Január 23.
Munkásnap. Melek elfelejtette, hogy 9 órára vizsgaidőpontot hirdetett meg. Alaposan elkésett. Gyakorlatilag eseménytelenül telt az idő.
Ma ebédre egy soha nem próbált zöldségből készült ételt (is) választottam. (Albániában, a durresi zöldségpiacon már láttam ilyent.) A neve okra. Színe zöld, formája hasonlított a tökvirág kinyílás előtti állapotára vagy egy kicsi zöldpaprikára. A magok is ugyanúgy helyezkednek el belül. Pörköltnek főzték meg. Íze, akár az uborkáé vagy a töké, még főtt állapotban is. Nem tudtam vele megbirkózni. S mivel eleve bizalmatlan voltam, kértem makarónit törökösen. A törökös itt annyit jelent, hogy sok párolt zöldséggel. Na, az jó volt!
A férjem repülőgépe már leszállt Budapesten. Ma megírtam neki, mit hozzon utánam, persze, egy-két dolog kimaradt. Csak ne felejtsem el holnap pótolni! Remélem, siet utánam, és együtt fedezhetjük fel átmeneti hazámat. Mert az élmény, a jó élmény úgy teljes, ha megoszthatjuk azokkal, akik közel állnak hozzánk. Hozzám Ő áll a legközelebb.
Január 24.
Megint egész nap ömlik az eső. Belülről jó nézni az utca forgalmát.
Semmi különös nem történt. Végighallgattuk Melekkel Kenan bey lendületes előadását az ősi kazah nyelvről és kultúráról, megnéztük kazah divatbemutatóját, megittunk vele egy teát, és eljöttünk az egyetemről.
A buszon csodáltam a diákok fegyelmét, a tömegben senkinek sem jutott eszébe, bliccelni, csalni. Aki a hátsó ajtón szállt fel, az a leszállást követően az első ajtóhoz ment, és kifizette a viteldíjat. De annak is szemtanúja voltam, hogy egy diák felszállt a buszra, lehúzta a kártyáját, a viteldíja levonódott. Ezt követően telefont kapott, s le kellett szállnia. A sofőr, kérés és szó nélkül, visszaadta a 2 lírát.
S az is érdekes számomra, mielőtt a busz belépne a kampusz területére, biztonsági emberek minden alkalommal végigjárják a buszt. Csak az embereket figyelik.
A félév kezdés tiszteletére minden rendű és rangú munkatárs, így én is, ajándékot kapott a rektortól. Egy nagyon szép bőrkötésű határidőnaplót, egy jegyzetfüzetet és egy egyetemi kitűzőt. A kitűzőt a kaposvári mellett büszkén fogom viselni.
Január 25.
Ma megint mindent elmosott az eső.
Minden papírt beszereztünk az egyetemen a tartózkodási engedélyhez, csak egyet felejtettek el a rendőrségen mondani, hogy kérvényt kell benyújtani a kormányzóhoz is. Így holnap reggel 9-kor megyünk a kormányzóhoz. (Amíg várakoztunk a rendőrségen az ügyintézőre, természetesen teáztattak bennünket.)
Pályázunk. Szeretnénk elindítani egy közös magyar-török projektet. Reméljük, a munkához pénzt is sikerül a pályázat révén szereznünk. A projekt: „Török-magyar kapcsolatok a Magyar Nemzeti Múzeumban található fényképek fényében. 19-20. század.” Tehát a Nemzeti Múzeum, a muğlai egyetem, és személyemen keresztül a kaposvári egyetem kapcsolódna össze a munkában. Jó lenne, ha összejönne.
Január 26.
Egy átlagos nap végén vagyok. Végre Buzási rendesen írt, meg olyanoktól is kaptam hírt, akiktől már nagyon vártam.
Január 27.
Van török személyigazolványom! Tegnap délután végre kézhez kaptam. Egy évig érvényes.
Melek megingott a pályázatot illetően. Tart a közös munkától. Egyre több ember szándékozik részt venni a projektben, és bizony némelyek munka iránti elkötelezettsége kétséges. S ha határidőre nem készül el a vállalt munka, vissza kell fizetni a pénzt, de ugyanakkor ki kell fizetni külső munkatársakat is. Nagy dilemma! Valami mást kell kitalálni, hiszen valamit fel kell mutatnunk ahhoz, hogy a kutatóközpont létrejöhessen.
