Muglai Mikes Kelemenné

 Január 20.    

Egy nap csak kimaradt. De nem is történt semmi, csak annyi, hogy elmentünk a bazárba, és nem tudtam eltelni a zöldségpiaccal.

            Ma is átlagos nap volt, de sokat dolgoztam. Meleknek bogozom ki Asboth Oszkár isztambuli meséjét. Meg a balkáni háborúk idején Magyarországra került török katonák után nyomozok.

            Ebédnél sokat beszélgettünk. Melek egyre inkább megnyílik, személyes életéről egyre több dolgot árul el. Édesanyjával él, de önállóságra vágyik. Láthatóan nagy tekintéllyel bír a kollégái között. Mindenki igen elismerően nyilatkozik róla, magyarok, törökök egyaránt.

            Én is a tanszék teljes jogú tagja lettem. Szerepelek a névsorban, alá kell írnom minden hivatalos iratot, mind bárki másnak. Érdekes. Akár a halálos ítéletemet is aláírathatták már velem.

            Ma rákérdeztem, honnan-e hatalmas fejlesztés? Adományokból – válaszolták. Ugyan az egyetem állami egyetem, de gazdag emberek jelentős adományokat adnak fejlesztésre. A laboratórium is abból épült – mondták.  Csendben maradtam egy pillanatra, s bevillant a labor épülete. Mérete? Talán az általunk Titanicnak nevezett épületünk egésze mérhető hozzá, de tegyük hozzá a könyvtárét is. A kulturális központtal bármelyik világváros büszkélkedhetne. Az egyetemi könyvtár épületébe a mi megyei könyvtárunk sokszorosan beleférne. A konferencia központ most épül. Persze, ennyi hallgatónak kell a hely. Csak megjegyzem, a kampusz területe akkora, hogy gyalogosan bajos bejárni.

Január 21.

Egész nap szakad az eső. A víz hömpölyög az utcán. A házból kilépni sincs kedvem.

            Azon gondolkodom, mitől válik jó íróvá valaki?  Van receptje? Például: végy egy halom közhelyet, helyezd őket ügyesen egymás mellé, vigyél bele némi érzelgősséget, s máris ehető. Vagy még sem?

            Ma egyetlen szórakozásom a tv. Mulatságos, ahogy Sophia Loren vagy éppen Henry Fonda törökül beszél. A Terminátorról nem is szólva. De az” Astala vista, baby” itt is ugyanaz.

            Bulvár televíziózás folyik itt is. Ez alól csak a TRT1, az ATV, a török nyelvű CNN a kivétel az itt fogható adások közül.

A kereskedelmi adók leginkább sztárhírekről, balesetekről, tragédiákról tudósítanak. Ez utóbbiakból pedig van bőven. A havazás, a csúszós utak következtében sok a halálos baleset, ezek mérete, az áldozatok száma miatt, felfoghatatlan. Sok a tűzeset is. A házak, a lakások többsége hagyományos tüzelésű, azaz egy kályha a lakóhelyiség közepén. Nincs nap, hogy ne adnának hírt teljes családok pusztulásáról.

            Aztán a reklámok…. Többsége ismerős otthonról. A mosógép itt is Calgonnal él tovább, és itt sincs jobb folttisztító a Vanish-nél. Van néhány nagyon ötletes helyben készült reklám is, némelyiket nagyon kedvelem, már csak a zenéje miatt is.

            Elértek ide is az amerikai csodatermékeket kínáló „csak most, csak itt és csak nálunk, azonnal rendelje meg!” műsorok. Továbbá, az arra jelentkezőket itt is átformálják menő stylistok, lefogyasztják sztáredzők, és összebékíti az itteni Mónika.

Hétvégeken születnek a sztárok, a csillagok. Milyen sokan szeretnének híressé válni! Idősek, fiatalok, kisgyerekek egyaránt.

            Rengeteg a szappanopera. Mindenki szerelmes, mindenki sír hol a boldogságtól, hol a boldogtalanságtól. Nagyon hangulatosak, és sok van belőlük, hiszen olcsón előállítható műsorok, a főzős adások. Elsősorban a török konyhát népszerűsítik, de egyre jobban tért hódít az olasz konyha. A műsorokban olasz szakácsok magyarázzák, hogyan kell jó pastát al dente főzni és azt, milyen jó a pizza.

            Vannak külön filmcsatornák, pl. a Fox. Mindenféle filmet sugároz, angolt, franciát, amerikait, olaszt. És hétvégeken a kicsiket ugyanazok a rajzfilmek ragasztják a tv elé, mint a világ bármelyik országában.

Ahogy nézem a különböző csatornák különböző műsorait, nekünk nagyon hamis képünk van a világnak ezen feléről. Mi, onnan messziről, még mindig Gárdonyi szemével látjuk a törökök életét, s máshogyan nem is nagyon szeretnénk, nem is akarunk tudni róluk. Csak azok véleménye változhat/változik, akik már megjárták Törökországot.

Szemlélem, csodálom és tanulom ezt a különleges és nagyon ellentmondásos világot.

Január 22.

