Január 18.
Igyekszem magam tartani ahhoz az elhatározásomhoz, hogy minden nap leírom a tapasztalataimat, élményeimet.
Ma nagy meglepetés ért: felhívott Nagy Éva Ankarából – ahogy ő mondta, magyar szót hallani. Hosszan elbeszélgettünk, megosztotta velem fővárosi élményeit, s lám, kiderült, a szomszéd zöldje nem is annyira zöld. Leszögezem: az én élményeim még abszolút pozitívak, sőt a helyzetem, Éváéval ellentétben, királyi. Ez (is) különbség a vidék és a nagyváros között. Az ankarai egyetemet Kemál Atatürk korában alapították, épülete barátságtalan, kényelmetlen. Évát, másodmagával, egy ablaktalan szobában helyezték el. Internetet csak három hónap után kapott. Szkenner nincs, a hallgatóknak tananyagot sokszorosítani saját költségén tud. A papírt is maga vásárolja. Amikor szót emelt, a dékánja legorombította, mondván ekkora fizetésért csak hozhat ennyi áldozatot. (Nem tudom, mennyi a fizetése.) Éva nagyon nem szereti a fővárost. Abban egyetértettünk, hogy az igazi és örökös fővárosa ennek az óriási országnak, az Isztambul. Ankara ezt a rangot soha sem veheti el Isztanbultól, Ankara mindig csak egy igazgatási központ marad.
Hogy az én ügyeim olyan simán mentek, az Meleknek köszönhető. Igen eltökélt, kemény és elszánt harcosa a magyar kutatóközpont megalapításának. Így az én jövetelemet is igen körültekintően és mindenre kiterjedően előkészítette. Ezért volt bevonulásom második. napján internetem, telefonom, irodaszerem minden mennyiségben. Mert – mondja Melek, a hivatal itt is csak hivatal. (Itt sem mindig Konfucius elképzelése szerint dolgoznak, mármint a hivatal azért van, hogy az emberiség boldogulását szolgálja) Nekik is csak igazolniuk kell önmaguk létének szükségességét és fontosságát. Az ügymenet lassú, a teára szánt idő hosszú és sok. Az viszony tény, hogy a vidéki kis egyetemek modernek, innovatívak.
Egy nagy és igen ellentmondásos ország Törökország. A szélsőségek minden területen megmutatkoznak.
Eljőve az egyetemről, fodrászhoz mentem. Az is egy megbízatásom volt még otthonról, hogy megtapasztaljam, milyen egy igazi török női fodrászat.
A városközpontba vettük Melekkel az utunkat. A nagy dzsámi mellett álló egyik ház első emeletére tartottunk. (A legtöbb női fodrászat emeleten van, a férfiaké jó látható helyen, az épületek utcafrontján.) Két fodrásznő szorgoskodott a nagyon szerényen berendezett és felszerelt „szalonban”. Az egyik éppen hajvágáshoz látott hozzá, a másik hagyományos módon egy fiatal lányka pihepuhaságú bajuszkáját távolította el. Tette ezt úgy, hogy ujjaira damilszerű fonalat tekert, a másik végére pedig ráharapott. Ezt a fonalat a megfelelő helyen le-fel mozgatva „borotválta” a lánykát.
Utána következtem én. A „borotváló” fodrászkisasszony a mosóba vezetett, gyorsan, de nem annyira alaposan, mint odahaza szokták, megmosta a hajamat. Semmiféle „segédanyaggal” nem támogatta meg vékonyszálú hajamat. Aztán tükör elé ültetett és egy hajszárító és néhány hajkefe segítségével csodás frizurát alkotott. A végén azt kérdezte, tupírozhat, lakkozhat-e? Mikor bólintottam, kicsit felborzolta a hajamat és megszórta némi lakkal. Mindenek ellenére a végeredmény elismerésreméltóra sikeredett. S ez került nekem 20 percbe és 10 lírába.
Utána a piacra mentünk, ott egy falusi asszonyságnál házi készítésű sajtot és saját termesztésű olajbogyót vettünk. A „házi”, a „falusi” itt is védjegy. A sajt nagyon finom, íze telt és sima. Tejből készült. Az olajbogyó friss, citrommal ízesített. Mindegyikből negyed kilót vettem, összesen 4 lírát fizettem.
A piac területén itt-ott vaskályháknál vagy szabadtűznél árusok, gyengén öltözött öregemberek, kisgyerekek melegedtek.
Hazafelé vettem az utam. Nagyon hideg van napok óta. Itt ugyan hó nem esik, de a hőmérséklet napközben is alig téved át a pozitív térfélre. A hideg megrekedt a völgyben. Ráadásul Muğla szeles város. Bizakodom, hamar eltakarodik a tél. Szombattól már jobb időt ígérnek.