Január 30.
Ígéret szép szó, ha megtartják. Igaza volt/van Forrest Gump-nak.
Elmaradtam az írással. Azonban mentségemre legyen mondva, két nappal ezelőtt este, úgy 10 óra magasságában megérkezett férjem és kisebbik fiam. Végigautózták a havas Balkánt. 25 órát voltak úton, hogy találkozzanak velem, s megnézzék új otthonomat.
Aznap az este az örömé volt, nem tudtunk eltelni a szóval. Férjemmel hat hónapja nem találkoztam, fiammal három hete. A mondanivaló feltornyosult.
Tegnap a várossal ismerkedtünk. Mentünk, csak mentünk és megint mentünk. A nap végén már ólomlábakon jártunk. Péter fiamat is az óváros ragadta meg. Fényképezett, meg-megállt, hallgatózott, rácsodálkozott. Pedig vasárnap révén igen csak csendes volt a város, csak a müezzin hangja riasztotta az elrévedő embert.
A müezzin hangjára rögtön megelevenedett egy régi rodostói eset. Én jól ismertem, fiúnk most hallotta először. A történet a következő: Férjem még tisztiiskolás volt, a kötelező nyári gyakorlatát végezte többedmagával az évfolyamról. A munkaidő letelte után kimentek a városba, hogy világot lássanak. Megnézték Rákóczi fejedelem házát, ahonnan Mikes Kelemen írta leveleit kitalált nagynénjének, majd keresték azt a helyet, ahol a száműzött fejedelem titkára a tenger mormolását hallgatta.
Aztán egy minaret tövében telepedtek meg. Fiatalok voltak, hevesek, meg egy kicsit többet is ittak a kelleténél. A sör feloldotta gátlásaikat, és bizony egy idő után hangos éneklésbe kezdtek. Akkoriban még nem hangszórón keresztül hívták imára a hívőket, hanem a müezzin valóságos hangja szállt a levegőben. A sok Efes hatására az éneklés ereje erősödött, sőt üvöltés lett belőle. S amikor a müezzin a nap utolsó imájára akarta szólítani az igazhitűeket, leüzent: - Fiúk, álljanak meg, most én jövök!
A hajózás hat hónapja alatt férjem haja megnövekedett. Sürgősen borbélyt kellett keresnünk. Bár rengeteg borbély dolgozik a bazárban, abban egyáltalán nem reménykedtünk, hogy vasárnap révén egyetlen üzletet nyitva találunk. De kellemesen csalódtunk: találtunk. A bazárban egy kedves, idősebb úr invitált be bennünket üzletébe, amikor férjem mozdulatából megértette, most neki itt dolga lesz.
Az olajos padlózatú picike üzlet hézagos famennyezetén keresztül borostyán kúszott be a szabadból. A kisöreg feltekerte, felfűzte a rakoncátlankodó ágakat, és igazán dísze lett műhelyének.
Nincs jobb a török borbélynál! – szokta mondogatni férjem. Örömmel telepedett a kétes tisztaságú székbe. A mester azonnal munkához látott. Ollóját megállás nélkül csattogtatta, férjem haja gyűlt a padlón. Aztán megnyírta a bajuszát, szemöldökét, letisztította a bőrét, és a végén alaposan megmasszírozta az arcát, a nyakát és a vállát. Egészen felfrissült.
Ma hivataloztunk. Bankokban próbáltunk ügyet intézni, ám minden szándékunk a próbálkozás szintjén megrekedt. Egyrészt több helyen kommunikációs zavar lépett fel, csak nagyon kevesen beszélnek angolul, máshol hárították a problémát. Viszont sikerült mobil internetet beszereznünk, így a kapcsolat az otthoniakkal szorosabb lesz.
