Május 12.
Ma értettem meg, hogy Melek miért lett történész.
Délután sétálni indultunk. A szokásos helyen, a „szobránál” találkoztunk. Először egy ékszerboltba mentünk, Meleknek volt ott dolga, aztán egy kiállításra a gyönyörűen felújított szerájba. Ebru kiállítás volt, ha jól tudom, egy sajátos keleti vízfestéses technika. A képek egytől-egyig szépek voltak, bár a témájuk eltérő nehézségűek. Emberi arcot ezzel a technikával nem lehet ábrázolni (legalábbis ott azt mondták), legkönnyebb a tulipán motívumot, legnehezebb a különböző geometriai mintát és a betűket. Persze, ilyen nehezek is voltak. A legszebb (nekem) egy spanyol technikával készített kép volt.
Aztán az egykori görög városrészben sétáltunk. Bár csak néhány ház emlékeztet az egykor itt élt (1920-ig) görögökre, de a negyed hangulata különös.
A „kapujában” egy szépséges „borház”, ma szórakozóhely. Fentebb a hegyoldalban sok kicsi ház beleépült a régi városfalba, s a régi török házak (100-200-300 évesek) föléjük magasodnak. Míg a görög házak kőből épültek, a törökökén sok a gyönyörűen megmunkált fa. A görög házak (csak néhány maradt meg eredeti formájában) legtöbbjét sajnos átépítették, jellegtelen arculatot kaptak, olyanok, mint nálunk a 60-70-es évek építészete.
Ebben a negyedben rengeteg az „olvasókör”. Ezek is a régmúltból maradtak itt. Férfiak járnak oda, egy tea mellett beszélgetnek, olvasnak, kártyáznak, kockáznak, s valamilyen szókirakós játékot játszanak.
A városrész központja egy dzsámi, tövében egy szent ember szobra és sírja. Közvetlenül a dzsámi mellett, a tér két oldalán két-két pékség. A görög időkből maradtak ott (megőrizték formájukat is), és természetesen ma is működnek.
Nos, ebben a negyedben született Melek. Itt hallgatta a meséket a görög szomszédságról, a török-görög jó szomszédságról. Itt látta még a görög házakat, a hidat, amely a negyedben a görög és a török oldalt összekötötte, és itt ugrálták át a mára a föld alá vitt patakokat. A szőlőhegy is a görögöktől maradt a muglaiakra.
12 éves koráig itt volt a gyerekkora. Innen járt a város központjában lévő iskolába, s itt lesett be a hosszú idő óta üresen álló ház titkos kertjébe. (A legenda szerint a ház lakói valamiféle járványos betegségben haltak meg. A ház eladhatatlan. A kertje elvadult, a ház tetőzete beomlott, falai kidőltek, de sok minden emlékeztet régi szépségére.) S itt láttuk egy szent asszony nem régen felújított sírkertjét. A síron rózsa és friss virágok. Mitől lett szent? Attól, hogy kb. 500 évvel ezelőtt vízvezetéket építettet a negyedben. Megálltunk., Melek elmondta a fatihát (A Korán első versét), aztán ballagtunk tovább.
Vagy négy órán keresztül jártuk a szűk utcákat, betekingettünk a régi házak udvarába, elméláztunk a kicsike tereken. Rengeteg az eladó ház a negyedben. (És egyáltalán a régi Muglában.) Mindenki „menekül” onnan, mert a házak kényelmetlenek, felújításuk pedig óriási költséget igényelne.
Május 18.
Vége a szemeszternek, jönnek a vizsgák, aztán megyek haza szabadságra. Nagyon sokat gondolok arra az időre, mi lesz, ha véget ér muglai életem? Hiányozni fog, érzem. Minden hibája ellenére, nagyon megszerettem Törökországot, Muglát.
A legnagyobb bajom a közlekedéssel van. Nevezetesen azzal, hogy nincsenek szabályok, pontosabban teljességgel figyelmen kívül hagyják azokat. A rendőröket sem érdekli, mit csinálnak az autósok, a gyalogosok. Morgolódásomon mindenki mosolyog, kivéve egy embert, tanszékvezetőnket, Mehmet beyt, aki közlekedési balesetben veszítette el 20 éves lányát. No, ő minden szabályt betart, ezzel kiváltja autóstársai mérhetetlen türelmetlenségét, haragját, dudálását. Azonban őt ez nem zavarja, a sebességkorlátozásokat betartja, a lámpánál csak a zöldnél hajt át, és udvariasan átengedi a zebránál várakozó gyalogosokat. és nem telefonál vezetés közben. Nincs közlekedési kultúránk – magyarázza a diákoknak, - ennek köszönhető, hogy évente 40-50 ezer ember hal meg az utakon – fordul felém. Ez a szám óriási, még ha 75 milliós népről is van szó.
Aztán a szemét! Hiába szándék, akarat, kampány, a törökök szemetelnek rendületlenül. Mindegy, hogy a szemetes közvetlenül mellettük van, a csikket, az elhasznált papír zsebkendőt, az üres ivóvizes palackot, vagy bármit, a földre dobják. Az egyetemen is térdig járunk a csikkben, hiába vannak kijelölt dohányzó helyek, hiába fenyegetnek büntetéssel, senki nem veszi komolyan, mert eddig még senkit nem büntettek meg. Persze, azt sem tudom, miért morgolódok rajta.
Ugyanakkor vannak ennek, mármint a szemetelésnek, ellentmondó példák is. Tegnap (17-én) kirándulni voltunk. A tanszéknek maradt egy kis kiránduláspénze, és úgy döntött a vezérkar, hogy költsük el. Nem mentünk messzire, úgy 30 km-re Muglától. 30 diák és néhány oktató, azaz, aki ráért. A hely, ahová mentünk, gökovai - öböl déli oldala a hegyek között megbújva. Gyönyörűen karbantartott, európai nívójú kemping, vendéglők, pecatavak, aprónépnek játszóterek, teknősbékák, lovak, kacsák, függőágyak, csend és nyugalom. S mindez egyetlen öreg, kínai kinézetű török ember tulajdonában van, aki megvásárolta ezen egykoron mocsaras területet, és meglátta benne a fantáziát. Hiába: Param varsa, her sey var! (Pénz van, minden van!)
Körbejártuk a területet, aztán vacsoráztunk. Kinek halból, kinek marhából készült étel – kívánság szerint, és saláta. Inni, ki mit kért. Mehmet bey és felesége böreket is rendelt, aminek a fele az én tányéromon landolt. Finom friss çökelekkel ropogósra sütött börek. Csak ettem és ettem – kötelességtudatból. Elvégre az ember a főnökét nem utasíthatja vissza! A végén hatalmas tálakban piros, édes eper (akár a csökölyi!).
Már az epernél tartottunk, amikor megjelent egy vadidegen férfi, szót kért. – A feleségemnek születésnapja van, kérem Önöket, ünnepeljenek velünk. Tapsvihar, Isten éltesse anyát! – morogtam az orrom alatt. Azt hittem, ezzel vége, hiszen éltettük és megtapsoltuk ezt a pici, kerek, mosolygós asszonyt. Nem! Mindenkinek ennie kellett a hatalmas születésnapi tortából. Aki, ha ismeri a török édességet, tudja, nagyon édes, és tele még édesebb tejszínhabbal. Lenyomtuk. (Jaj, a cukromnak!) Végére még egy kis tea, beszélgetés, és nagyon vidám hangulatban hazaindultunk.
