Február 11.
Tegnap már a másik csoporttal is találkoztam. Ott van két fiú is, nagyon helyes, tanulni akaró gyerekek. Velük az óraütközések miatt külön fogok dolgozni.
Szerencsére, nem esik, ma kirándulunk. Elmegyünk Gökovába, mindenki azt mondja, pazar hely. Meglátjuk.
Azért itt is vannak hétköznapi pillanatok. Tegnap beleesett a szagtalanító a wc kagylóba. Természetesen elakadt, és nagy dugulást okozott. Kellemetlen és kényelmetlen pillanatokat éltünk át. No, nem csak azért, mert használni nem tudtuk a wc-t, hanem azért is, mert ezt a problémát meg kellett oldanunk.
A közelben van egy kicsi műszaki bolt, közvetlen a „mi dzsámink” mellett. Csaba elballagott, hogy vásárol egy „csőkigyót”, már ahogy a vizesek nevezik. Megnéztük a szótárban, melyik szó áll legközelebb a szükséges fogalomhoz, persze ilyen nem volt benne. Akkor a dugulást írtuk ki. Nos, a boltban csak két szót nem ismertek fel: a dugulást (tikamiklik) és a wc (tuvalet). Bizonyára szegény férjem kiejtése okozott gondot, mert azokat az i-ket inkább ü-nek kell ejteni. Az elárusítók a magukét, a férjem a magáét mondta. Végül a boltosok megértették a helyzetet. A háza iránt érdeklődtek, amin ő felmérgesedett: mi a fenéért kíváncsiak arra, hogy ő hol lakik, amikor neki ezt a sz.r helyzetet kell megoldania. (Bizonyára, szerelőt akartak küldeni- mondtam neki később.) Aztán észrevett egy pumpát, megvette, hazarohant, és mindössze ennyi elég volt a megoldáshoz.
11 órakor útnak indultunk. Először a városszéli bevásárló negyedbe mentünk, megcsináltuk a jövő heti nagybevásárlást. Olyan Tesco formájú üzlet volt. Óriási áruválasztékkal, és minden olcsóbb, mint a belvárosban. (Aztán a számláról kiderült, ez tényleg Tesco áruházlánchoz tartozik.)
Az ebédidő ott ért bennünket. Betértünk a város legjobbnak tartott éttermébe. Nem csalódtunk. Leves és zöldséges penne. Soha ilyen finomat nem ettem.
Evés után végre elindultunk. Felkapaszkodtunk a hegyre, s alig 10 km után megpillanthattuk az Égei-tenger öblét. A távolban, a párában, messze Görögországban a Dodekaneszosz szigetei körvonalazódtak. Gökovai-öbölbe tartottunk, de elvétettük az utat és Gökova városkába értünk. Valaki vezetett bennünket.
Gökova egy pici, földszintes, igazi anatóliai kisváros. A hegyek ölelésében fekszik. Egy gyors vizű folyócska szeli ketté. A bal parton lévő utcák a hegy felé törekednek, míg a jobb parti rész sík terület. Éppen a heti vásárt tartották. Mennyi és mennyiféle ember gyűlt össze! Voltak ott tipikus keletiek, törökök, világos bőrűek és feketék. Ők az egykori rabszolgák leszármazottai, akik megőrizték őseik minden külső jegyét. Nem keveredtek, külön faluban laknak.
A városka főutcáján minden megtalálható. Néhány vendéglő, pár borbélyüzlet, pékség, kicsi vegyesboltok, internet café. Az utca közepén, éppen szemben a polgármesteri hivatallal új dzsámit építenek. Ennek az anyaga már beton.
Kislányok, lehettek vagy nyolc évesek, szólítottak meg bennünket. What’s your name – kérdezte férjemtől a bátrabb. Férjem illemtudóan bemutatkozott, s bemutatott engem is. Aztán ő is megkérdezte a kicsiket. A lánykák megmondták a nevüket. A férjem tudakozódott: - Az iskolában tanultok angolul? Erre a kérdésre az egyik elszaladt, a másik a férjemre nézett: -Evet! –(ami török nyelven igent jelent) válaszolt, majd a társa után szaladt.
