos, mai nevén Ören, 46 km-re van Muglától a Gökova - öbölben. Akyakában – miután felvettük a lányokat – rátértünk az Örenbe vezető erdőn és tengerparton kanyargó rossz minőségű útra. (Az útikönyvek előre jelezték). Nagyon kellett figyelni. Kiszámíthatatlan, mikor jön szemből egy kővel megrakott kamion, egy száguldó autó, és azt sem lehetett tudni, mikor előznek balról, esetleg jobbról. Figyelni kellett az út szélén legelésző kecskékre, a bicikliző turistákra, a ballagó gyalogosokra. De megérte! A tenger, az öböl, a szigetek látványa mindenért kárpótolt.
A hegyek lélegzetelállítóak - akár egy görög dráma színhelye! Ég felé törekvő csúcsok, meredeken leszakadó hegyfalak, különös formájú sziklák. Mindenhol kövek. A kisebbek halomba rakva, vagy a hegyekből lezúduló víznek akadályt állítva kerítésül szolgálnak. Itt-ott még álló, máshol összedőlt házak. S minden lehetséges helyen olajfaligetek. A falvak rendezetlenek. Nem csak azért, mert szanaszét vannak a házak, hanem mert nem sokat adnak a küllemre.
Vártuk, hogy Örenbe érjünk. Nagy szintkülönbséget kellett legyűrni, s az út is kínozta az autót. Persze látvány akadt bőven, egy római vízvezetéken ámuldoztunk és csodálkoztunk. Nem értettük, hogy vitték át a magas hegyeken, s hogy számolták ki a víz esését. Ezen a vezetéken keresztül kapta Keramos az édesvizet.
A Keramosba látogatónak nagyon kell figyelnie, ha látni akarja az ókori emlékeket. Ugyanis itt a romokra építkezett rá a későbbi lakosság. A régi falak az új épületek falaiként szolgálnak, vagy kerítéselemek lettek belőlük. A római vízvezeték egy darabja kerteket szel ketté, a római fürdőn pedig egy út vezet keresztül.
Kaptunk egy idegenvezetőt is, egy nagyon kedves helybeli fiatalasszonyt. A lányok ráköszöntek, ő visszaköszönt, s aztán már futott is hozzánk. Minden látnivalóhoz elvezetett bennünket. És csak mesélt, mesélt…. A legnagyobb élmény? Két vándordervis sírja a település temetője közelében.
Egy óriási tölgyfa alatt alussza örök álmát a két szentember. A tölgyfa lehajló ágain színes kendők százai. A két fejfára is színes kendőt kötöttek. Hogy miért? Idejárnak imádkozni a gyermek után vágyakozó asszonyok, s mindegyik hagy itt egy személyes tárgyat, legtöbbször kendőt. De mást is lehet kívánni. Mondanom sem kell, kívántunk.
Utána a temetőbe mentünk. A muszlim sírok között elszórtan szarkofágok, már négyezer éve ott vannak. Nagyon sok van belőlük – mondta kísérőnk. Aztán ő egy sírhoz lépett, s imádkozott. Csendben vártunk rá. Korán elhalt unokatestvéréért mondott egy imát. A fejfán itt is színes kendő volt, és a márványba két piros tulipán volt festve. Megint csak kérdeztem, miért? Merthogy több síron volt színes kendő és egy, kettő vagy három piros tulipán. Fiatalon meghalt asszonyok sírjai ezek – válaszolta, a tulipánok jelzik, hány gyerek maradt utánuk.
Nemsokára búcsút mondott nekünk. Úgy váltunk el, mintha régi barátok lettünk volna. A törökök mindig örülnek a magyaroknak. Kedvesek, érdek nélkül segítőkészek. De kerített mellénk egy újabb kísérőt, az unokatestvérét. Ő mesélt tovább.
.
