Január 9.
Három napja csak búcsúzkodom. Beszélgetések, fogadkozások a kollégákkal, teázás másokkal, aztán ebéd megint másokkal, és végül egy kávé a barátnőmmel. A hétvége a családé, s hétfőn minden kezdődött elölről. S bennem az izgalmat egyre inkább felváltotta a félem az ismeretlentől, a hosszú, magányos úttól, az isztambuli repülőtértől. Hogy a csudába fogom megtalálni a belföldi terminált?! „Keresd az „Iç hatlar” feliratot” – írta török kolléganőm. „Egy repülőtéren senki nem veszett még el – nyugtatott férjem az Atlanti-óceán közepéről, legfeljebb ott lakik – emlékeztetett egy régebbi amerikai filmre. Nem lett virágosabb a kedvem. „Neked könnyű – replikáztam, - te a repülőtereken otthon vagy.” Aztán felvillant bennem az egyik utolsó nagy kalandja. Elmesélem.
Pontosan egy éve történt. Utasították, repüljön Angolába. Vízummal nem rendelkezett, de megnyugtatták, a megfelelő ember az érkezésig beszerzi, s majd a repülőtéren átadja. Reggel 7 órakor Budapesten repülőre szállt, és párizsi átszállással délután 5-kor meg is érkezett Luandába. Az ügynök nem várta, s természetesen a telefonja sem válaszolt. Vízum hiányában férjem a repülőtéren rekedt. Fegyveresek a nemzetközi terminálba kísérték, ahol jobb sorsára várakozott. A munkahelyén ugyan azonnal intézkedtek, de repülőjegyet csak a következő hét keddjére sikerült szerezniük. A helyzet kilátástalanból kétségbeejtővé változott. Étkezni, tisztálkodni nem lehetett, az egyetlen mosdó használhatatlan volt. Szállodába sem mehetett, mert nem léphetett ki a terminálból. Őrizték. Az Air France gépének személyzete felismerte korábbi utasát a magába roskadt emberben, gyorsan intézkedtek, az utaskísérők helyén visszahozták Párizsba. Onnan már könnyen Budapestre jutott, s szombaton délután fél 5-kor ismét otthon volt. Maradása azonban nem lehetett, egy hét múlva már Ghánába repült, ahol aztán nagyon különös és kalandos módon beszállhatott hajójára.
Január 10.
Fiuméban, a hajóra várakozó kivándorlók érezhették magukat így. Vagy talán Zrínyi Ilona, amikor kedves várát, Munkácsot fel kellett adnia, majd hazáját elhagynia, hogy aztán török földön leljen menedékre. Sírás fojtogat, hogy itt hagyom a számomra kedves embereket, a megszokott környezetemet, a vélt biztonságot. Szeretnék két nappal öregebb lenni.
Január 11.
Már Isztambulban írom e sorokat. Utam első felét letudtam. A repülőtéren várakozok a csatlakozásra. Igaza volt férjemnek: egy repülőtéren nem lehet eltévedni. Minden kitáblázva, sőt mindenki megértett. Ami nem ment szóval, az ment testbeszéddel, mosollyal.
A belföldi terminálon éttermek, pizzériák, kávézók, ékszerboltok, bőrárusok, parfümériák. A helybelit nem lehet megkülönböztetni az idegentől. Amelyikről azt gondolná a szemlélő, hogy Európa szerencsésebbik feléből való, mert szálas, szőkés-vöröses, világos bőrű, jól öltözött, kiderül, Musztafának hívják és ankarai. A néhai török szultánok igen csak összekeverték a népeket. Az európai öltözetűek között gyakran feltűnnek a tradicionális muszlim viseletet hordó fiatalok, idősek, férfiak, asszonyok, fülükön mobiltelefon, oldalukon laptop. (Az emberek általában igen jól öltözöttek.)
Néhány szó a repülésről. Amikor a budapesti felszállást követően már ki lehetett kapcsolni a biztonsági öveket, a stewardessek apró fülhallgatókat osztottak szét, s mindent és mindenkit kizárva, zenét lehetett hallgatni. Mindenki ízlése szerint válogathatott a tíz csatornából. Én klasszikusokkal, Johann Strauss-szal, Csajkovszkijjal, Mascagnival múlattam az időt. S amikor felhangzott a felhők felett a Parasztbecsület intermezzója, mintha a Jóisten nyújtott volna kezet nekem.
Az ellátás kitűnő volt. Étkezés előtt étlapot osztottak szét, arról lehetett választani - elméletileg. Előétel: padlizsánsaláta, főétel: kétféle húsos étel, ravioli parmezánnal, édességnek egy csokis csodát. (Persze a hús hamar elfogyott, maradt a tészta.) Ital minden választékban: erősek, sör, bor (tehát alkoholos italok is), gyümölcslevek, s kínálták a nemzeti frissítőt, az ajránt. S végül kávé vagy tea. Nem lehetett panasza az utazónak.
Január 12.
Jól aludtam. Fél hétkor a müezzin hangjára ébredtem fel. Ez úgy hozzátartozik a város zajához, mint madárfütty az erdőhöz.