Ügyek intézése közepette a városban ebédeltünk. Péter fiam kóstolgatja a helyi ízeket, bár számára minden ételek legjobbika a döner kebab. Enné azt minden napszakban. Egy kicsi vendéglőben tértünk be, ahol kimondottan helyi ételeket szolgáltak fel. Leves csak egyféle volt, a jó sárgaborsókrém leves. Citrommal adják mindenhol, nagyon ízletes tud lenni. Aztán, ahányan voltunk, annyifélét kértünk. Péter ránk bízta magát, s mivel kebab itt nem volt, apja egy pörköltformájú fogást hozatott neki. Kiderült, borjúmáj volt a tányéron sok salátával s külön tányéron rizzsel. Nagyon finom íze volt. Férjemnek valami zöldségféleségen akadt meg a szeme. Kiderült lecsó volt az, csak törökösen, azaz padlizsánnal és okrámmal. Én maradtam a nagyon kedvelt padlizsánnál. Sehol nem tudják olyan változatosan, olyan ízletesen elkészíteni, mint ezen a vidéken. S mindehhez egy külön edényben nagy adag joghurtot tálaltak.
Eltelve a finomságokkal, tovább ballagtunk. Egy picurka vendéglőbe tértünk be teázni. A tea zamatos, a kiszolgálás kedves. Fázni kezdtünk, úgy határoztunk, otthon egy kicsit megpihenünk, felmelegszünk. Gondoltam, hogy „felvidítsam” őket, megmutatom nekik kedvenc „üzletházamat”. Régen talán karavánszeráj lehetett, ma vendéglők, üzletek vannak benne.
A legnagyobb helyett egy szőnyegház foglalja el. A felsőszint korlátaira kiterített csodás szőnyegekkel csábítják az eladók a nézelődött, teremtik a jövendő vásárlót. Mi amúgy is nagy szőnyegbarátok vagyunk, nehezen tudunk ellenállni egy-egy művészi munkának, hogy aztán odahaza még csak rálépni se merjünk. Ezért aztán a szebb szőnyegek nálunk a szobák falait ékesítik.
Mondanom sem kell, hamar felfigyeltek bámészkodásunkra, és becsaltak bennünket egy rögtönzött bemutatóra. Végigvezettek bennünket jó néhány szobán, ahol tornyokban magasodtak az összehajtogatott szőnyegek, csupán egy-egy kiterítve az álmélkodó látogató szemének. Talán a hatodik helyiségben járhattunk, amikor megjelent maga a tulajdonos, egy ötvenes fiatalember. A muğla-milasi valamint a herekei szőnyegeket már ő mutatta meg nekünk. Csak úgy röpködtek a szőnyegek a levegőben, s a szívem szakadt, amikor rájuk léptek. Árakat kérdeztünk. Egy herekei selyemszőnyeg fél négyzetméteres darabja megér vagy egymillió forintot. De tettek elénk 2 millió forintot érő szőnyeget is, és kerekedett a szemünk a régi oszmán szőnyegeket látva is. Kézfogással váltunk el. Ugyan nem vásároltunk, de egy nagy élménnyel gazdagodtunk.
Január 31.
Egy rövid egyetemi látogatás után Marmarisba mentünk.
Marmaris 49 km-re fekszik Muğlától. Egy kb. 2000 m magas hegylánc ékelődött a két város közé. Dél körül ültünk autóba, a GPS félórás utat jelzett.
Muğlát elhagyva az út egyre kanyargósabbá, egyre meredekebbé vált. A GPS magasságmérője 700 m közelében állapodott meg, aztán ereszkedni kezdtünk lefelé. Sebességünk helyenként alig érte el a 30-40 km-t, a hajtűkanyarok nem engedtek többet. Aztán feltűnt az Égei-tenger egyik öble. Gyönyörködtünk a változatos tájban: tengerben, a hegyekben, a hegyek oldalán meredező minaretekben, a mandarinligetekben. Sehol nem álltunk meg, pedig csábítottak bennünket fényképezésre a kanyarokban kialakított pihenők. Marmarisba igyekeztünk.
Félórás autózás után pillantottuk meg a Földközi-tenger partja és a hegylánc között hosszan elnyúló várost. Parkolót könnyen találtunk, sőt ilyenkor még ingyenes a várakozás. A városban könnyen lehetett tájékozódni, hiszen minden út a tengerhez vezet.
