Április 12.

A délelőtt nagyon vidám volt. Török órára mindegyik gyereklánynak és a tanár úrnak (akár a gyerekünk is lehetne) vittünk egy-egy Kinder tojást. És elkezdődött a nagy össznépi szerelés. Gyerekes örömmel mutogatták egymásnak mit tojt nekik a nyúl. Volt, akinek laptop jutott, s volt, akinek motor. A tanár úréban egy kicsi rák lapult, mozgott az ollója. Ezzel elment az óra jó része. és persze a locsolkodás sem maradhatott el. Hétfőn a tanszéken, szerdán, az órán. Jó játék volt.  

Adtam egy feladatot a diákoknak: írd le, számodra melyik a legszebb hónap. Az egyik dolgozatban ezt a mondatot olvastam: „A legszebb hónap az október, mert Atatürk akkor teremtette meg a Török Köztársaságot és a modern és korszerű fővárost, Ankarát.” Nem nevettem. Inkább mélységesen megdöbbentem és elborzadtam. A mondatok viszont nyelvtanilag teljesen szabályosak voltak.

            Egyre jobban belelátunk a török életbe, de azért még mindig a felszínt kapargatjuk. A valós életről nem lehet beszélgetni (vagy csak nagyon zárt körben), abban a pillanatban bezárkóznak. Csak a szépet, a jót mondják, kritikus véleményeket nem fogalmaznak meg. Arra kíváncsiak, hogy mi mit látunk belőlük, hogyan látjuk őket. Azonban óvatosan kell fogalmaznunk, vigyáznunk kell a szavakkal.

Április 16.

Tegnap megint autóba szálltunk, elmentünk az útikönyvek által csodának írt Hisarönü környéki öblökbe.  Nyílt tengert szerettünk volna látni. Brigi és Timi is velünk tartott.

            Osmanye falucskában álltunk meg először. A tenger vakítóan kék volt, az idő kellemes, az angolok már fürdésre alkalmasnak találták a vizet. A vakítóan fehérbőrű és vörös angolok lubickoltak a kb. 17 fokos vízben. Leültünk a tengerparti vendéglő teraszára. Teát kértünk. Hozták is az angol teát, azaz filteres Liptont tejjel. És jött a pofon is, legalább ötszörös árat kértek érte. Egy török tea amúgy 50 kurus, a „jobb” helyeken max. 1 líra. A kávé sem sokkal drágább, talán a Nescaféért kérnek többet, 1.50-2 lírát. Itt alaposan lehúztak bennünket. Utólag gondoltam el (ugye ezt hívják lépcsőházi gondolkodásnak?), miért is fizettük ki?! Küldtük volna vissza, tiltakoztunk volna, vagy mit tudom én?! De ki vállalja a cirkuszt? –ez is kérdés, persze utólag. Fizettünk és eljöttünk. Szóval, világörökség panoráma ide, világörökség panoráma oda, Osmanyeba senki ne álljon meg teázni!

            Továbbmentünk, öblökben megálltunk. Csodáltuk a hegyeket, a vizet, fürkésztük a távoli görög szigeteket. A panoráma tényleg nagyon szép.

Aztán visszafordultunk Marmarisba. Kicsit sétáltunk, az unokáknak vettünk ezt-azt, aztán betértünk egy pizzériába vacsorázni. Jól eset egy kicsit mást enni, kicsit „otthonit”. Kérem, a pizza Marmarisban jobb, mint Olaszországban. Bárkinek ajánlom. Ízletes tészta, mert ugye a pizza lényege, a „szíve”, a veleje a tészta! A pizza a tésztánál kezdődik és ott is végződik! A feltét gazdag, a helyi ízléshez igazított. Igaz, itt is volt egy kis malőr, az általam rendelt pizzát elfelejtették megsütni. Amikor szervírozták a többieknek az ételt, én csak egy üres tányért kaptam. Értetlenségem és reklamációm nyomán fogtak hozzá a kiválasztott pizza elkészítéséhez. Papillon volt a fantázianeve. Padlizsánnal, sok sajttal, zöldséggel. Isteni volt!

Ma – szabadnap lévén – sokat dolgoztam. Délután meg kiültünk a főtérre. Napoztunk, nézelődtünk. Számoltuk, hány „ismerős” köszön ránk. Nem voltak sokan. Jött egy kolléga az egyetemről, a gondnok a családjával, és ott, a főtéren meghívtak bennünket egy esküvőre is. A lakodalom június 24-én lesz, ahova már egyedül megyek. Aztán később még találkoztunk ismerőssel, egy boltossal. Mert itt, ha egyszer valakinél vásárolsz, az nem felejt el, annak már ismerőse leszel. Így volt ez tegnap Marmarisban is. Még februárban vásároltunk egy kabátot a bazárban. A boltos meglátott bennünket, utánunk szaladt az üzletből, s teára invitált.