Ma végre nem esik az eső. A Nap erőlködik, a hegyek teteje felhőben. Nem magas hegyek ám, kicsit magasabbak a mi Mecsekünknél. Talaja köves, de erdős, elsősorban fenyők telepedtek meg rajta. Azonban vannak részei, melyek csupaszok, és érdekes alakzatot vettek fel az idők folyamán. Ahogy már mondtam, a város egy völgyben fekszik. A kivezető utak a hegyek oldalában kanyarognak, öreg autó nem is birkózik meg az emelkedőkkel.

            10 óra felé csak-csak kikívánkoztam a szabadba, a Nap kicsalogatott. Először a piacra mentem. Vasárnap révén alig néhány árus és velem együtt három vevő ténfergett. (A szombat és a vasárnap itt is pihenőnap, e téren (is) igazodott az ország Európához.) Salátát vettem és mandarint. A mandarinnak most van a szezonja, halmokban áll még kispiaci napokon is. Szemet gyönyörködtető gyümölcs a zöld levelekkel, az itt-ott megmaradt zöld ágakkal.

 Aztán sétára indultam, vagy két órán át jártam a várost. Megint elmentem az öregvárosba. Nem tudok eltelni vele. Az épületek legtöbbjét helyreállították, eredeti formájukban ragyognak. A faelemek csodálatosan restaurálva (vagy újra cserélve), a falak fehérre meszelve, a tetőket az erre a vidékre jellemző kúpos cserepekkel fedték. A kémények meg különösen érdekesek. Ilyen formájú kéményeket csak ezen a tájon lehet látni.

            Délelőtt csak némelyik üzlet volt nyitva, inkább csak kávézók és börekesek, a kebabosok pedig készültek a délutáni, esti forgalomra. Aprították a zöldségek, nyársra fűzték a hússzeleteket. Aztán, ahogy ment előre az óra mutatója, egyre több üzlet nyitott ki. Itt is nagy télvégi árleszállítások vannak, most érdemes beszerezni a jövő télire valót. A kínálat bőséges, pl. a RodiMood nevezetű üzlet ugyanazt kínálja, mint odahaza a Vögele, még a készítők is ugyanazok (Kína, Pakisztán, Indonézia), csak a márka neve más. Van Wrangler szaküzlet, Adidas márkabolt, sőt az Avon hálózatba is beléphetnék, ha akarnék.

A háztartásom még mindig hiányos. Szerencsémre ráakadtam egy itteni 100 forintos boltra, akarom mondani 1 lírásra, és néhány apróságot be tudtam kevés pénzért szerezni. Nem lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy a legtöbb áru – szinte mind - kínai import. (Igazolódni látszik az a közgazdasági tételem, hogy az egész világ egy nagy kínai piac.)

            Mai nap legnagyobb élménye? Rám köszöntek az utcán! Mint otthon. Kell ennél több?!

            Délután újabb bolyongás az öregvárosban. Aztán visszafelé kielégítettem a napi édességigényemet. Egy helyen apró, a mi fánktésztánkhoz erősen hasonlító tésztából forró olajban sütöttek kicsi golyókat, apró műanyagtálkába tettek belőle 5-6 szemet, leöntötték mézzel, s bárki kedve szerint vehetett el belőle.

 Január 18.

Igyekszem magam tartani ahhoz az elhatározásomhoz, hogy minden nap leírom a tapasztalataimat, élményeimet.

            Ma nagy meglepetés ért: felhívott Nagy Éva Ankarából – ahogy ő mondta, magyar szót hallani. Hosszan elbeszélgettünk, megosztotta velem fővárosi élményeit, s lám, kiderült, a szomszéd zöldje nem is annyira zöld. Leszögezem: az én élményeim még abszolút pozitívak, sőt a helyzetem, Éváéval ellentétben, királyi. Ez (is) különbség a vidék és a nagyváros között. Az ankarai egyetemet Kemál Atatürk korában alapították, épülete barátságtalan, kényelmetlen. Évát, másodmagával, egy ablaktalan szobában helyezték el. Internetet csak három hónap után kapott. Szkenner nincs, a hallgatóknak tananyagot sokszorosítani saját költségén tud. A papírt is maga vásárolja. Amikor szót emelt, a dékánja legorombította, mondván ekkora fizetésért csak hozhat ennyi áldozatot. (Nem tudom, mennyi a fizetése.) Éva nagyon nem szereti a fővárost. Abban egyetértettünk, hogy az igazi és örökös fővárosa ennek az óriási országnak, az Isztambul. Ankara ezt a rangot soha sem veheti el Isztanbultól, Ankara mindig csak egy igazgatási központ marad.

Hogy az én ügyeim olyan simán mentek, az Meleknek köszönhető. Igen eltökélt, kemény és elszánt harcosa a magyar kutatóközpont megalapításának. Így az én jövetelemet is igen körültekintően és mindenre kiterjedően előkészítette. Ezért volt bevonulásom második. napján internetem, telefonom, irodaszerem minden mennyiségben.  Mert – mondja Melek, a hivatal itt is csak hivatal. (Itt sem mindig Konfucius elképzelése szerint dolgoznak, mármint a hivatal azért van, hogy az emberiség boldogulását szolgálja) Nekik is csak igazolniuk kell önmaguk létének szükségességét és fontosságát. Az ügymenet lassú, a teára szánt idő hosszú és sok. Az viszony tény, hogy a vidéki kis egyetemek modernek, innovatívak.