A rövid kitérő után folytattuk utunkat a tengerpartra, Marmarisba. Már nem kerestük a Gökova-öblöt. Gökcsében beadtuk a fényképet a mandarinos ismerősöknek, s legközelebb csak Marrmaris panorámájában álltunk meg gyönyörködni. A parkolóban még egy autó álldogált, utasai a motorháztetejéről ették kései ebédjüket. Hangos „Afiyet olsun”- nal (jó étvágyat!) köszöntöttük őket. Több sem kellett nekik, azonnal etetni akartak bennünket. Sarma, sajtok, tonhal, kenyér és természetesen raki volt a kínálat. Győztük hárítani, de egy törököt lehetetlen visszautasítani. Végül elfogadtunk egy falat kenyeret és két kicsi, szőlőlevélbe tekert sarmat.
Szóba elegyedtünk. Izmirből tartottak Marmarisba, az egyikük yachtját mentek ellenőrizni a múltkori nagy vihar után. Az egyik férfi feltűnően jól beszélt angolul. Kiderült, török, de Ausztráliában él, és hajóskapitány. Két hajóskapitány találkozása a szárazföldön.. Rögtön hajózni kezdtek.
Marmarisban a már ismert parkolóban álltunk le. Már nagyon éledezik a város, itt-ott angol szó ütötte meg a fülünket. Egyre több vendéglő nyit ki, s az építkezések is lassan befejeződnek. Betértünk egy boltba nézelődni. Leültettek bennünket. Kávé? Tea? Esetleg sör vagy raki? – kérdezte az eladó. Kicsit meglepődtünk, hiszen a muzulmánok nem szoktak alkoholos italt inni. – Ön iszik alkoholt? – kérdezte az üzlet tulajdonosától a férjem. – „Igen, este. Mert Allah olyankor alszik, és nem látja” – hangzott a vidám válasz.
Február 12
Ma igazi kiránduló idő volt. Elhatároztuk, hogy elkezdjük a környékbeli ókori romok felfedezését.
Délután két órakor elindultunk a Muglához közeli Stratonikeiába. Akkor figyeltem fel a településre, amikor Milasba mentünk a repülőtérre. Feltűnt a görög településnevet jelző tábla. Mindössze 26 km-t kellett autóznunk, de időben több mit kétezer évet mentünk vissza.
Stratonikeaiát a görögök alapították. Az egykori város és környéke népes lehetett, hiszen színházában 15 ezer embernek volt ülőhelye. A különlegességét az is adja, hogy a város a rómaiak korában is virágzott, majd az oszmánok idején számított gazdag településnek. Mostanság csak öt család lakja.
Stratonikeiáról a történetíró Heretodos, a geográfus Sztrabon is megemlékezett. Eredetileg Krisaorisnak hívták a települést, a bizánci történetíró Stephanus feljegyzése szerint egy Szeleukida uralkodó, I. Antiochos változtatta Stratonikeiára mostohaanyja, a későbbi felesége tiszteletére.
A városról feltárása 1977-ben kezdődött, s a jelenlegi állapota azt mutatja, még jó ideig lesz itt munkájuk a régészeknek.
Órák kellenek a település bebarangolásához. El lehet ábrándozni, bámészkodni, vissza lehet az időben röpülni. Megkapó képek: az olajfaligetben, egykori helyén, jón oszlop áll, nem sokkal távolabb a földön faragott kövek. Máshol az ókori elemeket beépítették a házak alapjaiba, vagy az utakat „erősítik”. A színház még romjaiban is impozáns.
Fél utcahosszban a római fürdő boltíves falai, máshol egy tágas rét közepén gyönyörű kapu dacol az idővel. Odébb a törvényhozás épülete, mellette egy szentély romjai. Jó állapotban megmaradtak az utak, a római kori vízelvezetők és vízvezetékek.
Az oszmán korból származó utcákon bandukoltunk. Sehol egy teremtett lélek. Kerülgetjük, rugdaljuk a lehullott gránátalmákat. Jobbra-balra házak, a tetők beszakadva, az ajtók, ablakok már az enyészeté. A kertek elvadulva, de a virágok már ébredeztek. Mindenhol olajfa, ki tudja, hány évesek. A házak előtt kőpadok, ókori mesterek keze munkáját dicsérik. A fák alatt kupacba hordva az oszlopfők és más maradványok. Az északi kapu felé igyekeztünk.
