Január 15.
A tegnapi nap is „szokásosan” indult. Délelőtt az egyetemen voltunk. Megint ügyeztünk. Kaptam számítógépet, nem levetettet, és telefont. Azonnal beüzemelték mindkettőt. Rögtön néztem az e-maileket. Felsokasodtak, még nem felejtettek el odahaza. Válaszolni csak lassan tudok rájuk. Új vagyok, beköszönnek, belépnek, leülnek, és kezdődhet a teázás. A semmiből hirtelen előkerül a teás ember, hozza kerek tálcáját. Már tanulgatom a török nyelvet, és boldog vagyok, ha gyors, pergő beszédükből elkapok egy-egy ismerős szót.
Az ebéd pontban 12 órakor, attól eltérni nem igen illik. Elhatároztam, kipróbálok minden fogást. Rizslevest és rizses zöldséget választottam ma, ami – vettem észre rögtön – nem nagy fantáziára vall. Aztán kérdezték, szeretném-e megkóstolni a tököt? Igen - bólintottam, és már adták is. Tulajdonképpen fasírozott volt tökből, nyakon öntve joghurttal. Fenséges eledel! Gyakori vendég lesz a tányéromon.
Délután magamra maradtam. Elhatároztam, felfedezem magamnak a várost, nem tarthatok magam mellett örökké kísérőt. Vennem is kellett néhány dolgot, a csomagom késik, muszáj költenem a pénzt. Meg a hűtőszekrényem is üres volt. - „Itt nem lehet eltévedni – nyugtatott Melek felfedező utam előtt, - Mugla kicsi város. Menj ki a széles útra, aztán jobbra, s már a központban vagy.” Így tettem. Körbejártam a belváros egy részét, aztán vettem cipőpasztát, teát és ajránt. Éppen sötétedni kezdett, mikor visszafelé fordítottam a járást. Aztán eszembe jutott, az érkezéskor kapott virág - váza híján - még mindig a konyhai mosogatóban szomorkodik. A lakás közelében levő Tansaşba mentem (Spar, Tesco, Billa, stb, típusú üzlet). Jó formájú tejesüvegre leltem, abból lett váza, aztán más szükséges és haszontalan dolog is került a kosárba, többek között olívabogyóból készült krém. Ez is a kedvencek közé iratkozott fel. Amúgy ennek az üzletnek a kínálatáról annyit, hogy ugyanazt lehet benne kapni, mint bármelyik otthoni, grazi, lendvai vagy éppen rijekai, netán trieszti üzletben. A gyorsleves ugyanúgy Knorr, csak itt çabuk çorbának hívják, a Nivea krém, a Pampers pelenka, a müzli és a Nescafé is ugyanaz. A Milka csokit itt is lilatehén reklámozza. A vevőcsalogatók is ugyanazok: vevőkártya, pontgyűjtés, árleszállítás, a cél is egy: költse a pénzét a kedves vevő.
Még egyet: a lakásban nem iható a víz. Hívni kell a vizes embert és 4 líráért (1 török líra kb. 125 Ft) hoz egy nagy flakonnal, azaz 25 litert. Csak tudnám, mennyi idő alatt iszom meg?!
Néhány szó a lakásról. A belváros tövében van, mindenhez nagyon közel, csak a kampusztól esik messze. Erős túlzással azt is lehetne mondani, hogy egy lakóparkban van. Körbe kerítet területen, szigorúan őrzik, mindenhol erős a biztonsági rendszer. Egyetemi tulajdon, az Idegenforgalmi Főiskolai Kar szomszédságában. A lakásokban magamfajta, egyedülálló oktatók laknak vagy családok. A bérleti díj szinte szimbolikus, amibe belefoglaltatik a rezsi és az esetleges javítások költsége is. Maga az épület háromemeletes, szerény kivitelezésű, elhasználódott (lelakott). Különösen a nyílászárók rosszak. (A városban a fűtés hagyományos, az autóforgalom hatalmas, a levegő nagyon szennyezett. Éjszakánként fuldoklik az ember a szmogtól.)
Csak két lakás bútorozott az épületben (az egyik az enyém), a többit üresen veszik át a bérlők. Érkezésemre a lakást rendbe tették. Berendezés szerény. „Amerikai konyha”, nappali két kanapéval, tv-vel, hálószoba, s mivel értesültek arról, hogy férjem is követ, a hálóban duplaágy. Aztán szekrény, íróasztal és a számomra felesleges fésülködő asztal tükörrel. Mindegyik szobához tartozik erkély. A fürdőszoba zuhanyzós. Van automata mosógép, hűtőszekrény és gáztűzhely. Ami hiányzik nagyon, az az asztal és a székek. Azt majd beszerezzük, ahogy egy polcot is a könyveknek.
Ha kinézek az ablakon, a Turizmus Kar udvarára látok. Balra a sokemeletes oktatási épület (ez az egyetem bölcsője), jobbra kollégium. Ha távolabb nézek, az utca másik oldalán egy kis üzem udvarát látom, még tovább pedig a városi vidámparkot, ahonnan jó időben mindig zene, nevetés hallatszik. A vidámparkon túl lakótelepek négyemeletes épületekkel. Aztán a hegyek.
A városról is szólnék egy keveset. Úgy mesélik, 20 évvel ezelőtt egy észrevehetetlen pont volt Törökország térképén. Aztán létrehozták az egyetemet, s a városka várossá növekedett. Azóta is terjeszkedik, gyarapodik. Ma a kb. ötvenezer lakos mellett 22 ezer diák él a városban és a környező településeken bérelt lakásokban, szobákban, ill. a kampuszon kollégiumokban.