Egy nagy és igen ellentmondásos ország Törökország. A szélsőségek minden területen megmutatkoznak.

Eljőve az egyetemről, fodrászhoz mentem. Az is egy megbízatásom volt még otthonról, hogy megtapasztaljam, milyen egy igazi török női fodrászat.

A városközpontba vettük Melekkel az utunkat. A nagy dzsámi mellett álló egyik ház első emeletére tartottunk. (A legtöbb női fodrászat emeleten van, a férfiaké jó látható helyen, az épületek utcafrontján.) Két fodrásznő szorgoskodott a nagyon szerényen berendezett és felszerelt „szalonban”. Az egyik éppen hajvágáshoz látott hozzá, a másik hagyományos módon egy fiatal lányka pihepuhaságú bajuszkáját távolította el. Tette ezt úgy, hogy ujjaira damilszerű fonalat tekert, a másik végére pedig ráharapott. Ezt a fonalat a megfelelő helyen le-fel mozgatva „borotválta” a lánykát.

Utána következtem én.  A „borotváló” fodrászkisasszony a mosóba vezetett, gyorsan, de nem annyira alaposan, mint odahaza szokták, megmosta a hajamat. Semmiféle „segédanyaggal” nem támogatta meg vékonyszálú hajamat. Aztán tükör elé ültetett és egy hajszárító és néhány hajkefe segítségével csodás frizurát alkotott. A végén azt kérdezte, tupírozhat, lakkozhat-e? Mikor bólintottam, kicsit felborzolta a hajamat és megszórta némi lakkal. Mindenek ellenére a végeredmény elismerésreméltóra sikeredett. S ez került nekem 20 percbe és 10 lírába.

Utána a piacra mentünk, ott egy falusi asszonyságnál házi készítésű sajtot és saját termesztésű olajbogyót vettünk. A „házi”, a „falusi” itt is védjegy. A sajt nagyon finom, íze telt és sima. Tejből készült. Az olajbogyó friss, citrommal ízesített. Mindegyikből negyed kilót vettem, összesen 4 lírát fizettem.

A piac területén itt-ott vaskályháknál vagy szabadtűznél árusok, gyengén öltözött öregemberek, kisgyerekek melegedtek.

Hazafelé vettem az utam. Nagyon hideg van napok óta. Itt ugyan hó nem esik, de a hőmérséklet napközben is alig téved át a pozitív térfélre. A hideg megrekedt a völgyben. Ráadásul Muğla szeles város. Bizakodom, hamar eltakarodik a tél. Szombattól már jobb időt ígérnek.

Január 15.

A tegnapi nap is „szokásosan” indult. Délelőtt az egyetemen voltunk. Megint ügyeztünk. Kaptam számítógépet, nem levetettet, és telefont. Azonnal beüzemelték mindkettőt. Rögtön néztem az e-maileket. Felsokasodtak, még nem felejtettek el odahaza. Válaszolni csak lassan tudok rájuk. Új vagyok, beköszönnek, belépnek, leülnek, és kezdődhet a teázás. A semmiből hirtelen előkerül a teás ember, hozza kerek tálcáját. Már tanulgatom a török nyelvet, és boldog vagyok, ha gyors, pergő beszédükből elkapok egy-egy ismerős szót.

            Az ebéd pontban 12 órakor, attól eltérni nem igen illik. Elhatároztam, kipróbálok minden fogást. Rizslevest és rizses zöldséget választottam ma, ami – vettem észre rögtön – nem nagy fantáziára vall. Aztán kérdezték, szeretném-e megkóstolni a tököt?  Igen - bólintottam, és már adták is. Tulajdonképpen fasírozott volt tökből, nyakon öntve joghurttal. Fenséges eledel! Gyakori vendég lesz a tányéromon.

            Délután magamra maradtam. Elhatároztam, felfedezem magamnak a várost, nem tarthatok magam mellett örökké kísérőt. Vennem is kellett néhány dolgot, a csomagom késik, muszáj költenem a pénzt. Meg a hűtőszekrényem is üres volt. - „Itt nem lehet eltévedni – nyugtatott Melek felfedező utam előtt, - Mugla kicsi város. Menj ki a széles útra, aztán jobbra, s már a központban vagy.” Így tettem. Körbejártam a belváros egy részét, aztán vettem cipőpasztát, teát és ajránt. Éppen sötétedni kezdett, mikor visszafelé fordítottam a járást. Aztán eszembe jutott, az érkezéskor kapott virág - váza híján - még mindig a konyhai mosogatóban szomorkodik. A lakás közelében levő Tansaşba mentem (Spar, Tesco, Billa, stb, típusú üzlet). Jó formájú tejesüvegre leltem, abból lett váza, aztán más szükséges és haszontalan dolog is került a kosárba, többek között olívabogyóból készült krém. Ez is a kedvencek közé iratkozott fel. Amúgy ennek az üzletnek a kínálatáról annyit, hogy ugyanazt lehet benne kapni, mint bármelyik otthoni, grazi, lendvai vagy éppen rijekai, netán trieszti üzletben. A gyorsleves ugyanúgy Knorr, csak itt çabuk çorbának hívják, a Nivea krém, a Pampers pelenka, a müzli és a Nescafé is ugyanaz. A Milka csokit itt is lilatehén reklámozza. A vevőcsalogatók is ugyanazok: vevőkártya, pontgyűjtés, árleszállítás, a cél is egy: költse a pénzét a kedves vevő.  

