Február 23.
Lassan végigvendégeskedjük a várost. Tegnap teára voltunk hivatalosak egy ismerős családhoz. A város egyik főutcáján laknak, egy újonnan épült emeletes ház második emeletén.
A cipőnket már a bejárati ajtó előtt levetettük. A lakás tágas, modern, ízlésesen berendezve, a tradicionális igen jó arányérzékkel keveredett a mai tárgyakkal.
Rajtunk kívül más vendégek is voltak, a háziak rokonai és ismerősei. A háziasszony igazi török vendégséget teremtett. Először kávét és vizet hozott nekünk (és csak nekünk), majd mindenki megkapta a maga asztalkáját. Ezt követően mindenki kezére illatos vizet öntöttek. Majd nagy tányérokon kicsi edénykékben hideg tésztasalátát, pudingot és többféle süteményből mindenkinek egy-egy szeletet szolgáltak fel. Ha észrevették, hogy valamelyik ízlett, de elfogyott, azonnal hozták a következő darabot. A török teát folyamatosan töltötték a poharakba. És mindezt ebéd után.
Kb. két órát töltöttünk náluk. S már tudjuk, a jövő héten ismét kell vendégségbe menni egy másik családhoz.
Ma, csütörtök révén, nagy bazár volt. Miután végre sikerült befizetni a gáz-, víz- és áramdíjat, elmentünk a piacra.
A rezsi befizetése külön történet. Kb. két hete kaptuk meg a számlát. Gondoltuk, egyszerű dolog lesz, bemegyünk a bankba és a megadott számlaszámra átutaljuk. (A rezsit nem vonták le (és nem is vonják le) a fizetésből, csak a lakbért.) Persze előbb próbálkoztunk internetes átutalással, de a gép jelezte, ilyen kicsi összeggel nem foglalkozik a bank. Másnap bementünk a bankba, ott az ügyintéző közölte, nincs nekünk ezzel semmi dolgunk, a fizetésemből majd levonják. Mi valamiért mégis nyugtalanok voltunk, hogy ez nem lesz így. Visszamentünk az egyetem gazdasági hivatalába, s előadtuk problémánkat. Megerősítették, ez a mi gondunk, azaz nekünk kel befizetnünk. De hol és hogy és kinek? Csekket nem adtak, hogy a postára menjünk és feladjuk, a bank meg nem foglalkozik e pitiáner üggyel. A hivatal munkatársai vették kézbe a dolgot. Tegnap végre kaptunk új számlaszámot, azt mondták erre befizethetjük. Ma visszamentünk a bankba, bár először nem értették mit akarunk, de végre átvették tőlünk a 37 líra 38 kurust és 5 lírát kezelési költségként.
Felszabadultan mehettünk a piacra. Mintha Mugla egész lakossága oda költözött volna. Egy tűt nem lehetett volna leejteni. Mindenkit kicsalogatott a jó idő.
A szemem egy idős asszonyon időzött el. Gyerekkorom otthoni piaca jutott eszembe.
Vasútállomáson nőttem fel. Apám egy személyben volt állomásfőnök, pénztáros, állomáskezelő, mindenes. Abban az időben mindenki vonattal utazott, mindent vonattal szállítottak. Ahogy manapság is, akkor is, Kaposváron keddi és pénteki napokon volt nagypiac. Azokon a napokon a falusi asszonyok nagy, kerek kosarakba pakolták az eladnivalót, a kosarat a fejükre tették, és a sok szoknyájuk miatt megerősödött csípőjüket ringatva fejükön vitték terhüket. Az állomáson aztán csoportokba verődve adták, vették a pletykákat. Mindig külön álltak a magyar-falusiak, és külön a főutcaiak.
Ezt csalta elő gondolataimban az a fejkendős öregasszony. Emlékeztetett az egykori Tera nénire, Rozika nénire, Mariskákra, Margitokra.
Muglában az árubőségnél csak a hangzavar nagyobb. Az eladók hangosak kínálják portékáikat, messziről lehet hallani az „bir líra, bir líra” vagy „iki, líra, iki líra” vagy „elli kurus, elli kurus” kiáltásokat. S ezt olyan dallamosan kiabálják, hogy először azt hittem, énekelnek.
Nagyon színes a kép. Néhol a bugyogós asszonyok, lányok törökülésben az áru között az asztalon ülnek, és úgy csalogatják a vevőket.
Vásárlás előtt mindent meg lehet kóstolni. A sajtot, a paradicsomot, az epret, a fügét, az almát, az olajbogyót. S ha valakihez másodszor térünk vissza, már törzsvevőnek tart, a legjobbat nyújtja és kérés nélkül árengedményt ad.