A monumentális boltíves kaput a rómaiak emelték. Közvetlenül mellette emelkedett Hekate istennő félköríves szentélye. A szentély padlózatát díszítő mozaikok máig szemet gyönyörködtetőek.
Az északi kapun belépő utazót elkápráztathatta a majd egy km hosszú a korintoszi oszlopokkal díszített út. Ezen az úton lehetett bejutni hajdanán a városközpontba, s ezen az úton vitték ki a halottakat a városfalon kívüli temetőbe.
Az északi kapun léptünk ki a városból. A városfal mentén visszaballagtunk a faluközpontba. Az elhagyott kertekben egy helyi férfi néhány birkát legeltetett. Barátságosan köszöntött bennünket. Kutyái szaladgáltak, szagolgatták kezünket, játszottak velünk. Lakott házakhoz érünk. Kivételesen rendezett udvarok, gondozott kertek.
A központ hirtelen „megtelt”, három férfi beszélgetett a főtéren. Teázni hívtak bennünket. A teázó egyben kis bemutatóterem is, jóindulattal néprajzi gyűjteménynek is nevezhetnénk az ott kiállított tárgyakat. A falakra applikált paraszti használati eszközök közül mindenhonnan Atatürk figyelő, vigyázó tekintete.
Február 18.
Régen nem írtam.
Elkezdődött a tanítás. A magyar óra sikeres. Eredetileg 12 fő jelentkezett a kurzusra, majd az első órát követően 8 rendkívüli hallgató iratkozott be, a második órát követően újabb kettő jelentkezett. Már nagyobb tantermet is kellett keresnünk. Az orosz órával már vannak gondok. Első órán elkezdtem az orosz abc-t valamint az olvasást és a folyóírást tanítani. Az olvasással még nem volt gond, hanem az írással! Ugyanis Törökországban nem használnak folyóírást, kézírást. Törökül is nyomtatott betűkkel írnak. A kézírást nem is tudják olvasni. S ez megakasztja a munkát.
Megvolt az első török nyelvóra is. A Turizmus Karról jött az oktató. Jól beszél angolul, az órán az angol a közvetítő nyelv. Nagyon lezser ember. Már elcsípett 30 percet az órából, s cigarettaszünetekről sem tud lemondani. Kitűnő üzletember, rögtön ajánlotta, látogassuk meg a kávézóját.
Most az elején nekem lassúnak tűnik a tempó. Hatan vagyunk. Két hallgató Gyöngyösről van, egy kislány Litvániából, ketten pedig Csehországból.
A magánéletünkben nem történt a héten semmi. Egyre kevesebb levél érkezik otthonról, hiába, az idő dolgozik. Mozgásunk is korlátozott volt a folyamatosan szakadó eső miatt. Tegnap meg szinte egész nap havazott. Reggel, amikor munkába indultam, ragyogóan sütött a nap, és a kék égből havazott. Aztán elborult, és úgy havazott. Nem sokkal később minden elolvadt. És délután nagy szél kíséretében ismét havazott. Az már megmaradt a gyerekek nagy-nagy örömére. Mindenhol hógolyóztak, a fiúk nagy visongás közepette a hóban fürdették a lányokat. Aztán órákkal később lefagyott. Veszélyes volt az utcára menni.
Ma este eljegyzési ünnepségre megyünk. Nagyon kíváncsi vagyok a ceremóniára.
Február 19.
„Bazi nagy török eljegyzés.” Ezt a címet is adhatnám ennek a kicsiny fejezetnek.
Izgatottan készültünk a nagy eseményre. Vettünk új ruhát, kicsíptük magunkat rendesen. Nyolc óra előtt pár perccel érkeztünk a városon kívüli étterembe. „Megtaláljátok, - mondta Melek, - sok autó lesz az étterem előtt.” Így volt.
