Május 5.
Hétvége, napsütés. Délelőtt írtam a cikket, majd elmentem a városba. A szoborhoz érve – Istenem!, fegyveres katonák, rendőrök, utak lezárva! A kormányzóság épülete előtt az izgatott kormányzó, polgármester, riporterek, kamerák, fotósok hada. Kisfiú, kislány népviseletben. Kíváncsian beálltam a várakozó tömegbe. Úgy félórás álldogálás után megérkezett a vendég, egy miniszter, az AK (Igazság és Jólét Pártja, ez van most hatalmon) egyik vezetője. Ezért volt a nagy felhajtás!
A vendég és kísérete bevonult a kormányzóság palotájába, és én, mint mindenki, továbbálltam. Ebédelni mentem.
Ebéd után (mercimek (mert ez a legnépszerűbb leves, és mást nem is kínálnak nagyon az éttermekben, legfeljebb még pacallevest és csirkehúslevest) döner, ayran) a kíváncsiság visszahajtott a központba. Óriási lárma, ének, dobszó, töröksíp hangja hallatszott – a hang irányába, a stadion felé mentem. Hömpölygő tömeg, a buszokból kiözönlő emberek. Az AK tartotta a tartományi kongresszusát, ezért volt a főember látogatása. Mugla tartomány minden szegletéből érkeztek a képviselők: öltönyös férfiak, „beöltözött” nők. (Egyre több nő öltözékével jelzi vallásosságát, ami – azt mondják, korábban nem volt jellemző -, sőt már megjelentek itt a városban is azok az üzletek, amelyek a muszlim nők teljes eltakarásához árusítanak ruhát.) A stadion bejáratánál zenészek üldögéltek, s amikor egy valakinek tűnő ember érkezett, azonnal felpattantak, eléjük rohantak, és fújták az indulót. Némi bámészkodás után ezt is eluntam, inkább hazamentem.
Délután viszont „szerencsém” volt, láttam a főembert. Hatalmas tömegtől (hódolóitól) körülvéve járta a várost. Hogy milyenek a „nagyok”? Mint mindenhol a világon. Nem magasak. Úgy 5 m-re vonult tőlem. Ismerőst is láttam a nyomába loholni, az egyik kollegát a tanszékről. Nagyon igyekezett, hogy érezze a nagyember „illatát”.
Aznap még egy „érdekességet” láttam, egy sünnet (körülmetélés) szertartásról hazamenő ünneplősereget. A kisfiút „hercegnek” öltöztették, hófehér ruhába. Előtte zenekar vonult, ő pedig az autó tetőablakából boldogan integetett. (Régen lovas kocsin vonult végig a településen az ünneplő család.
Május 6.
Tegnap délután kimentünk a szőlőhegyre. Nincs messze Muglától, félórát sem mentünk autóval. Melekéknek ott van egy hatalmas telke. Testvére műveli, búza, dinnye terem rajta. A telken áll egy öreg fehér ház, kék ablakokkal, előtte szőlőlugas, és sok és sokféle gyümölcsfa. És egy baromfiudvar, mert Melek bátyja, Musay nagyon szereti a tyúkokat. Órákig elgyönyörködik bennük. Mindegyik tyúk másfajta.
Persze ez a kirándulás is hatalmas evéssel járt. Jöttek Melek szomszédjai is. Ők is, Melekék is, én is vittem harapnivalót. Persze, csak a töredékét tudtuk megenni.
Nagyokat sétáltunk. A szőlőhegyet, ami egy teljesen sík terület, csak hát szőlő terem rajta, labirintusszerűen keskeny utak szelik át. Jó helyismeret kell, hogy eligazodjon az idejövő. Ezeken a keskeny utakon száguldoznak az autók, a traktorok, a kanyarokban mindig dudálnak, így jelzik: vigyázz, jövök! Minden telken régi vagy már felújított ház áll. Sok házban, főleg a felújítottakban, állandóan laknak. Ezek azonban erődítményszerűen körül vannak kerítve, elzárkóznak a kíváncsi tekintetek elől. A földek legtöbbje példásan gondozott.
Csend, csupa nyugalom, virágok, madárfütty, kecskék, birkák, teknősbékák és rengeteg szúnyog. Melek sokat mesélt. Elmondta, egy éves korától, minden évben tavasszal kiköltöztek, és csak október végén mentek vissza a városi házukba. Itt telt a gyerekkora. Csatangoltak, játszottak, s amikor már nagyobb lett, dolgozott is. A szülei dohányt termesztettek, s azzal bizony rengeteg tennivaló járt. A szembeni házba „menekült”, egy öreg házaspár lakott ott. Az ő meséiket szerette hallgatni. Mehmet bácsi viszonylag fiatalon, 60 évesen halt meg, a néni 100 éves korában. A ház, a hely már elveszítette a régi varázsát. És már ők sem laknak kint nyaranta, édesapja halála óta legfeljebb egy hónapra mennek ki a szőlőbe.
A szőlőhegyen több dzsámi és kávézó van. Ez is milyen érdekes! Melekék házának közelében (úgy 50 m-re) is állt egy, de mára csak a romjai vannak. A városi polgármesteri hivatal egy emléktáblát állított mellé.
Május 10.
Ma 1200 hallgató táncolt az egyetem főterén. Csodálatos volt! Bámulom, ahogyan a törökök alakítják, erősítik a nemzeti öntudatot már kisiskolás kortól kezdve. A hagyományok meg erősen részét képezik mindennapjaiknak. S nagyon büszkék hagyományaikra. Gyakorlatilag minden gyerek ismerte a táncot, csak azt kellett begyakorolni, hogy 1200-an táncolják.
Május 11.
Busszal mentem ki az egyetemre. Ahogy felszálltam a zsúfolt buszra, egy fiatalember azonnal átadta a helyét. Eddig ilyenre csak kétszer volt példa az eltelt 4 hónapban: egyszer egy hallgató és egyszer egy idős ember. Akkor a bácsi példáját senki nem követte. És tegnap.
Már az egyetem kapujánál kiszállítottak mindenkit a buszról. Mindent ellenőriztek, mint egy repülőtéren. Dél körül aztán tömegesen megjelentek a fegyveres rendőrök, több vízágyú, páncélozott autóra szerelt géppuska. S a kurd diákok is gyülekezni kezdtek. Úgy kétszázan lehettek. A rendőrök körbe fogták őket. Ők kirakták a szokásos transzparenseiket, kitették a meggyilkolt fiú fényképét, virágot tettek mellé. Időnként felállt valaki, felolvasott egy rövid szöveget, és ültek tovább csendben. Időnként gyönyörű siratóénekeket énekeltek. Aztán csend. És így ment órákon keresztül. Együttérzéssel figyeltem őket. Végül is az igazukat keresik, a tettes megbüntetését várják.