            Még egyet: a lakásban nem iható a víz. Hívni kell a vizes embert és 4 líráért (1 török líra kb. 125 Ft) hoz egy nagy flakonnal, azaz 25 litert. Csak tudnám, mennyi idő alatt iszom meg?!

            Néhány szó a lakásról. A belváros tövében van, mindenhez nagyon közel, csak a kampusztól esik messze. Erős túlzással azt is lehetne mondani, hogy egy lakóparkban van. Körbe kerítet területen, szigorúan őrzik, mindenhol erős a biztonsági rendszer. Egyetemi tulajdon, az Idegenforgalmi Főiskolai Kar szomszédságában. A lakásokban magamfajta, egyedülálló oktatók laknak vagy családok. A bérleti díj szinte szimbolikus, amibe belefoglaltatik a rezsi és az esetleges javítások költsége is. Maga az épület háromemeletes, szerény kivitelezésű, elhasználódott (lelakott). Különösen a nyílászárók rosszak. (A városban a fűtés hagyományos, az autóforgalom hatalmas, a levegő nagyon szennyezett. Éjszakánként fuldoklik az ember a szmogtól.)

            Csak két lakás bútorozott az épületben (az egyik az enyém), a többit üresen veszik át a bérlők. Érkezésemre a lakást rendbe tették. Berendezés szerény. „Amerikai konyha”, nappali két kanapéval, tv-vel, hálószoba, s mivel értesültek arról, hogy férjem is követ, a hálóban duplaágy. Aztán szekrény, íróasztal és a számomra felesleges fésülködő asztal tükörrel. Mindegyik szobához tartozik erkély. A fürdőszoba zuhanyzós. Van automata mosógép, hűtőszekrény és gáztűzhely. Ami hiányzik nagyon, az az asztal és a székek. Azt majd beszerezzük, ahogy egy polcot is a könyveknek.

            Ha kinézek az ablakon, a Turizmus Kar udvarára látok. Balra a sokemeletes oktatási épület (ez az egyetem bölcsője), jobbra kollégium. Ha távolabb nézek, az utca másik oldalán egy kis üzem udvarát látom, még tovább pedig a városi vidámparkot, ahonnan jó időben mindig zene, nevetés hallatszik. A vidámparkon túl lakótelepek négyemeletes épületekkel. Aztán a hegyek.

            A városról is szólnék egy keveset. Úgy mesélik, 20 évvel ezelőtt egy észrevehetetlen pont volt Törökország térképén. Aztán létrehozták az egyetemet, s a városka várossá növekedett. Azóta is terjeszkedik, gyarapodik. Ma a kb. ötvenezer lakos mellett 22 ezer diák él a városban és a környező településeken bérelt lakásokban, szobákban, ill. a kampuszon kollégiumokban.

Muğlát hegyek ölelik körül. Amerre szem ellát, mindenhol hegyek emelkednek. Az egyik csúcson a törökök nemzeti zászlója lengedezik, egy másik oldaláról Kemal Atatürk szobra vigyázza a városlakókat.

Az óváros kanyargós, szűk utcái a hegyek oldala felé kapaszkodnak, a házak alacsonyak. A városban van néhány magasabb régi épület, az egyik múzeumként működik. Egy nagyon gazdag helybeli ember tulajdonában van, bárki betérhet oda, belépődíjat nem kell fizetni. A kíváncsiskodó aztán megnézhet egy régi, módos török lakóházat. Szemet gyönyörködtető szőttesek, szőnyegek, viseletek, faragott díványok, festett ládák, használati tárgyak keverednek a modernebb berendezésekkel. A mennyezetek, a falak faborítása, a fából készült lépcsők és lépcsőkorlátok mesteriek.

Az óváros és az újabb rész markánsan szétválik, már csak az épületek méreténél fogva is. Az újabbakon is néha-néha feltűnnek a hagyományos török építészet jegyei. Apróbb üzletek mellett néhány bevásárlóközpont, többnyire üresek. A törökök inkább a kisebb, családias hangulatú boltokat kedvelik.  

A dzsámik megbújnak a házak között, de a minaretek messziről látszanak. Nincs belőlük olyan sok, de minden negyedben található egy. Van „többfunkciós” minaret is. A müezzin imára hívó hangját sugárzó hangszórók mellett ott vannak mobilszolgáltatók parabolaantennái is.

