Március 18.
Ma Törökországban nemzeti ünnep van.
Délben, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, elindultunk Marmarisba. Eleve jó élmény volt, hogy a Marmarisba vezető úton lévő ellenőrzőpontnál nem állítottak meg bennünket a csendőrök. Eddig mindig leintettek, és hosszasan kellett magyarázkodnunk a magyar rendszámú autónk miatt.
Marmarisban a szokásos helyen parkoltunk le, és szokásos módon a tengerpartra mentünk. A tengerparti sétány mellett a parti őrség hajói fogadták az érdeklődőket. Több sem kellett Csabának, s máris az egyik mellett toporogtunk. Felléptünk, s bejelentkeztünk. Név szerint minden látogatót beírtak egy könyvbe, s be- és kilépéskor alá kellett írnunk. (Persze, mindenkinek, ez nemzetközi norma.)
Idegenek lévén kérdezősködtek, s alaposabb bemutatkozást kértek. Csaba elmondta kik vagyunk, s mik vagyunk. Csaba foglalkozása hallatán (és mert nem vagyunk törökök) rögtön egy angolul tudó kísérőt „vezényeltek” mellénk, de előbb a tiszti szalonba invitáltak bennünket, ahol fogadott a hajó parancsnoka és kellemes vendéglátásba részesültünk. Folyt a szó. No, miről? Hát a hajózásról, hajóméretekről, áramlatokról, időjárásról, végül is szakmabeliek találkoztak! A kis intermezzo után bemutatták a hajót tetőtől talpig. S közben a kísérőnk elmesélte (nevének jelentése: Felhő), hogy megy Izmirbe gyakorlatra, pilotként dolgozik ott 18 hónapig. Aztán jön vissza a parti őrséghez, akkor már valószínűleg parancsnokként ellenőrzi a török vizeken az idegen hajókat.
Március 21.
Ma szerte Törökországban a tavaszt ünnepelték. Az egyetemen is. Délben arra figyeltünk fel, hogy a diákok gyülekeznek s a diákok számával párhuzamosan növekszik a golyóálló-mellényes, pajzzsal, gumibottal felszerelkezett, fegyveres rendőrök száma. Aztán az már egyáltalán nem volt meglepetés, hogy a rendőrök a kurd diákokat fogták közre. Úgy fél egy tájban a tömeg elindult az egyetem Kemál Atatürkről elnevezett központi tere felé.
A téren a kurdok kört alkottak s leültek a kőre. A rendőrök közrefogták őket, és folyamatosan szűkítették a kört körülöttük. A kör közepén a szokásos transzparens a meghalt kurd diák képével, s a középen álló fiatalok közül egy diák felolvasta követeléseket.
Megint csak faggatóztunk, mi ez? Hirtelen senki nem értett angolul, s aki megértette kérdésünket, az meg nem tudta, miért a transzparens és a tiltakozás. Végre egy oktató, Nilgün, őszintén elmondta a rendszeresen ismétlődő tiltakozás okát. A történet pedig a következő: A tavalyi évben két ellenséges diákcsoport összeszólalkozott. Az események odáig fajultak, hogy ki kellett hívni a rendőrséget. S akkor az egyik rendőr szándékosan lelőtte a kurd csoport vezérét. A rendőrt letartóztatták, de ítélet máig nem született az ügyben. A rendőrök, azóta tartanak, félnek egy esetleges megtorlástól, a diákok meg követelik az ítélet meghozatalát, s a rendőr megbüntetését.
A demonstráció végét követően nem oszlott fel a tömeg. A rendőrök tovább szűkítették a kört körülöttük. Műsor kezdődött, egy színjátékot adtak elő. A történet lényege: a rossz és a jó küzd egymással, természetesen a jó győz, a gonosz elnyeri megérdemelt büntetését. Aztán kezdetét vette a körtánc. A rendőrgyűrűben táncoltak a kurd diákok. Gúzsba kötve! Egy nem szívesen látott nép….. Olyan szomorú volt!
A törökök külön ünnepeltek. (Mindig szétválasztják őket!) Számukra a rektori hivatal közelében a kulturálisközpont előtt téren jelölték ki a helyet. Egy ismert énekes lépett fel a zenekarával, és ott volt eszem-iszom is. Abból a programból nem láttunk semmit, mert mire a kurd program és az órám véget ért, addigra mindenki elment haza.