Isztambulból egy Boeing géppel repültem Bodrumba. 55 percet voltunk fent a levegőben. A repülés nyugodt és kényelmes volt, a vacsora ízletes. A bodrumi repülőtéren, ami Milasban van (mint Gyékényes Zákányban), eltévedtünk: egy moszkvai férfi – akivel bolyongásunk közepette beszélgettem, innen tudom, hogy moszkvai volt - és én. Működésbe lépett a nyájszellem (talán esetünkben nem is akkora csoda), mentünk a tömeg után, de, mint kiderült, a belföldi utasok termináljába. Nekünk a nemzetközire kellett volna menni. Sebaj, jött értünk egy minibusz, s egy-kettőre átvitt bennünket a megfelelő helyre. Árválkodó csomagjainkat rögtön magunkhoz vehettük, s a személyzet elnéző mosolyától kísérve, okmányainkat ekkor már senki nem kérte, kiballagtunk az épületből.
Melek Çolak, a muğlai egyetem professzora és egy hallgató várt rám. A fiú, aki majd tanítványom lesz, szépséges virágcsokrot nyújtott át, és magyar szóval –„Isten hozta!”- köszöntött. Rögtön indultunk „haza”. Sötét este volt már, a vidékből semmit nem láthattam. Vendéglátóim végig szóval tartottak, így az idő gyorsan elszaladt. Muğla egy órányira fekszik Milastól, úgy 63 km-re. Az utak rosszak, de építik, javítják őket.
Reggel fél kilenckor jött értem Melek, s egy gyors reggelit követően mentünk Köteklibe, a kampuszra. Amerre szem ellát, építkeznek. Új oktatási épületeket, konferenciaközpontot, a diákoknak szálláshelyeket. Szó szerint, hegyeket mozgattak meg, hordtak el, hogy ez az egyetem megépüljön.
A kollégák szívélyesen fogadtak, s reményüket fejezték ki, hogy a jövőben a két ország, a két nép, a két egyetem közötti kapcsolat csak erősödik. Úgy legyen – gondoltam, de ahhoz nekünk is mobilabbnak kellene lennünk, no meg tettre készebbnek. Az üres beszéd, az ígéret itt nem elég.
A dékán hivatalából kilépve, az egyik szoba ajtaja mellett névtáblát fedeztem fel: Doç. Dr. Piroska Pallós Simon. Meglepett. Tágas helyiségbe léptem: csupasz falak, szekrények, polcok, íróasztal, székek. Lassan majd felöltöztetem „piroskásra” – gondoltam.
Ebéd a menzán. Olcsó, nagy választékát kínálják a török ételeknek. (A kampusz területén 3 menza és több kávézó működik.) Aztán vizit az idegen nyelvi intézetben, ahol hivatalosan törökül fogok tanulni.
Nekem egy érdekesség: amikor kezet fogok valakivel, majd leültetnek, rögtön egy frissítő folyadékot öntenek a kezemre, pontosabban mindenki kezére. Ez az illatos víz tisztít és fertőtlenít. Aztán édességgel kínálnak, majd jöhet a kávé vagy a tea.
A kávé és a tea főzésére, felszolgálására minden karon külön „vállalkozás” működik. Egy, az ezek készítésére kialakított helyiségben legtöbbször férfiak (2-3) főzik a hagyományos török teát és kávét, no meg újabban a Nescafét. 20 líráért lehet venni tömbben jegyet, aztán lehet fogyasztani, amíg tart. (A kávé és a tea egyaránt 1 lírába kerül, a Nescafé tejjel másfélbe.) Csak egy telefon, és hozzák. Aztán naponta több alkalommal csendben, minden feltűnés nélkül végigjárják a hivatali helyiségeket és összeszedik az apróka poharakat.
Amúgy ez a nap a hivatalos ügyek intézéséről szólt. Ezer kérdőív, űrlap, fotózás, bankkártya intézése, és nem jutottunk előre semmivel.
Délután irány a bazár. Muğlában a bazár hozzátartozik az óvároshoz. Apró üzletek sokasága sorjázik egymás után, egymással szemben. Az utcák annyira szűkek, hogy a két házsor közé vásznat feszítenek, így az utca fedett. Árusok, vevők hada, felfoghatatlan árubőség: arany ékszerek, szőnyegek, műszaki áruk, ruhák, cipők, ajándéktárgyak, pékek, fűszeresek, s néha egy műterem, ahol a művész elmélyülten alkot.
A zöldséges piac is hatalmas, talán km hosszan is elnyúlik a város közepén. Csütörtökönként van nagypiac, más napokon csak kicsi. Mivel a város környéke gazdag mezőgazdasági vidék, mindent kínálnak: olajbogyót megszámlálhatatlan változatban, gyümölcsöt, sajtokat, ismerős és ismeretlen zöldféléket, frissen ütött olívaolajt, és mindezt körbeöleli a zsibvásár: a ruhások, az edényesek, szóval mindent kínálnak, ami szemnek és szájnak ingere.