A büfék, a falatozók, éttermek egymást érik. Az egyikben csirkéből sütik a köftét, kebabot, készítik a pidét, a másikban halas ételt is árulnak a csirke és a bárány mellett, a harmadikban pedig a hazai mellett már pizzát is kínálnak, a negyedikben meg már minden mellé odaírják: „köy”, azaz falusi. Meg ott vannak az édességboltok. A kirakatokban mindenféle színben pompáznak a cukorszirupban úszó különböző ízesítésű baklavák. Az apró kockákat, rudacskákat darabra is lehet venni, aztán egy tea vagy kávé mellett hosszan el lehet elmélkedni az édes életről.

            A város érzelmi középpontja az a tér, ahol Musztafa Kemal Atatürk szobra áll. Talán tíz utca is befut erre a térre. Igen jó találkozási pont mindenkinek. Amúgy Atatürk mindenhonnan figyeli az embert. Az ő képe lóg az üzletekben, a hivatali helyiségekben, áll az íróasztalokon, gyakran a házak külső falán, és figyeli az úton lévőket az út széléről.

            Apropó, a közlekedésről. Az Európából ide érkezők számára kaotikusnak és veszélyesnek mutatkozik. (Az is!) Az autósok, elsősorban a fiatalok, kedvelik a sebességet. A gépkocsik típusa, kora, műszaki állapota igen változatos. A sofőrök semmiféle szabályt nem követnek, indexet nem használnak, a záróvonalat, ahol van, nem veszik figyelembe, a stoptábla dísznek van kirakva, a gyalogosoknak a zebrán nincs előnyük. Elsőbbsége annak van, aki megszerzi magának, vagy akinek megadják. Csak a lámpákra figyel némelyik autós, de arra sem mindegyik. Gond nélkül átmennek a piroson.

Még próbálom betartani az otthonról hozott közlekedési szabályokat. Nem is értik, miért állok piros jelzésnél az út szélén, amikor nem jön semmi. És a sofőrök s meglepetten lassítanak, amikor előttük, a biztonságomra erősen ügyelve, átmegyek a zebrán.

Január 16.

Ma 9 órakor mentem ki az egyetemre és egész nap ott voltam. Adtam két aláírást, megírtam egy csomó levelet, ebédeltem, neteztem, s vártam Melekre. Szegény nagyon kiborult, mert a bolognai rendszer bevezetését követően teljesen átalakították az oktatási programot, így rengeteg órát kapott, ráadásul a meglévő programját is át kell alakítania. Pedig legszívesebben a könyvét írná a török-magyar kapcsolatok 20. századi történetéről.

Január 17.

Ma sem történt semmi. Pontosabban, azért egy dolog történt. Még tegnap írtam levelet az ankarai Hungarológiai Intézetbe egy szegedi kolléganőnek, s postafordultával válaszolt is. Kincses-Nagy Éva az ottani Piroska. Látogatóba hívott. Kár, hogy Ankara olyan messze van, autóval 9 óra. Talán az egy esztendőbe belefér.      

            Ma arról értesültem, hogy kevés óraszámom lesz. Összesen hat. Ahogy gyanítottam, megérdemelt pihenés lesz, hogy kedvenc férjemet idézzem. Persze találok magamnak munkát. Felajánlottam, hogy a hivatalos órákon kívül is tartok foglalkozásokat az érdeklődőknek (számuk egyre növekszik). Aztán tanulok, kutatok és írok. Ma várakozás közben neki is fogtam. Még szerencse, hogy az Internet nem ismer határokat. No, meg Meleknek is segítek leküzdeni a nyelvi nehézségeket. Foglalkozunk a magyar nyelvvel, és segédkezem a fordításban.

            A másik nagy „változás”, hogy holnaptól buszozok. A bérletet már megvettem. Itt nem havi és meghatározott vonalra szóló bérlet van, hanem egy feltöltős plasztikkártya. Bizonyos összeget rá kell tenni, mint a telefonra, és amíg nem fogy le, szabad a gazda! Mennyivel praktikusabb!

 Január 9.

Három napja csak búcsúzkodom. Beszélgetések, fogadkozások a kollégákkal, teázás másokkal, aztán ebéd megint másokkal, és végül egy kávé a barátnőmmel. A hétvége a családé, s hétfőn minden kezdődött elölről. S bennem az izgalmat egyre inkább felváltotta a félem az ismeretlentől, a hosszú, magányos úttól, az isztambuli repülőtértől. Hogy a csudába fogom megtalálni a belföldi terminált?! „Keresd az „Iç hatlar” feliratot” – írta török kolléganőm. „Egy repülőtéren senki nem veszett még el – nyugtatott férjem az Atlanti-óceán közepéről, legfeljebb ott lakik – emlékeztetett egy régebbi amerikai filmre. Nem lett virágosabb a kedvem. „Neked könnyű – replikáztam, - te a repülőtereken otthon vagy.” Aztán felvillant bennem az egyik utolsó nagy kalandja. Elmesélem.

