Március 8.
Nemzetközi nőnap. Törökországban ennek az ünnepnek nincsen semmiféle hagyománya.
Reggel, mielőtt kimentünk volna a kampuszra, férjem virágot vásárolt. Két cserép nárciszt és tíz szál szegfűt. A nárciszból egyet a biztonsági szolgálat hölgy tagjának, Fatmának ajándékozott, a másikat Meleknek vitte el. A szegfűt meg az ismerős nőknek szánta. Fatma nem értette, hogy miért kapta a virágot, neki el kellett magyarázni az okát. Viszont az egyetem egyik nagyon kedves (és szép) biztonsági őre azonnal tudta, hogy miért „jár” neki a szegfű. Ott a férfiak értetlenkedtek. Talán jövőre eszükbe jut ez a tavaszi ünnep.
Az autónkból kiszállva nagyon sok rendőrt láttunk az egyetem területén. Egyáltalán nem tudtuk mire vélni a dolgot, mert eddig nagyon békés helynek tűnt a kampusz. Dél körül aztán dobszóra lettünk figyelmesek. Kinéztem az ablakon, s láttam, hallgatók gyülekeznek, kezükben táblákkal. Valamit szónokoltak, majd táncolni kezdtek. Ebből ismertem fel, hogy a tiltakozók kurd diákok. Nagyobb szabadságot és több jogot követeltek a nőknek.
Csütörtök lévén délután az elmaradhatatlan programra került sor: a ragyogó napsütésben a bazárba mentünk.
A bazár városi központ felé eső végén tüntető emberekre figyeltünk fel. A török kommunista párt aktivistái voltak, s némán tiltakoztak. Azt nem sikerült megtudnunk, hogy miért. Voltak vagy tízen, s fele annyi rendőr. Békés megmozdulás volt. Kicsit bámészkodtunk, majd hazaindultunk. Ám ahogy kértünk a főútra (Köztársaság út), hatalmas rendőrsorfalba ütköztünk. Golyóálló mellényben, pajzzsal, gumibottal és természetesen kézifegyverrel felszerelt rendőrök fogták közre a közeli teret. A körön belül nagyobb tömeg. Kezükben táblák. Megint csak a kurd diákok tüntettek a nők jogainak érvényesítéséért. Ők skandáltak, a rendőrök maguk között beszélgettek, telefonálgattak, élvezték a napsütést.
Este csöngött a telefonom. Melek hívott s közölte, elfelejtette mondani, holnap falura megyünk.