Április 17.

Ma két esemény történt az életünkben. Az egyik vidám, a másik szomorú. No, vegyük sorba!

            Ma város szerte a török gyerekek napját tartották. Valójában a török gyermeknap április 23-án van, a török nemzetgyűlés megalakulásának évfordulóján. Ahogy mesélik, az esemény tiszteletére, emlékére Atatürk a török gyermekeknek ajándékozta ezt a napot. Mindenhol előrehozták az ünneplését, s mivel a nap munkaszüneti, így a családok hosszú hétvégét tarthatnak.

            Egy iskolába voltunk hivatalosak. Ebben az oktatási intézményben óvodás és általános iskolás gyerekek járnak. Itt minden általános iskolához tartozik óvoda, tehát biztosított az utánpótlás. Persze a török iskolarendszer más, mint a mienk, mert az általános iskolai képzés 5 éves, utána következik a középiskolai képzés, ami három éves (azaz megvan a 8 osztály), s utána lehet menni gimnáziumba vagy szakiskolákba. (Hozzá kell tennem, szeptembertől minden más lesz, bevezetik a 4+4+4-es rendszert. Voltak is ellene hatalmas tüntetések, sőt verekedések a nemzetgyűlésben.)

            Az iskolaépület olyan, mint otthon. Ha belépünk, a folyosóról osztálytermek, irodák, mellékhelyiségek nyílnak, és a gyerekek ugyanúgy rohangálnak, zsibonganak. A falon tablók, különböző fotók. Ám egyben hatalmas különbség van, ami nálunk - hála a magasságosnak – már pár évtizede nincs. Az egyik sarokban Atatürk emlékszoba. Ennyi és ennyiféle Atatürk képet még nem láttam. Az elkerített részben asztal, székek, lehet gondolkodni, lehet csodálni. A folyosón mindenhol Atatürkről képek: a vezető a laboratóriumban együtt kísérletezik a diákokkal, a ballagáson beszédet mond, az gyerekek fejét simogatja, tanárokkal beszélget – s mindez természetesen montírozva. Aztán mindenhol Atatürktől származó idézetek, útmutatások. Beleborzongtam.

            Néhány percre leültünk az igazgató szobájában, majd lementünk az udvarra, ott zajlott az esemény, és elfoglaltuk helyünket. Ettől a pillanattól elfelejtettük mindazt, ami az épület belsejében volt. (Bár a hatalmas molinó, rajta Atatürk szigorú tekintettel, emlékeztethetett volna, ha felnézek rá.) Nos, az udvaron vidám volt minden. Szülők, nagyszülők, kisebb-nagyobb testvérek tapsoltak a picik produkcióinak. Nagycsoportos ovisok, alsó tagozatos kisdiákok táncoltak, énekeltek, szavaltak, tornásztak, ügyességi játékokat mutattak be. Csak az vetett néha árnyékot a tüneményes előadásokra, hogy közben köszönetet mondtak mindenért Atatürknek.

            Jó három órás volt a műsor. A könnyünk egyszer a meghatottságtól folyt, máskor a nevetéstől.  Tanulságos volt a délután első fele.

            Hazamentünk, de volt a városban némi dolgunk. Valamiért a központi dzsámihoz mentünk. A téren hatalmas tömeg, főleg férfiak. Néhány asszony külön csoportban, teljesen elkülönülten várakozott.

A dzsámiból kihallatszott az imám beszéde. Mindenki türelmesen várakozott. Temetési szertartás lehet – súgtam Csabának, várjunk egy kicsit. Leültünk egy padra, és figyeltünk. Talán 20 perc telt el, amikor az imádkozás abbamaradt és elkezdett a tömeg (szó szerint!) kiözönleni a dzsámiból. Valamennyien egy irányba indultak. Akkor vettük észre, a templom oldalában egy koporsó, letakarva a Próféta zöld zászlajával, van felravatalozva. A dzsámi falánál két hatalmas koszorú, az egyiken a polgármester neve olvasható (ő küldte).

             A férfiakból álló tömeg a koporsóhoz vonult, ott az imám még mondott néhány szót, a férfiak eközben kezüket többször arcukhoz emelték, majd tenyerüket felfelé fordítva fogadták az áldást, aztán jobbra néztek, majd balra (s mindent egyszerre csináltak), és kivonultak a kertből, ahol sorfalat alkottak egészen a halottszállító autóig. A koporsót a fejük felett kézről-kézbe adták, a test így tette meg az utolsó útját.