Pontosan egy éve történt. Utasították, repüljön Angolába. Vízummal nem rendelkezett, de megnyugtatták, a megfelelő ember az érkezésig beszerzi, s majd a repülőtéren átadja. Reggel 7 órakor Budapesten repülőre szállt, és párizsi átszállással délután 5-kor meg is érkezett Luandába. Az ügynök nem várta, s természetesen a telefonja sem válaszolt. Vízum hiányában férjem a repülőtéren rekedt. Fegyveresek a nemzetközi terminálba kísérték, ahol jobb sorsára várakozott. A munkahelyén ugyan azonnal intézkedtek, de repülőjegyet csak a következő hét keddjére sikerült szerezniük. A helyzet kilátástalanból kétségbeejtővé változott. Étkezni, tisztálkodni nem lehetett, az egyetlen mosdó használhatatlan volt. Szállodába sem mehetett, mert nem léphetett ki a terminálból. Őrizték. Az Air France gépének személyzete felismerte korábbi utasát a magába roskadt emberben, gyorsan intézkedtek, az utaskísérők helyén visszahozták Párizsba. Onnan már könnyen Budapestre jutott, s szombaton délután fél 5-kor ismét otthon volt. Maradása azonban nem lehetett, egy hét múlva már Ghánába repült, ahol aztán nagyon különös és kalandos módon beszállhatott hajójára.

Január 10.

Fiuméban, a hajóra várakozó kivándorlók érezhették magukat így. Vagy talán Zrínyi Ilona, amikor kedves várát, Munkácsot fel kellett adnia, majd hazáját elhagynia, hogy aztán török földön leljen menedékre. Sírás fojtogat, hogy itt hagyom a számomra kedves embereket, a megszokott környezetemet, a vélt biztonságot. Szeretnék két nappal öregebb lenni.

Január 11.

Már Isztambulban írom e sorokat. Utam első felét letudtam. A repülőtéren várakozok a csatlakozásra. Igaza volt férjemnek: egy repülőtéren nem lehet eltévedni. Minden kitáblázva, sőt mindenki megértett.  Ami nem ment szóval, az ment testbeszéddel, mosollyal.

A belföldi terminálon éttermek, pizzériák, kávézók, ékszerboltok, bőrárusok, parfümériák. A helybelit nem lehet megkülönböztetni az idegentől. Amelyikről azt gondolná a szemlélő, hogy Európa szerencsésebbik feléből való, mert szálas, szőkés-vöröses, világos bőrű, jól öltözött, kiderül, Musztafának hívják és ankarai. A néhai török szultánok igen csak összekeverték a népeket.  Az európai öltözetűek között gyakran feltűnnek a tradicionális muszlim viseletet hordó fiatalok, idősek, férfiak, asszonyok, fülükön mobiltelefon, oldalukon laptop. (Az emberek általában igen jól öltözöttek.)

Néhány szó a repülésről. Amikor a budapesti felszállást követően már ki lehetett kapcsolni a biztonsági öveket, a stewardessek apró fülhallgatókat osztottak szét, s mindent és mindenkit kizárva, zenét lehetett hallgatni. Mindenki ízlése szerint válogathatott a tíz csatornából. Én klasszikusokkal, Johann Strauss-szal, Csajkovszkijjal, Mascagnival múlattam az időt. S amikor felhangzott a felhők felett a Parasztbecsület intermezzója, mintha a Jóisten nyújtott volna kezet nekem.

 Az ellátás kitűnő volt. Étkezés előtt étlapot osztottak szét, arról lehetett választani - elméletileg. Előétel: padlizsánsaláta, főétel: kétféle húsos étel, ravioli parmezánnal, édességnek egy csokis csodát. (Persze a hús hamar elfogyott, maradt a tészta.) Ital minden választékban: erősek, sör, bor (tehát alkoholos italok is), gyümölcslevek, s kínálták a nemzeti frissítőt, az ajránt. S végül kávé vagy tea. Nem lehetett panasza az utazónak.

Január 12.

Jól aludtam. Fél hétkor a müezzin hangjára ébredtem fel. Ez úgy hozzátartozik a város zajához, mint madárfütty az erdőhöz.

Isztambulból egy Boeing géppel repültem Bodrumba. 55 percet voltunk fent a levegőben. A repülés nyugodt és kényelmes volt, a vacsora ízletes. A bodrumi repülőtéren, ami Milasban van (mint Gyékényes Zákányban), eltévedtünk: egy moszkvai férfi – akivel bolyongásunk közepette beszélgettem, innen tudom, hogy moszkvai volt - és én. Működésbe lépett a nyájszellem (talán esetünkben nem is akkora csoda), mentünk a tömeg után, de, mint kiderült, a belföldi utasok termináljába. Nekünk a nemzetközire kellett volna menni. Sebaj, jött értünk egy minibusz, s egy-kettőre átvitt bennünket a megfelelő helyre. Árválkodó csomagjainkat rögtön magunkhoz vehettük, s a személyzet elnéző mosolyától kísérve, okmányainkat ekkor már senki nem kérte, kiballagtunk az épületből.