A parti sétányon kezdtük felfedező utunkat. Ahogy körbenéztünk, minden a kotori - öbölre emlékeztetett. A város fölött magasodó hegyek, a tengerszorosok, amelyeken keresztül ki lehet jutni a Földközi-tengerre. S első pillantásra látszott, itt minden a turistákért van. Végeláthatatlan a szállodasor, a kávézok, az éttermek egymást követik. A parti sétányokat éppen bővítették, a strandokat takarították. Áprilisban már kezdődik a szezon.
Langyos idő volt, a helybeliek könnyű pulóverben sétáltak, üldögéltek a parton vagy a kávéházak teraszán. És mindenhol macskák napoztak, vagy a horgászokat lesték, keresték az alkalmat, hogyan tudnának a halászzsákmányból elcsenni egy-két termetesebb példányt.
Ilyenkor még kevés a turista. A tenger egyik öblében szorosan egymás mellett hajók kikötve. Az egyiken orosz lobogó (helyi hírforrások szerint Abramovics tulajdona a hatalmas hajó), a másikon amerikai, a harmadikon osztrák, és a legtöbb vitorláson török.
Betértünk egy étterembe. Csak egy asztalnál ültek, így kedvünkre kereshettük a megfelelő helyet. A pincér kalamárit, rákot, octopust hozott sok salátával. A salátára az olívaolaj és a citrom mellé gránátalmaszirupot csepegtetett, ami különös ízt adott a körítésül szolgáló zöldsalátából, hagymából, paradicsomból és uborkából összerakott ételnek. A végén édesség: a szokásos baklava, sütőtök megszórva dióval és birsalmasajt. S legvégül egy törökösen főzött kávé..
Eltelve a sok jóval, kicsit elnehezedve, a bazárba vettük az irányt. A boltok nagy része még zárva, a nyitva levők meg üresek, vevő alig nézelődött egyikben, másikban. Magyar szót hallva, azonnal utánunk szóltak: szia, magyar.
Ajándékokat kerestünk. Egy ékszerbolt előtt álltunk meg, a tulajdonos – mivel a müezzin éppen imaidőt jelzett - gyorsan elmondta a kötelező imát, s befelé invitált a dzsámi tövében álló kicsi boltjába. Ezüst ékszereket árult. Egy szépen megmunkált karláncot választottunk s fizettünk. Amikor átadtuk a pénzt, az árus letette a bankjegyeket a padlóra s a azokat néhányszor az ajtó irányából a padlón befelé húzta, s közben valamit mormogott. (Talán apád, anyád idejöjjön?) Közben beszélgettünk. Kérdezte, itt lakunk-e a városban, mit csinálunk itt? S amikor megtudta itt-tartózkodásunk okát, egy kicsi medált kaptam tőle ajándékba. Ezüst foglalatban Allah szeme.
A tengerparti sétányra visszatérve felfedeztük az ” Aspirin Cafét”. Ezt az ötletességet! Érdeklődtünk, honnan a név? Megtudtuk, a tulajdonos felesége találta ki a sok másnapos turistát látva. Egy tea, egy gyors fényképezés, és elindultunk visszafelé Muğlába.
Már majdnem besötétedett, amikor egy Gökçe nevű faluhoz értünk. Most van a mandarinszüret ideje. Gondoltuk, legjobb az őstermelőtől vásárolni. Megálltunk a falusi kisbolt előtt. Fiatal gyerek futott elénk, nagy rutinnal kínálta a portékát. Szedtük, válogattuk a nejlonba a gyümölcsöt, s férjem közben mézet kóstolgatott. Nehezen tudott dönteni a narancs és a fenyőméz között.
A kisbolt előtt a család a délutáni teáját itta. Mosolygós fejkendős asszony az asztalhoz invitált bennünket. Nem utasítottuk vissza. A teáskanna mellé rögtön virág is került az asztalra és egy vázában fenyőág. Kortyoltuk a teát, ettük a süteményt. Heten ültünk az asztal körül. Annak ellenére, hogy egymás beszédét nem értettük, minden szó célt ért. A legvégén közös fénykép készült. A búcsúnál akaratlanul jött az ölelés. Sali, a házigazda megropogtatta férjem hátát, én az asszonytól és a lányoktól váltam el öleléssel. Végül ez a félóra lett a nap legszebb része.
