Április 30.
Itt is van bolondok napja, de senki nem bolondozott. Ragyogóan sütött a nap, úgy döntöttünk, elmegyünk kettesben világot látni. Datça mellett döntöttünk.
Datça Muğlától 120 km-re van a Resadye-félsziget végében. Nem különösen érdekes város, olyan szerény üdülőhely. Az útikönyvek a varázslatos tájat és a rendkívül tiszta levegőjét említik. S Datçánál találkozik az Égei-tenger a Földközi-tengerrel.
A város még néptelen, csak most ébredezik téli álmából. Takarítottak mindenhol, töltötték fel az üzleteket. A vendéglők nagy része még zárva. Csak a helyiek (és mi) sétálgattak, teáztak, üldögéltek, napoztak a tengerparton.
Félóra sem kellett, és végigmentünk a városkán. A város szélén, a tengerparton nézelődtünk, a legközelebbi görög sziget (Simi) körvonalait nézegettük. És egy kifutó halászhajót. Nagyon szeretjük a tengert.
Egy csendes étterembe ültünk be, rajtunk kívül még ketten ebédeltek. Halat, salátát, sült krumplit rendeltünk. Kiváló szakácsa van ennek a névtelen vendéglőnek (egész pontosan csak halétteremnek nevezték), bárkinek nyugodtan ajánlanám.
A félsziget szépségére nem lehet megfelelő szavakat találni. Van olyan része, amely a világörökség része. Hol a tenger látszik, hol változatos magasságú, formájú hegyek között fut az országút. A hegyek oldalát színes virágtakaró borította, virágzott a levendula, és sok-sok ismeretlen nevű sárga, fehér, rózsaszínű, piros virág. Hol eukaliptusz ligetben autóztunk, hol virágzó mimózaerdőben. Hol kecskenyáj legelészett, hol birkákat terelgettek. S volt, amikor egy csacsi jelentett forgalmi akadályt.
Az út mentén mindenhol leállók, mindegyikben autók. Mindenki gyönyörködött, fényképezett. A mély szakadékok, a magasodó hegyek, a zöld fenyvesek, a színes hegyoldalak, a morajló tenger mindenkit elvarázsolt. Datçához közeledve szélmalmok, némelyiknek csak a romja. Korszerű szélkerekekkel váltották ki őket. A régiek nyaralóként, panzióként, étteremként funkcionálnak. A szembe lévő magaslaton középkori erődöt rekonstruálnak. Ha elkészül, gyönyörűen illeszkedik a tájhoz.
Április 3.
Ezt el kell mesélnem!
Délután elsétáltunk a városba. Ha csak tehetjük, mindennap sétálunk egy-két órát. Már hazafelé tartottunk, amikor úgy gondoltuk, vesszünk némi baklavát. Betértünk az egyik boltba. Az elárusító kislányon kívül két férfi üldögélt a helyiségben. Csabával azon vitatkoztunk, melyikből vegyünk. Az idegen szó hallatán az egyik férfi megkérdezte, honnan jöttünk és mit csinálunk itt a városban. Csaba elmondta angolul, hogy én itt dolgozom, ő meg elkísért. A jóemberben csak annyi maradt meg, hogy valaki dolgozik. Felragyogott a tekintete, és elkezdte sorolni a török első osztályú futballcsapatokat, és kérdezte Csabától, melyiknek az edzője? A Beşiktaşé? A Galatasarayé? Kellett némi önuralom, hogy ne röhögjünk fel. Fogalmunk sincs, miből következtettek arra, hogy Csaba futballedző. Talán az öltözékéből? Nem tagadom, kivételesen, nagyon elegáns volt.
Az utcán majd szétestünk a röhögéstől. A baklava viszont friss volt és finom. Végül is egy sztáredzőnek szánták!