Melek Çolak, a muğlai egyetem professzora és egy hallgató várt rám. A fiú, aki majd tanítványom lesz, szépséges virágcsokrot nyújtott át, és magyar szóval –„Isten hozta!”- köszöntött. Rögtön indultunk „haza”. Sötét este volt már, a vidékből semmit nem láthattam. Vendéglátóim végig szóval tartottak, így az idő gyorsan elszaladt. Muğla egy órányira fekszik Milastól, úgy 63 km-re. Az utak rosszak, de építik, javítják őket.

Reggel fél kilenckor jött értem Melek, s egy gyors reggelit követően mentünk Köteklibe, a kampuszra. Amerre szem ellát, építkeznek. Új oktatási épületeket, konferenciaközpontot, a diákoknak szálláshelyeket. Szó szerint, hegyeket mozgattak meg, hordtak el, hogy ez az egyetem megépüljön.

A kollégák szívélyesen fogadtak, s reményüket fejezték ki, hogy a jövőben a két ország, a két nép, a két egyetem közötti kapcsolat csak erősödik. Úgy legyen – gondoltam, de ahhoz nekünk is mobilabbnak kellene lennünk, no meg tettre készebbnek. Az üres beszéd, az ígéret itt nem elég.

A dékán hivatalából kilépve, az egyik szoba ajtaja mellett névtáblát fedeztem fel: Doç. Dr. Piroska Pallós Simon. Meglepett. Tágas helyiségbe léptem: csupasz falak, szekrények, polcok, íróasztal, székek. Lassan majd felöltöztetem „piroskásra” – gondoltam.

Ebéd a menzán. Olcsó, nagy választékát kínálják a török ételeknek. (A kampusz területén 3 menza és több kávézó működik.) Aztán vizit az idegen nyelvi intézetben, ahol hivatalosan törökül fogok tanulni.

Nekem egy érdekesség: amikor kezet fogok valakivel, majd leültetnek, rögtön egy frissítő folyadékot öntenek a kezemre, pontosabban mindenki kezére. Ez az illatos víz tisztít és fertőtlenít. Aztán édességgel kínálnak, majd jöhet a kávé vagy a tea.

A kávé és a tea főzésére, felszolgálására minden karon külön „vállalkozás” működik. Egy, az ezek készítésére kialakított helyiségben legtöbbször férfiak (2-3) főzik a hagyományos török teát és kávét, no meg újabban a Nescafét. 20 líráért lehet venni tömbben jegyet, aztán lehet fogyasztani, amíg tart. (A kávé és a tea egyaránt 1 lírába kerül, a Nescafé tejjel másfélbe.)  Csak egy telefon, és hozzák. Aztán naponta több alkalommal csendben, minden feltűnés nélkül végigjárják a hivatali helyiségeket és összeszedik az apróka poharakat.

Amúgy ez a nap a hivatalos ügyek intézéséről szólt. Ezer kérdőív, űrlap, fotózás, bankkártya intézése, és nem jutottunk előre semmivel.

Délután irány a bazár. Muğlában a bazár hozzátartozik az óvároshoz. Apró üzletek sokasága sorjázik egymás után, egymással szemben. Az utcák annyira szűkek, hogy a két házsor közé vásznat feszítenek, így az utca fedett. Árusok, vevők hada, felfoghatatlan árubőség: arany ékszerek, szőnyegek, műszaki áruk, ruhák, cipők, ajándéktárgyak, pékek, fűszeresek, s néha egy műterem, ahol a művész elmélyülten alkot.

A zöldséges piac is hatalmas, talán km hosszan is elnyúlik a város közepén. Csütörtökönként van nagypiac, más napokon csak kicsi. Mivel a város környéke gazdag mezőgazdasági vidék, mindent kínálnak: olajbogyót megszámlálhatatlan változatban, gyümölcsöt, sajtokat, ismerős és ismeretlen zöldféléket, frissen ütött olívaolajt, és mindezt körbeöleli a zsibvásár: a ruhások, az edényesek, szóval mindent kínálnak, ami szemnek és szájnak ingere.

2012. január 4.

Még egy hét, és kezdődik a nagy kaland. Gondolataim szanaszét, könyveim halomban, s azon gondolkodom, hogy is férek el 20 kilóban?!

Törökország… Mindig vágyódtam oda, s most megadatott. Január 11.-én repülőgépre szállok, s egy esztendőre egy messzi ország távoli városába, Muğlába költözöm. 2063 km-re a gyermekeimtől, az unokáimtól, a testvéreimtől, a rokonoktól, a szüleim sírjától, a barátaimtól, a szomszédoktól, a munkahelyemtől, a munkatársaimtól, a rosszakaróimtól (ez utóbbiakat nem bánom!), szóval mindenkitől.

Még a nyár elején érkezett a meghívás. Akkoriban nagyon rosszul éreztem magam a munkahelyemen, tehát nem gondolkodtam sokat, igent mondtam. Aztán a várakozás, a tépelődés, hogy jól döntöttem-e, majd az izgatott készülődés.