Muğlát hegyek ölelik körül. Amerre szem ellát, mindenhol hegyek emelkednek. Az egyik csúcson a törökök nemzeti zászlója lengedezik, egy másik oldaláról Kemal Atatürk szobra vigyázza a városlakókat.
Az óváros kanyargós, szűk utcái a hegyek oldala felé kapaszkodnak, a házak alacsonyak. A városban van néhány magasabb régi épület, az egyik múzeumként működik. Egy nagyon gazdag helybeli ember tulajdonában van, bárki betérhet oda, belépődíjat nem kell fizetni. A kíváncsiskodó aztán megnézhet egy régi, módos török lakóházat. Szemet gyönyörködtető szőttesek, szőnyegek, viseletek, faragott díványok, festett ládák, használati tárgyak keverednek a modernebb berendezésekkel. A mennyezetek, a falak faborítása, a fából készült lépcsők és lépcsőkorlátok mesteriek.
Az óváros és az újabb rész markánsan szétválik, már csak az épületek méreténél fogva is. Az újabbakon is néha-néha feltűnnek a hagyományos török építészet jegyei. Apróbb üzletek mellett néhány bevásárlóközpont, többnyire üresek. A törökök inkább a kisebb, családias hangulatú boltokat kedvelik.
A dzsámik megbújnak a házak között, de a minaretek messziről látszanak. Nincs belőlük olyan sok, de minden negyedben található egy. Van „többfunkciós” minaret is. A müezzin imára hívó hangját sugárzó hangszórók mellett ott vannak mobilszolgáltatók parabolaantennái is.
A büfék, a falatozók, éttermek egymást érik. Az egyikben csirkéből sütik a köftét, kebabot, készítik a pidét, a másikban halas ételt is árulnak a csirke és a bárány mellett, a harmadikban pedig a hazai mellett már pizzát is kínálnak, a negyedikben meg már minden mellé odaírják: „köy”, azaz falusi. Meg ott vannak az édességboltok. A kirakatokban mindenféle színben pompáznak a cukorszirupban úszó különböző ízesítésű baklavák. Az apró kockákat, rudacskákat darabra is lehet venni, aztán egy tea vagy kávé mellett hosszan el lehet elmélkedni az édes életről.
A város érzelmi középpontja az a tér, ahol Musztafa Kemal Atatürk szobra áll. Talán tíz utca is befut erre a térre. Igen jó találkozási pont mindenkinek. Amúgy Atatürk mindenhonnan figyeli az embert. Az ő képe lóg az üzletekben, a hivatali helyiségekben, áll az íróasztalokon, gyakran a házak külső falán, és figyeli az úton lévőket az út széléről.
Apropó, a közlekedésről. Az Európából ide érkezők számára kaotikusnak és veszélyesnek mutatkozik. (Az is!) Az autósok, elsősorban a fiatalok, kedvelik a sebességet. A gépkocsik típusa, kora, műszaki állapota igen változatos. A sofőrök semmiféle szabályt nem követnek, indexet nem használnak, a záróvonalat, ahol van, nem veszik figyelembe, a stoptábla dísznek van kirakva, a gyalogosoknak a zebrán nincs előnyük. Elsőbbsége annak van, aki megszerzi magának, vagy akinek megadják. Csak a lámpákra figyel némelyik autós, de arra sem mindegyik. Gond nélkül átmennek a piroson.
Még próbálom betartani az otthonról hozott közlekedési szabályokat. Nem is értik, miért állok piros jelzésnél az út szélén, amikor nem jön semmi. És a sofőrök s meglepetten lassítanak, amikor előttük, a biztonságomra erősen ügyelve, átmegyek a zebrán.
Január 16.
Ma 9 órakor mentem ki az egyetemre és egész nap ott voltam. Adtam két aláírást, megírtam egy csomó levelet, ebédeltem, neteztem, s vártam Melekre. Szegény nagyon kiborult, mert a bolognai rendszer bevezetését követően teljesen átalakították az oktatási programot, így rengeteg órát kapott, ráadásul a meglévő programját is át kell alakítania. Pedig legszívesebben a könyvét írná a török-magyar kapcsolatok 20. századi történetéről.
Január 17.
Ma sem történt semmi. Pontosabban, azért egy dolog történt. Még tegnap írtam levelet az ankarai Hungarológiai Intézetbe egy szegedi kolléganőnek, s postafordultával válaszolt is. Kincses-Nagy Éva az ottani Piroska. Látogatóba hívott. Kár, hogy Ankara olyan messze van, autóval 9 óra. Talán az egy esztendőbe belefér.
Ma arról értesültem, hogy kevés óraszámom lesz. Összesen hat. Ahogy gyanítottam, megérdemelt pihenés lesz, hogy kedvenc férjemet idézzem. Persze találok magamnak munkát. Felajánlottam, hogy a hivatalos órákon kívül is tartok foglalkozásokat az érdeklődőknek (számuk egyre növekszik). Aztán tanulok, kutatok és írok. Ma várakozás közben neki is fogtam. Még szerencse, hogy az Internet nem ismer határokat. No, meg Meleknek is segítek leküzdeni a nyelvi nehézségeket. Foglalkozunk a magyar nyelvvel, és segédkezem a fordításban.
A másik nagy „változás”, hogy holnaptól buszozok. A bérletet már megvettem. Itt nem havi és meghatározott vonalra szóló bérlet van, hanem egy feltöltős plasztikkártya. Bizonyos összeget rá kell tenni, mint a telefonra, és amíg nem fogy le, szabad a gazda! Mennyivel praktikusabb!