Az étterem bejáratát gazdagon feldíszítették, virágok, szalagok, fények jelezték, itt valami nagy esemény történik. A terembe lépve az örömszülők és azok legközelebbi hozzátartozói fogadták az érkezőket. Kézfogás, ölelés, majd a helyünkre kísértek bennünket. A mennyasszony szüleinek asztalánál, a legközelebbi rokonok között kaptunk helyet. Elképedtünk. Akkorra már zsúfolásig megtelt a helyiség, úgy 200 emberre saccoltuk a jelenlévők számát. Háromszázan hivatalosak – súgta Melek.
Az asztalon magok: mogyoró, pisztácia és más helyi csemege, sütemények és víz. A zenészek már alapozták a hangulatot, többnyire hagyományos zenével szórakoztatták a vendégsereget. Még senki nem táncolt, az ifjú pár még sehol nem volt. Központi helyen egy virágokkal gazdagon díszített asztal állt, két hatalmas székkel, trónussal.
A régen nem látott rokonok, barátok, szomszédok örömmel fedezték fel egymást. Néhány ember az asztalunkhoz lépett, üdvözölte a menyasszony nagymamáját, Meleket és bennünket. Mintha mi is a legközelebbi rokonok lettünk volna.
Kb. egy félórányi várakozás után megérkeztek a fiatalok. A menyasszonyon középkék estélyi ruha, ezüstszínű felsőrésszel, semmi ékszer. A vőlegény sötét öltönyt viselt. A Titanic c. filmből ismert szerelmes dalra tapssal kísérve vonultak be. Azonnal táncolni kezdtek. Csak ketten. A következő zeneszámnál pillanatok alatt megtelt a táncparkett. Járta fiatal, öreg, gyerek. És a mi nagy örömünkre, tradicionális táncokat, moderneket elvétve. Egyszer nők és férfiak együtt, aztán csak nők, utána csak férfiak, s mindegyiknek más volt a koreográfiája. Fáradhatatlanul járták.
Közben megtörtént a lánykérés. Arra figyeltünk fel, hogy két leányka nagyon díszes tálcával tartott a kezében, rajtuk ékszereket rejtő kisebb-nagyobb dobozok. Aztán a fiú a menyasszonyhoz lépett, és az apától megkérte a lány kezét, majd felékesítette arannyal. (Ezért nem volt rajta az érkezéskor semmilyen ékszer). Gyűrűk, nyaklánc, karperecek kerültek rá
A rövid ceremónia után folytatódott a tánc. Éjfél közeledtével ismét egy hagyományos esemény következett. A menyasszony és a vőlegény kezdte a táncot. A résztvevők pénzt szórtak rájuk, ezzel fejezték ki szerencsekívánatukat. A szétszóródott bankjegyeket gyerekek kapkodták össze, és a zenészeknek adták.
A férfi táncok gyönyörűek. A táncosok tartása méltóságot, erőt sugárzott, s némelyik vetélkedést, harcot szimbolizált. Járták szólóban, járta a vőlegény a leendő apósával, aztán a leendő sógorával, s a barátaival, táncolták öregek, táncolták gyerekek. Hogy a gyerekek hol tanulták meg, elképzelni sem tudom, de az ő tartásuk is ugyanolyan büszke, egyenes volt, mint a nagyoké. És mindegyik pontosan ugyanúgy járta.
Aztán a családok táncoltak. Először a lány rokonságához tartozók, de részt vett benne a vőlegény is, aztán a vendégsereg másik fele foglalta el a parkettet a menyasszonnyal együtt. Mintha egy befogadási ceremónia lett volna.
A következőkben a nők táncoltak, menyasszony az anyjával, a barátnőivel, rokonasszonyokkal, szóval ő is mindenkivel. S közben csak hullott, hullott a pénz.
Étel, ital? Csak az, amit az elején leírtam. Ill. a menyasszonyi tortából jutott mindenkinek egy falat és egy pohárka kóla. Persze, aki akart, kérhetett sört, bort vagy rakit. Csak kevesen éltek vele. A hangulat alkohol nélkül is óriási volt.
Éjfélkor jöttünk el. Akkorra már nagyon megfogyatkozott a vendégsereg, de a kitartók még fáradhatatlanul ropták. Uram, atyám, mi lesz itt a lakodalomban?! Állítólag, arra még többen lesznek hivatalosak.