Tulajdonképpen sorsszerű ez az egész. Évekkel ezelőtt megismertem egy nagyszerű tudós élettörténetét. Erődi (Harrach) Bélának hívták ezt a kivételes embert. Példaképem lett, ha egyáltalán ilyent illik még leírni.

 Erődi életének nagyobbik fele, 54 esztendő a 19. századra esett, a maradék 36 meg a 20.-ra. (Nekem 46 év esett a 20. századra, s eddig 12 telt el a 21.-ben.) Nos, Erődi igen gazdag életet tudhatott magáénak. Egy erdélyi kisvárosból, Szászrégenből indult, még kisiskolás korában ott ültették el benne vándorló dervisek a török föld iránti rajongást. Vámbéry Ármin tanítványa lett. Több alkalommal hosszabban időzött Törökországban, a nyelvet sikerült tökéletesen elsajátítania, beutazta a birodalom tartományait, ismerkedett az emberekkel, a mindennapokkal, a vallással, a kultúrával. A török kultúra követévé vált Magyarországon. Erődi az utazást (és az olvasást) tartotta az ismeretszerzés legfontosabb, legeredetibb eszközének. „Menj világot látni” – idézte gyakran egy középkori perzsa költő sorait. Mélységesen egyetértek a költővel is és Erődivel is.

Engem különös vonzalom fűz a Balkánhoz. Miért? Választ senki nem várjon. Megjártam Szerbiát, Montenegrót, Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Görögországot. Voltam Törökországban is, még a ’80-as években Mersinben, ám Isztambulba csak 2011-ben jutottam el. Megfogott a kelet és nyugat találkozása, a török emberek figyelmessége (persze, a turistákból élnek!), humora, a török konyha, a hangulat, a müezzin éneke, s elvarázsolt a neves szufi zeneszerző, Baba Dede egykori lakóházában táncoló dervisek látványa.

Mersin…. Őrzök egy kicsinyke Koránt, amit ott kaptam vagy harminc éve egy öreg koldustól.

Akkor a férjem a „Somogy” nevű tengerjárón szolgált, 2. tiszt volt rajta. Én elkísértem egy útra, így jutottam el az Mediterrán partján fekvő Mersinbe. Ha néha Mersinre gondolok, színtelen, poros, de pezsgő város képe sejlik fel (meg a hőn áhított, de soha meg nem vásárolt steppelt mellény). Szeptember volt, elviselhetetlen forróság. A kikötője nagy forgalmat bonyolított. A hajók csak úgy nyelték a gyapotbálákat.  

Egy történet viszont gyakran eszembe jut. Abban az időben egy másik magyar hajó, a „Székesfehérvár” is ott rakodott. A „Székesfehérváron" Heizer Feri bácsi volt a fedélzetmester. Férjem többször hajózott vele, s sokat tanult tőle még kezdő matróz korában. Ez a dunabogdányi sváb ember legendás alakja volt a magyar tengerhajózásnak. (Hol van már a magyar tengerhajózás?!) Ahol ő volt, ott mindig volt valamilyen emlékezetes tréfa. Úgy határoztunk, meglátogatjuk Franci bácsit.

Vacsora után átsétáltunk a kikötő másik végén rostokoló hajóra. A jobbik klott gatyájában álldogált a hajójárónál. Arca borostás volt, mint rendesen, mert csak Úr napja reggelén volt hajlandó borotválkozni. Jöttünkre felderült az arca, azonnal a kabinjába invitált bennünket. Előkerült ital, szaporodtak az emberek is az asztal körül, és megelevenedtek a jobbnál jobb hajóstörténetek. Emlékeztek? – kezdte mindegyik a maga történetét. S jöttek a mesék inasokról, fedélzetmesterekről, tisztekről, barbákról (parancsnokokról). A hajósok nagyon tudtak mesélni. Történeteik néha valószínűtlennek tűntek, de ott mindenki tudta, igazak.

Úgy 9 óra tájt köszöntünk el, Franci bácsi elkísért bennünket egészen a „Somogy” járójáig. Még Pireuszból volt jó szamoszi muskotályunk, igazi asszonybor, meghívtuk az öreget egy búcsúpohárra.  Amikor az üveg kiürült (pedig, de leszólta az itókát!), indult vissza a hajójára, s mi úgy határoztunk, elkísérjük a kissé spicces fedélzetmestert. Meg hát mondanivaló is maradt bőven. Summa summarum, hajnali háromig kísérgettük egymást, míg rá nem untam, s a két hajó között mindegyik férfiembert a maga hajója irányába fordítottam.

 Soha többet nem találkoztunk Heizer Feri bácsival. Nyugdíjba ment, aztán nagyon hamar az örök vizekre evezett. Nem tudott a tenger nélkül meglenni.

Vajon hogy néz most ki Mersin? Mekkorát alakult? Ott tanultam azokat az első török mondatokat, amelyeket minden magyar tud: „Cebim’de çok elma var.”, aztán „Ekmek küçük, Allah büyük!”.

 Mersin nagyon messze van Muglától, úgy 900 km-re. Jó lenne újra látni, meg elmenni Szent Pál szülővárosába, Tarsusba. No, majd meglátjuk!